Amikor Todd Field utoljára forgatott, Hollywood-szerte még divatban voltak a szexjelenetek. Rémlik Kate Winslet és Patrick Wilson fülledt légyottja a rém unalmas kertvárosi lakótömb közös mosókonyhájában, vagy valami hasonlóan nyomasztó, de egy gyors menetre mégiscsak alkalmas helyiségben. Az Apró titkok című filmben járunk, 2006-ban, és Field, az amerikai független filmes színtér csodabogara, itt egy időre le is tette a kamerát. Több mint tizenöt évre.
Ezalatt is dolgozott, például gyereket nevelt. Megpróbált filmet, illetve tévésorozatot készíteni két legendásan nehezen adaptálható amerikai nagyregényből, Cormac McCarthy Véres délkörök és Jonathan Franzen Tisztaság című műveiből. Egyik sem jött össze, ahogy a többi filmterve sem. Pedig tervekből nem volt hiány, és első két rendezése után lehetőséget is kapott volna bőven, mivel a 2001-es A hálószobában és az Apró titkok együttesen nyolc Oscar-jelölésig jutott. Fieldre mégis hosszú hallgatás várt. Úgy kopott ki Hollywoodból, mint a szexjelenetek.
Utóbbiak azért fontosak, mert a Tár egyik nagy kérdése éppen az: hogyan és kivel szexel Lydia Tár, nemzetközi hírű karmester, a Berlini Filharmonikusok vezetője, egyike annak a tucatnyi művésznek, aki valaha EGOT-ot (Emmy-, Grammy-, Oscar- és Tony-díjakat) nyert? A Tár nagyon érzéki film, de nem a szó erotikus értelmében, hanem a legérzékibb művészet, a zene kitüntetett szerepe miatt.
A történet elején Mahler rejtélyes Ötödik szimfóniáját készül lemezre venni. „Mi a fontos magának ebben a darabban?” – kérdezi tőle a New Yorker újságírója egy nyilvános beszélgetésen. „A szerelem” – feleli Tár.
A New Yorker újságíróját Adam Gopnik, a New Yorker újságírója alakítja a filmben, és ez csak egyike Field arra irányuló gesztusainak, hogy Lydia Tár fiktív karakterét körültekintően beágyazza a mai kulturális és magasművészeti mező valós világába. Nem véletlen, hogy a Tár bemutatója óta a film rajongói úgy írogatnak a hősnőről az interneten, mintha igazi ember volna. Tár a nyilvánosság előtt éli a fél életét, többször is látjuk a filmben, ahogy tisztelői a Wikipédia-oldalát szerkesztik. Field félelmetes jártasságot szerzett a komolyzenei világban, filmjében alacsonyan szállnak a kortárs zeneszerzőkre, klasszikus csellistákra és úttörő női karmesterekre tett utalások.
Ám térjünk csak vissza Lydia Tár magánéletére, egyúttal arra a kérdésre, hogyan éli az életét a karmester – maestrónak hívatja magát, a női maestrát elutasítja – akkor, amikor mások nem látják őt.
A hatalmi visszaélés és szexuális kihasználás egyetemes gyakorlat, és nem csak férfiak űzik. Többségében ők, de Field most egy kicsit megcsavarja a tanmesét.
Valóban csavar rajta egyet, de a Tár ettől még tanmese, vagyis inkább tézisdráma marad. Arról szól, hogy az igazság előbb-utóbb kipattan, és az eltemetett, letagadott, elhazudott múlt a felszínre tör. Field idegborzoló sejtetésekkel és talányos kihagyásokkal építi fel Lydia Tár közelmúltbeli viszonyának történetét mentoráltjával, aki a film elején már nincs a képben. Tár mégsem tud szabadulni tőle, és nemcsak azért, mert levelekkel bombázza őt meg az asszisztensét, hanem azért sem, mert saját bűnei alagutat ásnak a lelkéhez. Hangokat kezd hallani, de nem olyan szépeket, amilyeneket ő szokott kicsiholni a keze alá dolgozó zenészekből, hanem kéretlen, idegesítő, otromba zajokat.
Noha Field, a rendező mindvégig imponáló magabiztossággal és hűvös eleganciával tartja kézben a filmet, mégis engedményeket tesz Fieldnek, a forgatókönyvírónak. A Tár ugyanis az utolsó harmadára nagyjából kifogy a meglepetésekből, és kiszámítható röppályán állítja földbe hősnője karrierjét. Fontosabbá válik az elkerülhetetlen bukás lekövetése, mint Lydia Tár személyiségrajzának utolsó ecsetvonásai, emiatt ez a bámulatosan hiteles figura is enyhén elrajzolt alakká változik az utolsó jelenetekben.
Ez a modellszerűség választja el a Tárt attól, hogy igazán nagy film legyen, de így is nagyon jó film. Középpontjában egy ritkán csodálható minőségű színészi alakítás áll, Cate Blanchetté, aki jelenetről jelenetre hozza egyre kényelmetlenebb közelségbe Lydia Tárt, ezt a zseniális tehetségű szörnyeteget, alig észrevehető szemvillanásoktól a teátrális kézmozdulatokig. Néha szinte látni az író-rendező alakját, amint nagy koncentrációval szorosabbra fonja a hálót hősnője körül, de Blanchettet egyszer sem pillantjuk meg Lydia Tár mögött – így csak még világosabbá válik, hogy ahol Tár jelen van, ott senki másra nincs szükség rajta kívül.
Ezt ő is pontosan tudja. Ezért hiszi azt, hogy mindent megúszhat. A Tár azonban azzal szembesít, hogy a tetteknek következményei vannak, és mindenki azt kapja, ami jár neki. Elkoptatott alapigazságokat rég láthattunk, mi több, rég hallhattunk ilyen magas színvonalon előadva.
Tár (2022), 158 perc. 24.hu: 8/10.
