Beszélgetésünk fő apropója az Álom luxuskivitelben, amelyben főszerepet játszik. Pont tegnap este is színpadon volt az előadás, ilyenkor mennyire munkál még a szerep, az előadás a színészben?
Én inkább előtte szoktam nagyon készíteni rá a lelkemet, rendszerint álmodom például azzal az előadással, amit másnap este játszunk. Utána már – főleg, hogyha jól ment – jó érzéssel el tudom engedni, leszűröm a tanulságokat, hogy mi az, ami nem annyira sikerült, mi az, ami jó volt, és meg kéne tartani. Úgyhogy ma nyugisabb vagyok, mint mondjuk tegnap voltam. Ez az előadás egy nagy feladat: elejétől a végéig vagy színpadon vagyok, vagy gyorsöltözöm valahol a hátsó színfalak mögött. Ilyenkor általában már ötkor benn vagyok a színházban, összemondom Böbivel, a súgóval a szöveget, átnézzük a többiekkel a táncokat, meg eléneklem a dalaimat.
Gitározni is megtanult a darab kedvéért.
Igen. Régi álmom is volt ez egyébként. Persze nem lettem a Radnóti Santanája, de azt a három dalt, amit kell, tisztességgel el tudom játszani. Ebben nagy szerepe van a gitártanáromnak, Kaboldy Andrásnak, aki lényegében másfél hónap alatt végtelen türelemmel és szeretettel tanított meg arra, amit most tudok. Meg persze a családomnak és szomszédaimnak, akiknek valószínűleg most már a könyökükön folyik ki a „moon river”. Azóta is sokat gyakorolok, próbálom szinten tartani a megszerzett tudást, kicsit bővítem is a repertoárt: jól jöhet még, ha valamilyen katasztrófa miatt újra abból kell majd megélnem, hogy az Alexanderplatzon örömzenélek.
Ilyen covidos-szénszünetes viharos időkben valóban jól jöhet az ilyesmi… De komolyra fordítva: ezt a művet, bár Truman Capote kisregényén alapul, a filmfeldolgozás tette klasszikussá Audrey Hepburnnel. Hogy kezelte a nagy előképet?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem láttam a filmet, és aztán Valló Péter rendezővel megbeszéltük, hogy most már ne is nézzem meg. Az sosem szerencsés, ha egy színész egy másik színész alakításához képest próbál megformálni egy szerepet. A szerephez kell közelíteni, nem a nagy elődök nagy alakításaihoz. A kisregényt, persze, elolvastam, de az más, mert ott mégiscsak a saját képzeletem alkotja meg a szereplőt, akit Capote szavai leírnak. A film viszont egy késztermék, csak befogadóként számol velem, alkotóként csak különleges esetekben inspirál. Ennél a szerepnél nekem különösen fontos, hogy Andrissal (Rusznák András szintén a Radnóti Színház színésze, és Sodró Eliza párja – a szerk.) együtt játsszuk, hogy értjük egymás apró rezdüléseit, hogy egy csomó mindent nem kell külön „eljátszani”, mert eleve megvan köztünk, és persze, hogy tudtunk otthon is próbálni. Hollyban leginkább az életrevalósága tetszik nekem: az, hogy történnek vele szörnyű dolgok, de mindig mindenből föl tud állni, és mindig képes továbbmenni. Persze, megviselik a történtek, de nem ragad bele egy tragédiába.
Ez a céltudatosság alighanem közös pont lehet. Gondolok itt arra, hogy ön kislány kora óta színésznőnek készült, és addig ment, amíg így nem lett. Mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket a szakma?
Jókor jön ez a kérdés, mert most épp egy váltóponton vagyok. A gyerekkori álmom az volt, hogy színésznő legyek, és ezt tulajdonképpen elértem, pipa. A kislány énem megnyugodhat, hogy nem volt hiábavaló a sok gyakorlás és munka: hogy az álmok, ha elég erősen kívánjuk őket, és mindent megteszünk értük, valóra válnak. De most, hogy már színésznő vagyok, úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom a tehetségemért, a közönségért, a művészetért – rosszabb pillanataimban akár a teljes magyar kultúráért –, és szörnyű fogcsikorgató éjszakákat okoz nekem, ha valami olyasmiben kell részt vennem, ami nem elég jó, és azért nem elég jó, mert „haggyad, télleg, jóvanazúgy”.
Pályakezdőként megelégedtem azzal is, ha a saját dolgomat tisztességgel elvégeztem, de most szenvedek a tehetetlenségtől, ha látom, hogy min kéne változtatni, és egy legyintéssel félresöprik az észrevételeimet. Ezeket személyes kudarcként élem meg, és képes vagyok hetekig ostorozni magamat, hogy tehettem volna többet. Magát a színészetet egyáltalán nem untam meg, nem érzem azt, hogy tévedés lett volna, hogy színésznek mentem, de igyekszem csak olyan munkákban részt venni, ahol egyenrangú alkotótársként kezelnek, nem pedig egy cintányérozó majomként, aki parancsszóra szórakoztat. És az is mostanra kezd körvonalazódni előttem, hogy mivel ez a szakmám, ebből kell megélnem, és ez nem egy jól fizető pálya, így még nagyobb a veszélye annak, hogy az egzisztenciális szorongás miatt az ember bevállal olyan dolgokat, amikből rövidtávon kiegyenlíti ugyan a számláit, hosszútávon viszont a tehetségével fizet meg érte.
Milyen értelemben?
Hogy olyan kompromisszumot hozol, amire az anyagiak kényszerítenek, olyanban veszel részt, amit nem szívből csinálsz, hanem azért, mert kell a pénz. Ezek a munkafolyamatok szinte észrevétlenül rombolják az ambíciót, a lelkesedést, a professzionalizmust, a belefektetett munka minőségét. Azon is gondolkodtam már, hogy talán kéne keresnem egy másik szakmát, amiből megélek – és mellette a színészetet úgy csinálni, hogy csak azt, ami szívszerelmem. De ez most csak azért aktuális, mert elmúltam harminckettő, és éppen azon vagyok, hogy kiépítsek egy biztos egzisztenciát. Pályakezdőként nem szembesülsz ezzel a problémával, mert akkor még bármilyen munka annyira friss, újszerű tapasztalás, hogy valamit akkor is tanulsz belőle, ha a világ legrosszabb darabjában kell fejen állva homárjelmezben magyar nótákat énekelned.
Nem is hívnák, mint azt nyilatkozta is.
Ja, igen, meg ezért sem megyek el.
Fárasztó lehet, hogy a magyar színész nem lehet csak színész: mindig kicsit forradalmárnak, aktivistának meg hősnek is kell lenni.
Rohadt fárasztó és idegesítő, hogy miközben a megélhetésért küzdök, folyamatosan azt kell bogarásznom, hogy ha elvállalok egy munkát, akkor egy 1-től 10-ig terjedő skálán mennyire vagyok kollaboráns. Igazából már azzal, hogy ebben az országban maradtam, és nem húztam el külföldre, már azzal fenntartója vagyok ennek a rendszernek, még úgy is, hogy nem értek egyet vele. Bármit csinálok, ide adózom, itt veszek levegőt, fenntartom és szolgálom a rendszert. Én azt látom magam körül, hogy a választások után mindenki, akiben pislákolt még egy halvány reménysugár, vett egy nagy levegőt, és minden anyagi, szakmai, morális és egyéb szempontot számításba véve húzott egy vonalat, hogy mi az, amit még elvállal, és mi az, amit már nem. Emiatt egymásra acsarkodni és melldöngetni, hogy ki a nagyobb ellenálló, szerintem kicsinyes, nevetséges, és csak arra jó, hogy újabb belső frontvonalak nyíljanak. Mint azt fentebb megfogalmaztam, én is csak a saját mentális épségem miatt döntöttem úgy, ahogy. Nem azért, mert hiszek abban, hogy a csöndes ellenállással meg lehet dönteni a rendszert. Nem lehet.
Nem?
Én most már elég csalódott vagyok. Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne fideszesnek lenni. Ha mondjuk találkoznék egy jótündérrel, biztos azt kérném, hogy hadd legyek fideszes. De nem holmi vívódó konzervatív értelmiségi, mint a barátaim egy része, vagy egy, a korrupció hálójába gabalyodott NER-lovag, hanem igazi vérnarancs fideszes. Milyen egyszerű lenne egy szép napon ragyogó narancsszínű tudattal ébredni, napközben egy picit rettegni ugyan Brüsszeltől és Soros Györgytől, de az esti híradó után megnyugodni, és azzal a biztos tudással hajtani álomra a fejemet, hogy országom kormánya jó kezekben van, meg vagyok védelmezve, ennél jobb már nem is lehetne. Újra csecsemő lehetnék, akiről gondoskodnak! Nem gyötörnének többé a világjobbítás kínzó kérdései, mert a Vezér magára vállalná e terheket. A frusztrációimat is lelkifurdalás nélkül élhetném ki szinte bárkin, mert tudnám, hogy egy nagy, erős kétharmad apró, de fontos eleme vagyok. Aki pedig nem, az meg is érdemli. Aki szegény, az annyit is ér. Tök jó lenne. De tündérek csak a mesékben vannak, én meg sajnos nagyon nem bírom a hazugságot és az igazságtalanságot.
Nem írta alá azt a levelet sem, amit Vilmányi Benett kapott, amiért nem volt hajlandó átvenni a Junior Prima díját.
Mivel maga az érintett, Benett konzekvensen nem nyilatkozik erről az ügyről, és magam is úgy érzem, hogy már így is túl sokat beszéltünk róla, ezért nem kívánok több szót fecsérelni rá. Ez az ügy egy olyan méltatlan okádéktengerbe torkollott, ahol jó szándékú, becsületes emberek mocskos kollaboránsnak, vagy magamutogató hülyegyereknek lettek bélyegezve. Szólj igazat, s betörik a fejed. És akkor csodálkozunk, hogy inkább mindenki kussol?
Miközben meg mégis csak muszáj a közéletről beszélni, meg ügyekben megszólalni, mert máskülönben struccpolitikát folytatunk.
Persze. Alapvetően szerintem az lenne a jó, hogyha mindenki foglalkozna a köz-élettel, hiszen ez mindannyiunknak a köz-ös feladata. De valójában ez most arról szól, hogy elolvasol egy problémát, ami felbosszant, de nem tudod megoldani, mert nem áll hatalmadban. Ettől tehetetlen, pici porszemnek érzed magad, ami megint kit szolgál? A rendszert, ami azt szeretné, ha gyöngének, megalkuvónak és jelentéktelennek éreznéd magad, mert akkor nem lázadsz. Csak úgy tudsz védekezni ellene, ha olyan problémákra koncentrálsz, amiket meg tudsz oldani, például kitakarítasz, vagy elolvasol egy könyvet. Attól újra értékesnek érzed magadat, és talán lesz erőd lázadni is. De még ha teljesen ki is iktatom az életemből a politikát, akkor sem túl kecsegtető lehetőségek közül választhatok 2023 Magyarországán: vagy művészetet csinálok és felkopik az állam, vagy elhajózom a celebvilág és a bulvármédia irányába, ahol egy pillanat alatt csúszik ki a kezemből az irányítás, nem vagyok többé ura a rólam kialakuló képnek, és csak a szerkesztők jóindulatán múlik, hogy nem csinálnak-e belőlem bohócot. Ez egy olyan terep, amire nem voltam eléggé felkészülve. Nem tudtam például, hogy a sajtó bármilyen képkockát kiragadhat, bármilyen kontextusba helyezheti, és aztán semmilyen felelősséget nem vállal, ha a fiókomat az ő cikkükön felbátorodott netes zaklatók mélabús dick-picjei árasztják el…
Ha már imidzs meg önkép: mindig nagyon érdekel, hogy vajon azok az alkotók, akik viszonylag hamar, a pályájuk elején felhívják magukra a figyelmet, és komoly elismeréseket kapnak – ahogy az önnel is történt, azért Junior Primát nem dobálnak csak úgy akárki után –, azok hogy vannak azzal a ténnyel, hogy tehetségesek. Tudatában vannak, elhiszik? Nem hiszik el? Gondolkoznak egyáltalán?
Én tudom, hogy tehetséges vagyok. Sokáig szerénykedtem ennek kapcsán, de valahol legbelül mindig volt erről egy biztos tudásom. És rájöttem, hogy ha ezt szégyellem kimondani, akkor nem szerény vagyok, hanem önképzavaros. Persze, hogy tehetséges színész vagyok, ha nem lennék, akkor nem ezt csinálnám, hanem azt, amiben tehetséges vagyok. Egy csomó mindenről el tudom mondani, hogy totálisan alkalmatlan vagyok rá: sport, rajzolás. Pont ezért nem lettem se úszónő, se képzőművész. Szerintem fontos, hogy az ember tisztában legyen a képességeivel. De azzal is tisztában vagyok, hogy a tehetség önmagában csupán egy zöld jelzés, hogy csináld: van tehet-séged, akkor tegyed! És nem tart ki egy életen át. A tehetséget ápolni kell, figyelmet kell rá fordítani. Én úgy gondolom – ez ilyen spiri dolog lesz –, hogy minden emberben van egy belső fény, ami valahogy utat akar törni magának. És a tehetséged az, ahol te meg tudod tisztítani úgy az utat, hogy kiszabaduljon a fény. Ez bármelyik út lehet, és neked nincs más dolgod, mint tisztán tartani. És abban a pillanatban, hogy megpróbálod a fényt elhajlítani, meggörbíteni, kínozni, önös céljaidra használni, akkor jobb esetben kicsúszik a kezedből, rosszabb esetben örökre elalszik. Nem lehet vele így bánni, csak nagyon nagy figyelemmel, szeretettel. És emellett azt is gondolom, hogy Nem úgy éltem meg, hogy a pályám elején felfigyeltek rám, mert nekem a pályám ott kezdődött, icipici koromban.
Ezzel együtt nemrég beszélt arról is, hogy azért eljutott oda, hogy ez a szerelem egy kicsit megkopott, hogy a szerelme helyett az élettársa lett a színházcsinálás. Lám, az alkotó munkában is el lehet fásulni.
Hát, ha túl vagy hajtva, akkor igen. Most olvastam egy könyvet, és volt benne egy gondolat, miszerint a világunk azt kéri, hogy „többet, gyorsabban, hamarabb” teljesíts. De ilyen nyomás alatt nem lehet alkotni. Ráadásul ha látják rajtad, hogy gyors vagy, akkor ahelyett, hogy megjutalmaznának, vagy pihenni küldenének, még többel terhelnek. És abban lehet csak igazán kiégni, ha nem hagyod meg az idejét a dolgoknak. Muszáj időt adni az ihletnek, különben megsértődik, és nem jön. Egyébként én nem gondoltam feltétlenül rossz dolognak azt, hogy a „színházcsinálással” már élettársi státuszban vagyunk: egy kevésbé szenvedélyes, de hosszabb távú, magasabb szintre emelődött a kapcsolatunk, így aztán bizonyos dolgokon változtatnom kellett.
Hogyan tudott változtatni?
Elkezdtem kicsit kipucolni az életemet. Például kértem, hogy idén csak két bemutatóm legyen a színházban. Ez egy nagyon áldásos helyzet, mert így több energiát tudok szánni egy-egy feladatra: nem aprózom el magam. Az Álom luxuskivitelbent ugyan már bemutattuk, de nagyon sokat foglalkozom vele még most is, sokat érik, fejlődik még bennem, és tudom, hogy a premierre nem jutottam el oda, ahova szerettem volna. Azóta minden egyes előadással egyre több dolog derül ki számomra Hollyról, és ezt a nyomozást nagyon élvezem. Emellett szüneteket iktattam be a privát életembe, megpróbálok odafigyelni, hogy minden héten legyen egy napom, amit magammal töltök. Korábban, a húszas éveimben pedig ez úgy ment, hogy ha volt egy szabad negyedórám, oda még gyorsan bevállaltam valamit. Csak a munka, dolgozni kell, abból lehet tanulni – ma meg inkább már úgy látom, hogy muszáj azokat az időket is megtalálni, amikor mindez kicsit leülepszik. Illetve a másik ilyen öngyógyító varázslatom, hogy az alvásra is szánok időt. Alvás, evés – és a wellness. Mármint a wellness azt jelenti, hogy engedek egy kád forró vizet.
Az, hogy a párja is kolléga, eléggé „veszélyes” olyan értelemben, hogy könnyű hazavinni a munkát.
Igen, de ez mégis inkább jó, mert mindkettőnknek szenvedélye a színház, így, ha otthon előkerül a munka, az nem munkának tűnik, hanem közös játéknak meg alkotásnak.
Van is most közös projektjük: a Radnóti Színház több fontos társadalmi ügyben indított kampányt, ebben önök a bántalmazó kapcsolatokkal foglalkoznak. Miért pont ez a téma?
Azért, mert mi, hálistennek, nagyon szeretjük egymást, de sokat dolgozunk azon, hogy ez így is maradjon. Például elég sok témába vágó könyvet olvasok. Úgy is, hogy nincs krízisben a párkapcsolatunk. De érdekel, hogy hogyan lehet megelőzni ezeket a kríziseket. Szerintem az egészséges kapcsolatokban is érdemes monitoroznia az embernek saját magát, hogy ő mit tesz, és azt is, hogy ő mit fogad el a másiktól, amit esetleg már nem kellene. Én például tudom, hogy a korábbi párkapcsolataimban sokszor olyan dolgokat is elfogadtam, amiket nem kellett volna. A szeretet szerintem ott kezdődik, hogy őszinte vagyok vele abban is, hogy nekem mi az, ami jó, és mi az, ami már nem jó. A bántalmazás pedig számomra azért aktuális, mert nemrég mutattuk be a Delta produkció gondozásában a Darázs című előadást, ami most a Centrál Színházban fut, és az iskolai bántalmazás témakörét járja körül. Ennek kapcsán elég alaposan beleástam magam a bántalmazás pszichológiájába. És örülök, hogy ezzel a projekttel is felhívhatom a figyelmet erre a szerintem húsbavágóan fontos és aktuális témára.
Ezt a bántalmazás-témát szépen ki lehet nyitni a szakma egészére is, gondolok itt a metoo-ügyre, amiről épp a színházi-filmes szakma vonatkozásában kezdtünk beszélni itthon is. Ehhez képest nem úgy tűnik, hogy Magyarországon olyan nagyot fordult volna a világ.
Szerintem azért történt változás. Persze, még nem alakult ki új protokoll, de azt látom, hogy eddig, ha egy színházban volt egy ember, aki úgy érezte, hogy a dolgoknak nem így kéne működnie, akkor őt nagyon könnyű volt meggyőzni arról, hogy de bizony, ez így működik ezer éve, úgyhogy csak fogd be a szád és tűrj! Most viszont már nem egy ilyen ember van, hanem tizenöt. Őket pedig már nem olyan könnyű elhallgattatni.
Maradjunk a magyar színházi szcéna sikertörténeteinél: nemrég tanított a Freeszfe-n, és nagyon lelkesen nyilatkozott az ott tapasztaltakról. Van arra esély, hogy ez a kezdeményezés betöltse azt az űrt, ami az SZFE helyén keletkezett?
A FreeSzfe jelenleg a támogatói adományaiból gazdálkodik, így nem az a kérdés, hogy betölt-e bármilyen űrt, hanem, hogy egyáltalán fennmarad-e. Nem tudja, és nem is akarja felvenni a versenyt az egyetemet jelenleg működtető alapítvánnyal, az SZFA-val, ami egy „színművészetileg felsőoktatási végzettségű bizonyítvány lepecsételési dokumentálásának akkreditációs jogával megbízott alapítványi intézmény kuratóriumának érvényt adó független akadémia”, vagy mi a lófasz. Szóval egy ma színészdiplomára vágyó magyar fiatalnak nem is nagyon van más esélye, mint Kaposvárra vagy az SZFE-re jelentkezni, ahol azonos színvonalú képzésekkel találkozhat. A rendszer pedig ügyesen úgy lett kialakítva, hogy ha nincs diplomád, megszívtad. Ha ma lennék felvételiző, én is jelentkeznék mindkét helyre.
Lenyelné a békát?
Ha felvennének, én a helyükben úgy járnék oda, hogy vennék egy nagy levegőt, végigmosolyognám azt az öt évet, és megpróbálnám nem hagyni, hogy elrontsák a kedvemet vagy a tehetségemet. Meg reménykednék, hogy talán még valami jó is ragad rám. Ha színész akarsz lenni, végül úgyis az leszel, és tök mindegy, hogy kitől tanulsz, mert ez egy hosszú távú pálya.
