10. Miénk a város (HBO Max)
A sokak által minden idők legjobb sorozatának tartott Drót alkotói másfél évtized után visszatértek Baltimore utcáira, hogy még aggasztóbb képet fessenek a bűnözés és a rendfenntartás kapcsolatáról. Ahogy kritikánkban is írtuk, a Miénk a város hat részben mutatja be egy elit rendőri osztag felemelkedését és bukását, amelynek az erőszakos bűnözők lekapcsolása lett volna a feladata, ám ők maguk tartották rettegésben a lakosságot.
A sorozat drámai erejében jócskán elmarad a Dróttól vagy David Simon későbbi történeteitől, de a zsarusorozatok átlagából így is bőven kiemelkedik. A tanulság nagyjából összefoglalható abban a bölcsességben, amit biztatásként kap kollégájától az első utcai szolgálatára készülő zöldfülű rendőr: „Nincs rendíthetetlenebb diktatúra Amerikában, mint egy járőr a posztján.” (Jankovics Márton)
9. Tokyo Vice (HBO Max)
Jake Adelstein pont akkor kezdett újságíróként dolgozni Japánban, amikor a szigetország számított messze a legmenőbb ázsiai országnak, azaz az ezredfordulón. Az Adelstein önéletírása alapján íródott sorozat pedig azért is működik ennyire, mert egyszerre tekinthető kriminek, oknyomozó újságírói sztorinak, fejlődéstörténetnek és az ezredfordulós Japán társadalmi-kulturális krónikájának.
Persze a legfontosabb a bűnügyi szál, mely összehozza a nézőt a tokiói alvilágot uraló maffiával, a jakuzával, és ezáltal betekintést kapunk a szigetországi szervezett bűnözés történetébe is, mely alaposan összefonódott a rendőrséggel. Az Ansel Elgort, Vatanabe Ken és Rachel Keller főszereplésével készült sorozat izgalmas történetet mutat be, de azért ne legyen kétségünk, hogy a főszereplő a hatalmas, megismerhetetlen metropolisz, Tokió. A befejezés nyilvánvalóvá tette, hogy jön majd a második évad is, de arról egyelőre kevés biztosat tudni. Kritikánk itt olvasható. (Inkei Bence)
8. Irma Vep (HBO Max)
Abból, hogy Olivier Assayas sorozatot csinál a saját, 25 évvel ezelőtti filmje alapján, sok minden kisülhetett volna, arra viszont kevés esélyt láttunk, hogy az Irma Vep ennyire jól sikerül. Az önreflexív sorozat ugyanis üdítően szellemes és okos kritikája a 21. századi szórakoztatóiparnak, a streamingnek és a filmiparnak vagy legalábbis annak, ami maradt belőle.
A saját magáról is tanítani való öniróniával mesélő Assayas remek szereplőket is talált a sorozathoz: Alicia Vikander egy olyan színésznőt játszik, aki kénytelen franchise közönségfilmekben szerepelni, és a magánélete is romokban, ám Irma Vep, egy 1915-ös némafilm főhősnőjének bőrébe bújva megmagyarázhatatlan dolgok történnek vele. A magáról mintázott, lelkileg instabil rendezőt alakító Vincent Macaigne ugyancsak parádés, de még őt is felülmúlja a botrányhős német színészt játszó Lars Eidinger, akinek az alábbi monológja tökéletesen lefesti a lényeget:
Miért is csinálunk ma filmeket? Ki az, aki hajlandó az életét feltenni a filmekre? Sötét, unalmas időket élünk. Hol a kaland? Hol a zűrzavar? Hol a káosz?
Hát az Irma Vep kaotikus zűrzavarát még elnéznénk máskor is. Kritikánk itt olvasható. (Inkei Bence)
7. Eufória, 2. évad (HBO Max)
Az Eufória nem véletlenül nyerte el a kritikusok és a nézők tetszését egyaránt, és vált az HBO egyik legnézettebb sorozatává. A tinédzserek sajátos problémáit kendőzetlen őszinteséggel, sötét humorral és elképesztő képekkel bemutató sorozat második évada nem fogyott ki a témákból és karakterekből, továbbra is lebilincselő a Rue (Zendaya) és iskolatársai körül kibontakozó történet. A második évad ott veszi fel a fonalat, ahol az első évad és az azóta bemutatott két külön rész elengedte azt: a teljesen összetört Rue ismét a drogokban találja meg a gyász és a fájdalom elviselésének egyetlen lehetséges módját.
Zendaya egyre izgalmasabb hősnője mellett az első évadhoz hasonlóan fontos szerepet kap egy-egy mellékszereplő is, ezúttal azonban kissé átrendeződik a történetvezetés, és nem csak az első évadban fontos szerepet betöltő karakterek kerülnek (a kétrészes finálé színpadi előadásában szó szerint) reflektorfénybe. A sorozat képileg is elképesztően kreatív (az operatőr az Emmy-díjjal jutalmazott Rév Marcell), olykor féktelenül szállt el, ez azonban csak erősíti Sam Levinson író-rendező történetvezetését. A második évad néhány része önmagában is megállná a helyét egy-egy csavaros, kissé tragikomikus művészfilmként. Az Eufória tehát nem vesztett a lendületéből, az HBO pedig már be is rendelte a harmadik évadot, ami előreláthatólag 2024-ben érkezik. Kritikánk az évadról itt olvasható. (Varga Zsuzsa)
6. Sárkányok háza (HBO Max)
Ha az erős mezőnyben az abszolút csúcsra nem is juthat fel, azért abban megegyezhetünk, hogy népszerűsége, jelentősége, eseményszámba menő mivolta a Sárkányok házát teszi az év legfontosabb sorozatává. Hogy is lehetne másként, amikor a jelen kor legnagyobb hatású tévésorozatát, a Trónok harcát építi tovább – időben visszafelé, de akkor is. A Sárkányok háza alkotói tudták, hogy óriásit kell dobbantaniuk, ennek megfelelően nem is kapkodták el, hogy kiválasszák, merre építik tovább a George R. R. Martin alkotta világ mozgóképes univerzumát – és jelen állás szerint úgy tűnik, nagyon jól döntöttek. A Trónok harca eseményei előtt százhetven-egynehány évvel játszódó Targaryen-polgárháború tökéletes alapanyag: szűkebb fókuszú, mint az ezer család ezer tagjának ezer helyszínen játszódó, ezerfelé tartó történetét elmesélni próbáló Trónok harca, ugyanis egy család ügyein van a fókusz. Így az ellenségeskedés személyessége átélhetőbb, a trónért folytatott harc nem távoli, arisztokratikus műbalhé, hanem emberi vágyak és dilemmák átérezhető története. Ugyanakkor annyira mégis kiterjedt a sztori, hogy elég nagyívű lehessen egy ekkora sorozathoz.
A remek sztorit ráadásul a szerző részvételével dolgozzák fel, így a világkép és a motivációk tisztasága is garantálható, ha pedig ez nem lenne elég, a sorozathoz olyan castingbravúrt hajtottak végre, hogy az külön elismerést is érdemel. Ehhez elképesztő tehetségű színészek hatalmas alakításai dukáltak, és olyan naturalista, feszes és izgalmas forgatókönyv, hogy azt tanítani lehet. A Sárkányok háza nemcsak megugrotta a nagy előd szintjét, hanem kiköszörülve az ottani hibákat messze meg is haladta azt. (Bodnár Judit Lola)
5. A mackó (Disney+)
A gasztronómia újkeletű népszerűségével együtt divatossá váltak a gasztronómia világában játszódó fikciós filmek és sorozatok is. Ezek azonban általában a fine dining világában játszódnak, ahol üvöltöző séfek utasítására reszkető kezű fiatal szakácsok rendezgetik a tányérokon a díszeket. Christopher Storer azonban egy szendvicsezőt/étkezdét tesz meg helyszínként, méghozzá Chicago egyik nem túl jó hírű negyedében, ide tér haza Carmy (Jeremy Allen White), miután a bátyja öngyilkossága miatt gazdátlan marad.
Carmy a legjobb hírű New York-i éttermekben tanulta ki a szakmát, ám ez egészen más világ: üvöltözés itt is van ugyan, de egész más a tét. A mackó nem azt mutatja meg, mitől lesz puha a marhahús, hanem hogy miként működik egy átlagos kis étterem konyhája, hogyan vannak egymásra utalva a számos egyéb problémával küzdő szereplők, és mindezt drámai hangnemben teszi. A hetedik rész pedig, amelynek nagy részét vágás nélkül vették fel, olyan elképesztő feszültséget sűrít egy rövid sorozatepizódba, amilyet nagyon ritkán látni, mindenképpen dobogós az év legjobb részei versenyében. Interjúnk a sorozatban feltűnő Matty Mathesonnal itt olvasható. (Inkei Bence)
4. Utolsó befutók, 1-2. évad (Apple TV+)
Gary Oldman legelső tévésorozata egyben a legutolsó is lehet – egy interjúban pendítette meg, hogy az Apple sorozata után nyugdíjba vonulna –, de ha valóban így lesz, nem is kívánhattunk volna jobbat az Utolsó befutóknál (angolul Slow Horses). A brit színész kémtémában meglehetősen tapasztalt, hisz eljátszotta már John le Carré George Smiley-ját is (Suszter, szabó, baka, kém), az Utolsó befutókban azonban teljesen más jellegű karaktert hoz, de jól látható lelkesedéssel lubickol a kiállhatatlan kémfőnök szerepében is. Jackson Lambként elég csak ránézni, máris megcsapja az embert a dohányból, alkoholból és csípős kínai levesből összeálló kipárolgás, de a modora is legalább ilyen maró élmény. Nem épp a legmegnyerőbb főnökalapanyag, mégis ő igazgatja a Slough House nevű süllyesztőt, ahová a bukott ügynököket küldik. A Mick Herron regényciklusából készített sorozatnak legalább annyira el lehet veszni a fanyar humorában és a karaktereiben, mint az izgalmas és szövevényes krimiszálban.
Az Apple taktikusan egyből két évadot forgatott le, így áprilisban és decemberben is örülhettek a bukott ügynökök rajongói. A folytatás abból a szempontból adhatott okot a bizonytalankodásra, hogy az első évad cselekménye látszólag teljesen lezárult, az Utolsó befutók teljesen a nulláról indít egy újabb nyomozós történetszálat, ám amíg ugyanazt a színvonalat hozza, mint az elsőben – és hozza is–, addig akármeddig elnéznénk az egymás idegeire menő kiszuperált ügynököket. Egy ideig még tehetjük is, az Apple máris berendelte a harmadik és negyedik évadot. A kritikánk itt olvasható. (Polák Zsóka)
3. Better Call Saul, 6. évad (Netflix)
Breaking Bad-utánlövésnek indult, az utóbbi évek egyik legerősebb sorozata lett – így foglaltuk össze a lényeget a Better Call Saul fináléja után, és tényleg nem magától értetődő, hogy egy kultikus sorozat spinoffja a saját jogán is kivívja a megbecsülést. Az új-mexikói zugügyvéd alakja azonban jópofa karikatúrából tragikus hőssé mélyült a hatodik évadra, amellyel Vince Gilligan – a Breaking Bad után – ismét bizonyította, hogy nemcsak a lassú feszültségépítés mestere, de a sokak által elrontott lezárásnál sem remeg meg a keze.
Kerekre zárt és mesterien felépített történetet kaptunk, amelynek pont a legjobbkor vetettek véget az alkotók. A Waltert és Jesse-t ízlésesen visszahozó utolsó évad nemcsak meglepő, mégis sorsszerű fordulatokban gazdag, de szélhámosságokban, leszámolásokban és nagy találkozásokban is. Kritikánk az utolsó évadról itt olvasható. (Jankovics Márton)
2. Atlanta, 3-4. évad (Disney+)
Végre nálunk is legálisan nézhető az Atlanta, amely 2016-os indulása után hamar az amerikai kritikusok kedvencévé vált (egyelőre az első három évad került fel a Disney+ kínálatába, de várhatóan az FX-en szeptemberben debütált záró évad is érkezik). Ha egyetlen mondatra akarnánk butítani az alapsztorit, azt mondanánk: a sorozat egy Paperboi nevű, morózus rapper és unokatesója-menedzsere, Earn felemelkedését követi az atlantai hiphop-szcéna peremvidékéről a zeneipar csúcsaira. Ez a sablonos leírás azonban szinte semmit nem ad vissza abból a vad, fékezhetetlen kreativitásból, ami Donald Gloverék látomásos alkotását az utóbbi évtized egyik legizgalmasabb sorozatává tette.
Az Earnt alakító Glover amúgy jól ismeri a zeneipart, hiszen felívelő írói-színészi-rendezői-standupos karrierje mellett maga is befutott rapper, de az Atlanta még csak nem is erről a közegről szól, amit jelez a csibészes gesztus, hogy a körülrajongott Paperboi-t szinte egyáltalán nem látjuk rappelni a négy évad alatt. Sokkal inkább azt akarják megragadni, milyen feketeként élni, szorongani, alkotni, kallódni, családot alapítani a mai Amerikában. Ennek érdekében nem riadnak vissza olykor a nyílt tanmeséktől sem, de mindezt olyan okos, leheletfinom vagy épp szürrealista megoldásokkal tálalják, hogy a sorozat mégsem válik szájbarágóssá. Magasról tesznek a nézői elvárásokra, sokszor a cselekmény központi kérdéseit is homályban hagyva, és önfeledten váltogatva az áldokumentumfilm, a lineáris történetmesélés vagy az antológiasorozat formula között. A hétköznapi kisrealizmus pedig olyan tökéletes elegyet alkot az eszelős fordulatokkal és a lidérces víziókkal, hogy egy ponton túl már nemcsak a szereplők, de mi sem tudjuk eldönteni, hogy ez vajon a valóság, vagy csak álmodjuk az egészet. (Jankovics Márton)
1. A Fehér Lótusz, 2. évad (HBO Max)
A Fehér Lótusz első évada meglehetősen langyosan indul: gazdagok érkeznek vergődni egy hawaii luxusszállodába, ahol az egyikük meghal. Mike White sorozata azonban a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése lett, ahol hamar kiderült, hogy bár vészjósló ómenként lebeg a szereplők feje fölött a rejtélyes haláleset, sokkal szórakoztatóbb az a társadalmi szatíra, amit kikerekített a showrunner a sorozatból. Épp ezért lehetett furcsa, miként lesz képest újat mondani a második évadban, hisz az első etap kerek egészet alkotott. Jobb híján a már ismert receptet újramelegítve ezúttal egy olasz luxushotelbe érkezik egy csapat új, de hasonló lelkesedéssel szenvedő gazdag, sőt, már az első percekben nyilvánvalóvá válik, hogy valaki itt is meg fog halni.
A bravúr nemhogy sikerült, de White meg is ugrotta a saját maga által oly magasra rakott lécet, a második évad ugyanis túlszárnyalta az elsőt. Szerencsére a már ismert karaktertípusokat nem hasznosította újra, ismét nagyon színes szereplőgárdát mozgat, akikkel hol nehéz, hol könnyebb azonosulni, de végig végtelenül emberiek maradnak. Szintén a sorozat előnyére válik, hogy túllépett a privilegizált gazdagok–álmaikért küzdő szegények ellentétpáron, előtérbe kerültek a kapcsolatok, a generációs problémák és a szexualitás is. Míg az első évadnak minden pozitívuma ellenére voltak üresjáratai, a folytatás tökéletes ritmusban adagolja az izgalmakat és a már jól ismert humort, amelyet ezúttal a hamisítatlan szicíliai hangulattal kever, a főcímével pedig ismét bejelentkezett azon ritka kivételek közé, amelyeknél az ember nem tekeri át az intrót. A kritikánk itt olvasható. (Polák Zsóka)
