Roar Uthaugot nem véletlenül szokás a norvég Robert Emmerichnek hívni: mindkét rendező láthatóan akkor érzi a legjobban magát, ha fiktív pusztulásba taszíthatja az emberiség kisebb-nagyobb szeletét. A norvég rendező meglehetősen sok műfajban kipróbálta már magát, rendezett manós mesét (Magic Silver), slashert (Hideg préda), 19. századi thrillert (Menekülés) és katasztrófafilmet (A hullám) is, mielőtt megkapta a belépőjét Hollywoodba, és rábízták a Tomb Raider újraélesztését. Ez utóbbi felemás sikere nem betonozta be maradéktalanul az Európából exportált sikerrendezők közé, vissza is tért az imádott norvég hegyeihez és a jól ismert pusztításhoz. A Netflix jóvoltából készíthette el újabb filmjét, amellyel a norvég folklórból merítve alkotott hamisítatlan skandináv szörnyfilmet.
Pszichopata gyilkosokhoz és pusztító szökőárokhoz már nyúlt korábban, így a hazai mitológiában kezdett el tapogatózni egy olyan erő után, amely kellőképpen nyomasztani tud egy filmnyi embert. A japánoknak Godzillájuk és King-Kongjuk van, a norvégoknak meg trolljaik, Uthaug így a hazai anyagból gyúrt antagonistát. Skandináviában már évezredekkel azelőtt is voltak trollok, hogy a modern ember fejébe az internetnek köszönhetően egészen más kontextusban betonozódjon be a fogalom. Mitológiájukban számtalan a trollábrázolás: a svédek trolljai kicsik, törpeszerűek, és csecsemőket rabolnak; a norvég trollokat gyakran ábrázolták megbízhatatlan, de nem feltétlenül ártalmas lényeknek, de hatalmas pusztítókként is, akik szétcsapnak mindent, ami az útjukba kerül, és keresztény vérre szomjaznak.
Uthaugot értelemszerűen az utóbbi típus izgatta. A Troll szörnye egy nagyjából ötven méter magas rém, amely magán hordozza a mitológiából átemelt tulajdonságokat: árt neki a napfény, még ötven méter magasból is kiszagolja az Istenhez imádkozó keresztényeket, és a templomharang a kriptonitja. Ébredésére Norvégia-szerte felfigyelnek: miután egy építkezés során megpiszkálják az ezer éve szunnyadó troll vackát, a feldühödött szörny komótos léptekkel, hatalmas pusztítást okozva indul meg Oslo felé. A klasszikus szörnyfilmes sémát követve előrántanak egy paleontológust, aki pillanatok alatt egy ásatásról a norvég minisztérium szörnyügyi hadiszállására kerül, hogy egyrészt kioktassa az összes szakértőt, másrészt, hogy végül senki se igazán hallgasson rá. Jobb híján egy katonával és a miniszterelnök tanácsadójával indul a szörny után, hogy aztán az elmebaj miatt leszázalékolt apjával eszeljenek ki olyan terveket, amellyel térdre kényszerítik a lényt.
Uthaugot nem lehet azzal vádolni, hogy bármelyik filmjében műfajt reformálna, ám általában mégis sikerül valahogy szórakoztatóra kihozni a történeteit. A Troll esetében azonban mintha szándékosan követte volna a teljesen kiszámítható, minden egyediséget nélkülöző szörnyfilm-receptet. A szereplők fájóan klisés karakterek: van roppant gondterhelt, de cselekvésképtelen miniszterelnök, tökös katona, állandóan fecsegő hivatalnok és katonai kitűzőkkel teleaggatott vezérkari főnök, akinek csupán annyit írt elő a szövegkönyv, hogy azonos időközönként komor arccal bejelentse: indítsák a rakétákat. A logika is úgy kap percenként pofonokat, ahogy az óriás halad döngő léptekkel Oslo felé, érthetetlen például, miért nem ért senki a nagyon látványos, már-már Bond-filmeket idéző műveleti központban ahhoz, amiért odarendelték; miért épp a sárból kirángatott paleontológust hívják megmentőként; és az egyik katonai fejes hogyan szervezhet a saját szakállára gerillaakciókat. A karakterek viccesnek szánt mondatai már azelőtt elhangzanak a néző fejében, hogy kiejtenék őket, emiatt hamar feléled a gyanú, hogy Uthaug komisz módon műfajparódiát ad el szörnyfilm címkével. Azonban mindez nem önirónia, hanem komolyan gondolt koncepció – vagy ha mégsem az, semennyire sem sikerült az önkifigurázás képernyőre ültetése –, amely azt leszámítva, hogy norvég közegbe van helyezve, semmi újat nem mutat fel.
Amiben újat tudna mutatni, azzal sem kezdenek igazán semmit, pedig a trollmitológia lehetne az, amiben többet nyújthatna igazi európai szörnyfilmként a Troll. Pedig eleinte nagyon megágyaznak neki: a katasztrófa a tényleg létező Roms-völgyben történik, ahol a híres Troll-fal és a Trollok útja található, ezzel meglepően autentikussá válik a sztori. A főhősnő apján keresztül ideig-óráig előkerül a helyi norvégok által dédelgetett trollmítosz, ahogy még azt is pedzegetik, hogy még jó, hogy a természet ereje visszaüt, ha az ország legszebb vidékén akarnak a pénzemberek alagutat fúrni az új vasútvonalnak. Mindezt azonban úgy le is söpri az asztalról a film, ahogy odakerült, csupán a troll kap egy elég suta eredettörténetet, amikor kiderül, mi is vonzza annyira Oslóban.
Ha a néző el tudja engedni, hogy egy szörnyfilmhez elég a látvány és a középszerű akció, nem hiányolja sem a logikát, sem a legalább valamennyire hihető karaktereket, akkor a Troll hozza a középszerű agyrohasztó romboláspornót, mert látványosnak legalább nagyjából látványos. De ha már Norvégia és trollok, akkor már inkább a fekete humorral bőven megszórt áldokumentumfilm, a 2010-es Trollvadászok, amely sokkal szórakoztatóbb formában dolgozta fel a szörnyes tematikát. A Troll lusta szórakozás mellett csak arra jó, hogy a magyar nézők fejében felmerülhessen: ki lesz az a merész, aki megcsinálja a magyar szörnyfilmet a vérszomjas turullal, ahogy felkapja karmaival a Combinót, és célba veszi a Parlamentet?
Troll, 2022, 101 perc, elérhető a Netflixen. 24.hu: 4/10
