Kultúra

Szexuális tabudöntögetés is kellett a minisorozatok aranykorához

ABC Photo Archives / Disney General Entertainment Content / Getty Images
ABC Photo Archives / Disney General Entertainment Content / Getty Images
Irwin Shaw Gazdag ember, szegény ember című regényének sorozatverziója nemcsak világszerte, így nálunk is nagy siker volt, de divatba hozta Amerikában az addig került rövidebb sorozatokat is. Pedig sokan nem hittek a projektben, még az író legendás szimatú ügynöke sem.

A tévésorozat Amerikában kezdettől fogva a folytatásos, rétestésztaként nyújtható, akár egy évtizedig is műsoron tartható sorozatot jelentette. Egy ilyen sorozat nem egy sztorit mesél el, nincs eleje-közepe-vége, hanem inkább egy vagy több karakterre és azok kalandjaira koncentrál, melyek megfelelő érdeklődés esetén újra és újra meghosszabbíthatók egy évaddal.

Nem kötelező, hogy egy sorozat végtelen legyen

A jelenség okai elsősorban a száz százalékig üzleti alapon működő amerikai televíziók üzleti modelljében keresendő: a nézőket állandó, magasabb reklámbevételt jelentő időpontokban próbálták a képernyő elé csalni egy-egy visszatérően jelentkező, hosszú távon futó műsorral. A végtelen sorozatok mellett szólt továbbá a szindikáció is, azaz, hogy ezeket annál jobb eséllyel tudták egyszerre több csatornának is eladni, minél több évada van egy sorozatnak. Márpedig egy ilyen produkció akkor lesz igazán nyereséges, ha minél több helyre sikerül – akár csomagban is – eladni.

A közszolgálati alapon működő európai tévéknél viszont nem volt ilyen jellegű nyomás, ott már a hatvanas években is hódítottak a lezárt történetet elbeszélő, általában egy, maximum két évados minisorozatok. Ezek gyakran irodalmi műveken alapultak, amelyek eleve megkötötték a forgatókönyvírók kezét, azaz nem lehetett őket a végtelenségig nyújtani. Ilyen volt a világsikert arató Forsyte Saga sorozat is, mely Amerikában is népszerű lett (ott a közszolgálati csatornák sugározták), és megnyitotta az utat a további minisorozatok előtt. Ez egy darabig csak további brit produkciók sugárzását jelentette, de bogarat ültetett az amerikai producerek fülébe is, és csak idő kérdése volt, mikor próbálkozik meg valamelyik nagy amerikai csatorna is a formátummal.

Az áttörést végül az Irwin Shaw azonos című regényéből készült Gazdag ember, szegény ember (Rich Man, Poor Man) hozta meg, de nem ez volt az első, saját gyártású minisorozat az amerikai tévéken: ez a dicsőség A kék lovag (The Blue Knight) című krimit illeti, mely Joseph Wambaugh azonos című regényéből készült, és négy részben került az NBC nézői elé 1973 őszén. Egy évvel később aztán az ABC műsorra tűzte Leon Uris QB VII (A királynő törvényszéke) című bestsellerének sorozatverzióját, a főszerepben Ben Gazzarával és a fiatal Anthony Hopkinsszal, és ez már megelőlegezte azt a modellt, mely később a Gazdag ember, szegény embert sikeressé tette. Azaz az amerikaiak a britekkel ellentétben nem klasszikus, történelmi regényekkel próbákoztak, hanem kortárs bestsellereket alkalmaztak televízióra; a modell lehetővé tette, hogy ismert filmsztárokat kössenek le, akár még kisebb szerepekre is, mint John Gielgud vagy Jack Hawkins, és még az is lehetővé vált, hogy a játékfilmek igényessége felé tolják el a tévésorozatokat, legyen szó a produkciós designról vagy a filmzenéről.

ABC Photo Archives / Disney General Entertainment Content / Getty Images Gazdag ember, szegény ember (Rich Man, Poor Man)

Ez itt sosem fog működni

A QB VII azonban csak két részes volt, az ABC-nél pedig ráéreztek, itt az alkalom egy olyan minisorozatra, mely heteken keresztül képes a tévé elé szegezni a nézőket. A csatorna vezetői, Martin Starger és Barry Diller Shaw 1969-ben megjelent regényét szemelték ki. Irwin Shaw addigra az egyik legmegbízhatóbb sikerkönyv-szerző lett az amerikai piacon, ez a könyve pedig a legambiciózusabb regénye volt: huszonöt évet ölelt föl, és egy valódi családregény formájában követte végig három, német-amerikai származású testvér életútját. Mellékesen pedig az összes olyan témát érintette, melyek egyébként is visszatértek szinte valamennyi művében: a világháborút, a McCarthy-korszak boszorkányüldözését (ő is emiatt költözött külföldre), a külföldön élő amerikaiak életét; a szülők életformájával szembeforduló gyerekeket, és persze a kapitalizmus bírálatát (melyet Shaw bírálói éreztek visszásnak, hiszen az író igen jó körülmények között élve, Párizsból és Svájcból üzengetett a kapitalizmusnak). A regény ráadásul tele volt melodramatikus fordulatokkal, és olyan karaktereket skiccelt fel, akik némi korrekcióval tökéletesen alkalmasnak bizonyultak rá, hogy a nézőket érdekelje a sorsuk. Pláne, hogy a QB VII sikerén felbuzdulva a csatorna az eredetileg hatórásra tervezett játékidőt megnövelve megkönnyítette, hogy még jobban árnyalják a szereplők jellemét.

Disney General Entertainment Content / Getty Images QB VII minisorozat forgatása 1973-ban.

A minisorozatot illetően azonban kezdetben még kevesen osztották az ABC optimizmusát, és ilyen volt Shaw ügynöke, a legendás Irving „Swifty” Lazar is, aki filmsztárok és sztárszerzők egész sorát képviselte, Humphrey Bogarttól és Ernest Hemingwaytől kezdve egészen Nabokovig és Madonnáig.

Minisorozat? Mint azok a brit cuccok a közszolgálati tévében? Ez itt sosem fog működni

– mondta Lazar John De Vito és Frank Tropea Epic Television Miniseries című könyve szerint, és annyira nem bízott benne, hogy nemcsak a későbbi ismétlésekből és további eladásokból járó jövedelmekről mondott le, de az összes tévés jog is az ABC-hez került, így az is, hogy szabadon bánhattak a regény karaktereivel, és Shaw-nak semmilyen beleszólása nem lehetett abba, hogyan nyúlnak a művéhez.

Márpedig a forgatókönyvet jegyző Dean Riesner elég jelentős változtatásokat eszközölt: a regénybeli három Jordache testvérből kettő lett, Rudy és Tom, a harmadik, Gretchen helyett pedig központi szereplővé emelte Julie Prescott figuráját, aki Rudy szerelme, később felesége lesz. Riesner – aki korábban már a Magyarországon rendkívül népszerű Hosszú, forró nyár forgatókönyvét is jegyezte – az iparágban megszokottnál sokkal hosszabb ideig, csaknem öt évig dolgozhatott a könyvön, de ez meg is látszott a sorozaton, amely kiemelkedett az akkori tévés színvonalból. A sorozat egyértelműen Rudy és Tom ellentétére hegyezte ki a cselekményt: az egyik a jó fiú, aki azonban ahogy gazdagabb és hatalmasabb lesz, úgy süllyed egyre mélyebbre morálisan, míg a szülők által rossz fiúnak tartott, problémás Tom valójában egy jóindulatú, szerethető személyiség.

Kapcsolódó
Rajongtak a magyar nők a Hosszú, forró nyár sármos farmerfejedelméért
A Hosszú, forró nyár sorozat magyarországi népszerűsége azért is meglepő, mert sehol máshol nem aratott komolyabb sikert.

Reményteli és feltörekvő színészek kapták a főszerepeket: Rudyt Peter Strauss, Julie-t pedig Susan Blakely játszotta, akiket addigra már jól ismerhettek az amerikai nézők, a Tomot alakító Nick Nolte-nak viszont ez volt az első komoly szerepe. A kisebb szerepekben ezzel szemben nagynevű tévés és/vagy filmes színészek is előfordultak, mint Robert Reed, Dorothy McGuire, Ed Asner és Bill Bixby, míg a Jordache fivérek ősellensége, a szadista és pszichopata Falconetti szerepében William Smith tévénézők millióira hozta rá a frászt.

Szex és romantikus operaregény a tévében

A sorozatot 1976 februárjában mutatták be, hét hét alatt lezavarva a tizenkét epizódot (több dupla részt is leadtak), és így is az évad második legnézettebb tévéműsora lett Amerikában, megelőzve számos, hónapokon át sugárzott sorozatot – egyedül az évtized legnépszerűbb műsora, az All In The Family című szitkom utasította csak maga mögé a Gazdag ember, szegény embert.

A sorozat fentebb taglalt erényei mellett azonban ebben a sikerben jókora szerepe volt a sorozatot hol burkoltan, hol nyíltan átszövő szexualitásnak, amely addig nem látott súllyal jelent meg itt.

A mai szemmel már inkább régimódinak ható szexuális utalások és kiszólások akkor egészen merésznek és újszerűnek hatottak, és a tabudöntögetés is nyilvánvalóan hozzájárult a sorozat kimagasló sikeréhez, ahogy azt Paul Mavis is írja visszatekintő kritikájában: „Mindez provokatívnak hatott a nézők számára, akik még a korabeli mainstream sorozatok »egészséges« ártalmatlanságához szoktak hozzá.”

De a kulcs akkor is a sztori volt:

A Gazdag ember, szegény ember cselekménye zsúfolva van olyan sok, tiszta melodrámai pillanattal, hogy nagy része úgy hat, mint egy televíziós romantikus operaregény, tele abszurdan lírai, operai intenzitású jelenetekkel

– írja a fentebb már idézett könyv, mely Puccini vagy Verdi operáinak naiv narratíváihoz hasonlítja a cselekményt, hozzátéve, hogy a korabeli közönségnek nem okoztak problémát a gyakran valószínűtlen fordulatok és életszerűtlen viselkedések sem, annyira a sodró cselekmény hatása alá kerültek.

ABC Photo Archives / Disney General Entertainment Content / Getty Images Gazdag ember, szegény ember (Rich Man, Poor Man)

A kirobbanó siker persze megmutatta a minisorozatokban rejlő csapdát: az igényt a folytatásra, és 1976 őszén már jött egy új sorozat, melynek azonban már csak annyi köze volt Shaw regényéhez, hogy felhasználta a karaktereket, a forgatókönyvet pedig már nem Riesner, hanem több iparos hozta össze – olyan is lett. Ebből már hiányzott az első sorozat végén tragikus véget érő Tom, és jóval gyengébben is teljesített, mint az első, pedig sokkal hosszabb volt, de a kritikusok szerint már inkább egy szappanopera mélységével szőtték tovább a sztorit.

Megérezni valamit Amerikából

A sorozat 1978 nyarán érkezett meg Magyarországra, és itt is jókora sikert aratott. Sőt, ezúttal még az amerikai sorozatsikerekkel szemben sokszor gyanakvó kritika is beállt a kórusba, és többségében üdvözölte a sorozatot. Kuczka Péter, a Film Színház Muzsikában rögtön az első rész után az MTV-n ígért dramaturg-szakoktatás figyelmébe ajánlotta a sorozatot: „Kitűnő ritmus, jó szereplők, jó rendezés s mégsem művészet ez a film, hanem a természet csodája, mimikri, idomulás a művészet formáihoz, mondandóihoz. Tiszteletre méltó teljesítmény, érdeklődéssel várjuk a folytatást, jó szórakozást ígér.” És ezzel a véleménnyel nem volt egyedül:

Ezek a filmek tizenegy héten át el tudták velem hitetni, hogy új, eredeti és emberközeli képet s egyúttal elgondolkodtató elemzést fognak nyújtani a mai Amerikáról, sőt ezen túlmenően arról is, amit amerikai életformának szokás nevezni. Sokáig lenyűgözött, ahogyan a két Amerikát, az üzlet és az alvilág Amerikáját egyaránt mint emberi világot láthattuk, ahol a nagyon is emberi vágyak embertelen társadalmi törvényszerűségekkel ütköznek meg, s ahogyan az ütközet következtében keverednek

– írta a Népszabadságban Zappe László, aki egyedül a lezárással nem volt elégedett, de így is megjegyezte: „Azt hiszem, rég volt ilyen sikeres sorozat a tévében, s talán mondanom sem kell, hogy e siker minősége mennyivel felette áll — mondjuk — a Hosszú, forró nyárénak.”

A Fejér Megyei Hírlap kritikusa szerint a sorozat ereje „a részletekben a néhány vonással is erőteljesen megjelenített mellékfigurákban, mellék-konfliktusokban” rejlik, és meg lehet érezni belőle valamit a mai Amerikából is. Hári Sándor a Zalai Hírlapban az utóbbi évek legsikeresebb sorozataként írt a műsorról, és egyebek mellett kiemelte a forgatókönyvírókat, akik „kihagyásos szerkesztési módszerüket mesterien alkalmazva, a csomópontokon ragadták meg a történetet úgy, hogy egyrészt a sorozat minden egyes folytatására jutott valami sztori, esemény, amely ébren tartotta, sőt fokozta a nézők érdeklődését, másrészt mindvégig követni lehetett a két Jordache fiú életpályájának alakulását.” A Magyar Ifjúság pedig így összegzett:

Élő embereket láttunk a képernyőn, akiket lehetett szeretni és elítélni, vagyis lehetővé vált a néző számára a velük való kritikai azonosulás.

És még azok az újságírók is elismerték az erényeit, akiknek nem lett a kedvencük a sorozat: „A regény és a regényből készült televíziós produkció színvonala hullámzó, de megismerésre mindenképpen érdemes volt. Ahogy mondani szokták: egy darab nyers élet” – írta Tamás István az Új Tükörben. A Lobogó kritikusa profi munkának titulálta: „Hajszálpontosan kiszámították és alkalmazták e műfaj bevált szabályait, feszesre húzott dramaturgiával, jól adagolt cselekményszövéssel, avatott színészválasztással és vezetéssel dolgoztak, és — hozzáteszem — szerencsés kézzel nyúltak az irodalmi alapanyaghoz is” – írta, de azért megjegyezte, hogy annyi köze van Shaw-hoz, mint a Hosszú, forró nyárnak volt Faulknerhez.

ABC Photo Archives / Disney General Entertainment Content / Getty Images Gazdag ember, szegény ember (Rich Man, Poor Man)

Harangozó Márta az Esti Hírlapban ugyancsak elismerte, hogy a sorozat „néhány darabja valóban jól sikerült, képet hozott arról a társadalomról, amelyben a könyv hősei mozognak”, de összességében „képtelen volt arra, hogy egy időszakot átívelve felmutassa annak tényleges, igazi problémáit, s hősei, miközben átélik azokat, boldogulnak vagy elbuknak.” Lőcsei Gabriella pedig még ennyire sem volt megengedő, és egy rádiósorozat tévéváltozatához hasonlította a Gazdag ember, szegény embert: „Dialógusokat hallunk e filmsorozatban – nem is érdekteleneket – a háború utáni esztendők rút nehézségeiről, ám e szavakhoz nem társulnak élményt adó képsorok, elementáris színészi alakítások” – írta a Magyar Nemzetben.

A rangos lektűr, melyből tévétörténelem lett

Több újságcikk is beszámolt róla, hogy a nézők levelekben követelik az MTV-től, hogy vásárolja meg a sorozat folytatását is, ám erre nem került sor, és lehet, sokakat meg is óvott ezzel a Televízió egy nagy csalódástól. Ehhez hasonlóan „ezrek várták a választ” arra a kérdésre is, mikor jelenik meg Shaw regénye magyarul, ám erre igen sokat kellett várniuk, hiszen csak hét évvel később került a magyar változat a könyvesboltok polcaira. A regényt Takács Ferenc a kritikájában „rangos lektűrnek” nevezte, mely „érdekes, lapszámra is bőséges, olvasmányos, de végül is inkább a köznapi kíváncsiságot, semmint az esztétikai értelmet kielégítő szórakoztatás.”

Irwin Shaw erről már lemaradt, hiszen 1984-ben meghalt, ám tudatában lehetett annak, hogy a Gazdag ember, szegény ember a tévétörténelem fontos mérföldköve lett: a nyomában egyre-másra jöttek a hasonló, irodalmi alapanyagot feldolgozó minisorozatok az amerikai tévében, és ez a sorozat jelezte a minisorozatok bő egy évtizedes aranykorának kezdetét, majd egy évvel később a Gyökerek című, ugyancsak ABC-sorozat még ennél is nagyobbat durrant. Ezek a minisorozatok viszont Paul Mavis szerint jellemzően mind a Gazdag ember, szegény ember receptjét alkalmazták: „bestseller forrásregény; sok sztárszereplő, akár a mellékszerepekben is; no meg rengeteg szex és akció.”

ABC Photo Archives / Disney General Entertainment Content / Getty Images A Gyökerek című sorozat fogatása 1977-ben.

A sorozat díjözönnel elismert színészeinek is óriási lökést adott a siker: Nick Nolte ezt követően lett keresett hollywoodi sztárszínész, de Susan Blakelyből is ekkor vált filmes szexszimbólummá, míg Peter Strauss a minisorozatos aranykor egyik leggyakrabban foglalkoztatott színésze lett: számos ilyen produkcióban szerepelt, és a The Jericho Mile című, Michael Mann által rendezett tévéfilmben nyújtott alakításáért Emmy-díjat is kapott (Rudy Jordache-ként csak jelölésekig jutott). Ebben a cikksorozatban szokatlan módon mindhárom főszereplő él még ma is, akárcsak az ABC két, a sorozat megszületésében fontos szerepet játszó vezetője, Martin Starger és Barry Diller, akik számos egyéb film és sorozat producereként is ismertek voltak, de a Gazdag ember, szegény ember esetében nem kis kockázatot vállalva ismerték fel az addig elhanyagolt formátumban rejlő lehetőségeket.

A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik