Hogy a Sárkányok háza lehet nagyon jó, azt sok minden előre vetítette: bevonták a Trónok harca legjobban sikerült részeinek alkotóit, és a sorozat alapjául szolgáló világot megalkotó George R. R. Martint. Nem sajnálták a pénz sem: nem siették el a projektet, ha valami nem tetszett, fiókba tették, szóval a stáb láthatólag tisztában volt azzal, hogy van egy megasikeres előkép, amihez fel kellene nőni. Az elkészült sorozatról is lelkesen nyilatkozott minden érintett – mondjuk, ez önmagában semmit nem jelent, a legbénább Zs-kategóriás tucatsemmiségért is lelkesednek az alkotók. A történetről tudható részletek izgalmasan hangzottak, az alapregény erős darab.
Szóval együtt volt minden ahhoz, hogy a Targaryen-ház történetét elmesélő sorozat nagyon rendben legyen, de hogy ennyire rendben lett végül, az még így is meglepetésként érte a publikumot, még a keményvonalas Trónok harca- és George R. R. Martin-rajongókat is. A Sárkányok háza első évadja ugyanis gyakorlatilag mesterkurzus lett castingból, rendezésből, díszletből, látványból, jelmeztervezésből, színészmesterségből, vizuális effektekből, forgatókönyvírásból és dramaturgiából is.
A történet a Targaryen-ház stabilitásának megrendülését okozó öröklési mizériánál indult, és azzal is folytatódott: Viserys, aki maga is egy vitatható döntés mentén lett király, egy sokak által vitatott döntés révén elsőszülöttjét, lányát jelölte ki jogos trónörököséül. Innen jutottunk el több időugráson és majd két évtizeden át odáig, hogy Viserys döntését át kellene ültetni a valóságba, azaz Rhaenyrát királynőként a Vastrónra ültetni. Ám, mint az az epizódok során nyilvánvalóvá vált, ez nem pont így lett, és amikor az első évadtól elbúcsúzunk, a birodalomnak van egy királya és egy királynője is, és mindketten épp készülnek a saját koronájukért – és Rhaenyra esetében még nem kevés személyes bosszúért – hadba lépni. A két pont között politikai machinációk és azoknál sokkal érdekesebb emberi viszályok, hazugságok, árulások, örömek és bánatok sora zajlott le.
A Sárkányok háza épp azért lett ennyire hatásos, mert ezekre az emberi drámákra fektette a hangsúlyt: csak a korona, csak a hatalom önmagában nem tud annyira érdekes lenni, minthogy hiába vonzódnak a nézők a nagypályás hatalmi játszmákhoz, azért a nagy többségük ezen játszmáknak soha a közelébe sem fog kerülni – viszont csalódott már barátban, szülőben, társban, verték át, volt szerelmes, csalódott és gyászolt is jó eséllyel. Ehhez lehet kapcsolódni. Ahogy a Trónok harcában is a családja elfogadását soha meg nem kapott Tyrion Lannister védőbeszéde volt az egyik legjobb jelenet: egy ember, akit nem szeretett az apja – ilyet azért átéltek már páran, míg a hetvenkettedik politikai ármányról szóló beszélgetéshez kevés személyes kapcsolódást talált a néző. A Sárkányok háza jól tudta ezt, és a Targaryen-viszályban rejlő emberi szálakat hangsúlyozta, amitől egyszerre súlya lett mindennek.
Az epizódok mindegyike feszültséggel teli, eseménydús és – a Trónok harcából oly sokszor hiányzó – emberi érzések széles és mély tárházával teli volt. Így például a halálesetek nem csak egy képzeletbeli számlálót pörgettek: minden meghalt szereplő elveszítésének volt valódi fájdalma az érintettekben és a nézőkben egyaránt. Az alkotók megígérték azt is, hogy minden karakter gyarló, szürkezónás, tökéletlen lesz – és ehhez tartották is magukat: ennyire sokrétű, átélhető, igazi sorozatszereplőket nagyon-nagyon ritkán látunk. Itt van például Daemon Targaryen, ez a megátalkodott rosszfiú, aki úgy intrikál, kavar és gyilkol is akár, hogy szeme sem rebben, ugyanakkor mégis érző és érzékeny, önérzetében és potenciazavarai miatt önértékelésében is sebzett, ráadásul az évad során úgy megy végig komoly jellemfejlődésen, hogy azt a szerettei iránti érzelmei vezérelték, és mindeközben mégsem szűnt meg önmaga lenni.
A napokban nyilatkozta az egyik producer, hogy nem érti, miért olvadoznak érte n(éz)ők milliói – hát, ezért. No meg persze Matt Smith utánozhatatlanul karizmatikus alakítása miatt, akinek pedig jó, ha két szellős oldalnyi szövege volt a tíz rész alatt. De a Paddy Considine által játszott Viserys király is ugyanilyen gazdagon rétegzett, és valahogy megugrotta azt a bravúrt, hogy hét részen keresztül rajongók seregeit bosszantotta fel elhibázott döntéseivel, nyámnyilaságával és nyilvánvaló alkalmatlanságával, mégis egy emberként szakadt meg a nézők szíve, amikor a karaktertől búcsúzni kellett.
Hogy a főszereplő Rhaenyrát ilyen elképesztően izgalmasra és ellentmondásosra írják, az nyilván elengedhetetlen, mégis, ez a vaskemény, mégis esendő, messze nem hibátlan alak, aki egyszerre kötelességtudó és kemény uralkodó, és hozza mindeközben a lehető legigazibb női energiát a lágysággal, a szerető anyaságával, a lobbanni képes női szexualitásával, az egyik legkiválóbb női karakter akit az utóbbi években sorozatba írtak. A zöld oldal Alicentje is hasonlóan sokféle: a boldogtalan nők bigott, kitekert, keserű szigora megfér benne az egész életén át változatos formában átélt kizsákmányoltsággal. Bár igazi „imádjuk utálni” szereplő, mégis, ha belegondolunk, valójában tragikus karakter, aki egész életében azt tette, amit elvártak tőle, és aki ennek ellenére – vagy épp emiatt – egész életében elviselhetetlenül boldogtalan volt, visszataszító férfiak használták vágyaikhoz, céljaikhoz, és az egyetlen ember, akivel őszintén jól érezte magát, a politika révén a halálos ellensége lett. Mindkettejüknél – és aztán az ő gyerekeiknél is – csúcsra járt a castinggépezet, és nemcsak külsőre találták meg minden életkorhoz az oda illő színészt, de mesterségbeli tudásban is: amikor a fiatal Rhaenyrát és Alicentet játszó Milly Alcock és Emily Carey távozott, sokan nem hitték, hogy alakításaikra rá lehet emelnni, de Emma D’Arcynak és Olivia Cooke-nak is sikerült.
Hogy a látvány mennyire makulátlan, azon nem lepődünk meg egy HBO-sorozatnál, legfeljebb annak jár egy elismerő félmondat, hogy a végtelen pénzhez arányérzék és jóízlés is társult, így az igényes látványból nem lett szépelgő látványpornó, amint az megesett a konkurenciának – egyébként nem teljesen jogosan – kijelölt A Hatalom Gyűrűi esetében. A Sárkányok háza emellett jól játszott a tempóval és a fokozással is, valamint ügyesen használták a meglepetés – időnként sokkoló – erejét. Szép példája ennek az évadzáró rész, amelyben mindenki azt várta volna, hogy egyből belerobbanunk a háborús előkészületekbe, ehelyett egy kínkeserves szülésjelenettel húzták a nézőt idegeit – hatásosan –, majd az epizód végi Lucerys-Aemond jelenetben újra bemutattak egy dramaturgiai bravúrt.
Egészen zseniális kicsúcsosodása volt ez a jelenet a fatális és tragikus véletlenek sorának, amely végül elvezetett ahhoz a mindent elpusztító háborúhoz, aminek a nagyságrendjét a sorozat már most sejteti ugyan, de ezzel együtt el sem tudjuk képzelni. Megjelent a jelenetben az az emberi szál is, amiről fentebb áradoztam: hogy Aemond, amellett, hogy tagadhatatlanul egy számos fronton visszataszító karakter, tényleg nem akarta, hogy az legyen a kis fogócskája vége, ami, ám amikor megtörtént, pontosan tudja, hogy abban a percben a birodalom sorsának folyását térítette új mederbe. A jelenet egészen döbbenetes, és messze nem csak az akció izgalma, koreográfiája, feszessége miatt, hanem azért is, mert azzal, hogy a sorsfordító sárkánytűz egy picinyke, váratlan tűzcsóva volt csak, pátoszos zene nélkül, és azzal, amekkora túlkapással erre aztán a másik sárkány reagált, szépen felvillantotta a sárkányháborúk természetét – amiről, ugye, a birodalom egy másik pontján, szóban Rhaenyra már aggodalmas szavakkal beszélt. Eddig lehetett szexi, menő és festői háziállatként gondolni rájuk, ám innentől kezdve nyilvánvaló, hogy bárki, aki sárkányokkal kokettál, az – szó szerint – a tűzzel játszik. Csak remélni tudjuk, hogy a második évad képes lesz fenntartani ezt a színvonalat – csak ne lenne az még olyan messze!
A Sárkányok háza immáron teljes évada tíz epizóddal az HBO Maxon nézhető. 24.hu: 9/10
