A lengyel filmgyártás a magyarral ellentétben már régóta alaposan dokumentálja a korábbi évtizedek történelmi ügyeit, különös tekintettel a nyolcvanas évek elejének arra az időszakára, amikor Jaruzelski tábornok szükségállapotot hirdetett ki az országban, hogy letörje az országvezetést sztrájkokkal megbénító, ellenzéki Szolidaritás ellenállását. Grzegorz Przemyk meggyilkolása épp a szükségállapot utáni időben dagadt botránnyá, és a lengyel pártállam mindent elkövetett azért, nehogy az ügy újra tömeges ellenzéki megmozdulásokhoz és össznépi elégedetlenséghez vezessen. Jan P. Matuszynski filmje ezt az ügyet mutatja be, rengeteg korabeli dokumentum áttanulmányozását követően, és mindenekelőtt Cezary Łazarewicz dokumentumkötete alapján.
A rendező korábbi filmje, Az utolsó család szintén egy létező művészcsalád életét beszélte el, ám ott a politika egyáltalán nem játszott szerepet, csak éppen a cselekmény jelentős része még a rendszerváltás előtt játszódott. A Nem hagytak nyomokat viszont alapvetően történelmi dráma, valós személyeket felvonultatva, igaz, a főszereplő, Jurek Popiel karakterét két korabeli tanúból gyúrták egybe. Matuszynski és a forgatókönyvírója, Kaja Krawczyk-Wnuk ugyanakkor a lehetőségekhez mérten igyekezett elemelni a cselekményt a történelmi háttértől, és szimplán bemutatni a cinikus, embertelen hatalom machinációit, amit az is érthet, aki nincs tisztában a nyolcvanas évek lengyel történelmével. A rendezőre olyan filmek hatottak elsősorban, mint A bennfentes, mely szintén magányos, az igazságukért elszántan harcoló főhősök küzdelmét mutatta be egy korlátlan erőforrásokkal rendelkező, mindent átszövő ellenfél ellen, illetve pont a film forgatása idején tört ki a George Floyd-ügy, amely a filmben ábrázolt rendőri erőszakot is aktuálissá tette.
De ebben a törekvésében a rendező csak részlegesen járt sikerrel: egyrészt a külföldi néző számára így sem egyértelmű a kontextus, nincs kibontva, hogy a meggyilkolt Przemyk anyja, a költőnő Barbara Sadowska mit csinált az ellenzéki mozgalmakban és pontosan miért érdekes az ő szerepe, és a Szolidaritást is csak a háttérben látjuk felbukkanni. Másrészt mindentől függetlenül ez a film egyértelműen a nyolcvanas évek nyomasztó, szürke és reménytelen Lengyelországát mutatja be, és még az ideológiától megfosztva is a lengyel pártállamot látjuk működésben, csak éppen nem erre van kihegyezve a történet.
A tizenhét éves Grzegorz Przemyk barátaival a sikeres érettségi vizsgáját ünnepelte Varsóban, de egy rendőrjárőrnek nem tetszett a túlzott felszabadultság, és kettejüket (Przemyket és Popielt) letartóztatta, majd miután kiderült, hogy Przemyknél nincs személyi igazolvány, agyba-főbe verték az őrszobán, úgy, hogy a szándékosan a belső szerveit célzó verésbe napokkal később belehalt. Amikor kiderült, hogy az ismert ellenzéki, Barbara Sadowska fiáról van szó, az ügy mindjárt politikai színezetet nyert, és a több tízezres felvonulássá duzzadt temetés hatására a párthatalom megijedt. Innentől már az volt a cél, hogy minden eszközzel akadályozzák meg, hogy a rendőröket vádolják a gyilkossággal, a belügy pedig így is tett.
Ezt a történetet bontja ki a film, elsősorban Popielre és a családjára koncentrálva, de az ügy többi fontos szála sem marad a háttérben. Csakhogy a rendkívül alapos forgatókönyv azzal is jár, hogy a film rendkívül hosszúra duzzad: 2 óra 40 perces játékidejével még a mai, túlnyújtott filmek sorából is bőven kiemelkedik, és ezt látva az lehet az érzésünk, jobban járt volna mindenki, ha ezt a sztorit egy három-négy részes minisorozatként mutatják be – filmként már-már befogadhatatlan. Ráadásul nem is indokolja ezt a hosszúságot a mégoly szövevényes történet sem, sokszor hatásvadász, drámainak szánt, de inkább patetikus jelenetek és hosszú snittek nyújtják túl a játékidőt. Ez azért is kár, mert egyébként abszolút tiszteletet parancsol az az alaposság, mellyel az alkotók ezt a történetet kezelik: nemcsak a történeti pontosság miatt, de a film megjelenése is száz százalékig illeszkedik a korhoz. Ez utóbbi egyrészt a 16 mm-es filmet dicséri, másrészt a berendezőket, akik a barna-szürke tónusok túladagolásával kifejezetten klausztrofób hatást keltenek. Ma már nem ritkaság, hogy kelet-európai produkciók is tökéletesen visszaadják a közelmúlt külsőségeit, de ebben a filmben tényleg újra maradéktalanul sikerült ez, legyen szó akár a lakás- és irodabelsőkről, vagy a jelmezekről és a szereplők külső megjelenéséről.
És nem lényegtelen a szereplőgárda sem: a Popielt alakító Tomasz Zietek rendkívül hiteles az idealista és megtörhetetlen fiú szerepében – őt nemrég láthattuk egy hasonló hangulatú filmben is, a homoszexuálisok elleni rendőrségi hajszát bemutató, netflixes A lengyel Hüakinthoszban, és némiképp hasonló karaktert is alakít. Feltűnik aztán a filmben a mai lengyel filmszínészet színe-java: a Hidegháború főszereplője, Tomasz Kot, aztán a Walesa-film főszerepét alakító, számos sorozatban is látott Robert Wieckiewicz, aki itt a közelmúlt lengyel történelmének egyik legellentmondásosabb alakját, a belügyminiszter Czeslaw Kiszczakot játssza; valamint a Katyn főszereplőjeként megismert Andrzej Chyra – ők mind hozzáteszik a magukét, még ha mellékszereplők is. A Popiel kisvárosi, megalkuvó szüleit alakító Jacek Braciak és Agnieszka Grochowska mellett még a Sadowska szerepében látható Sandra Korzeniak emelendő ki, bár az ő karakterét leginkább a gyászoló anyával azonosította a rendező, miközben ő a saját jogán is érdekes filmszereplő lehetne. A legjobb karakter azonban egyértelműen a szőrmekucsmás ügyésznő (Aleksandra Konieczna), aki tényleg annyira jól hozza az ellenszenves szocialista káderasszonyt, hogy muszáj lenne nevetni rajta, ha nem egy ilyen komoly sztoriról lenne szó.
Matuszynski filmje mindezek ellenére sem tudja igazából megkülönböztetni magát a zsánertől (mert már akár így is tekinthetünk a nyolcvanas években játszódó, lengyel történelmi filmekre),
Bár a Nem hagytak nyomokat az Oscar-nevezés és a témája miatt kiemelt figyelmet kapott, inkább csak egy a lengyel történelem sötét időszakát hitelesen bemutató játékfilmek közül, nem pedig az a nagyszabású remekmű, amely egymaga mutatja be az elnyomás természetét. De mindenképpen ajánlható annak, akinek van 160 perce egy logikusan felépített és érthetően elmesélt, nálunk kevéssé ismert történethez a kommunista Lengyelországból – és nem csak azért, mert a párthatalom mindenhol hasonló.
Nem hagytak nyomokat (Zeby nie bylo sladów), 2021, 2 óra 40 perc. 24.hu: 7,5/10
