A főváros utcáit járva minden lépésre jut egy meglepő történet, többségükre azonban egyetlen emléktábla vagy látható nyom sem emlékeztet. Erre ad példát a két világháború közt még a kis házak uralta, vízivárosi Csalogány utca és környéke is, amit a harmincas években modern lakónegyeddé akartak formálni, gyökeres átalakulására azonban csak a Kádár-korban került sor.
Az évszázados határkövet, egy gótikus templom falait, sőt, egy darabka Olaszországot is őrző környéken száz évvel ezelőtt még a Fazekasfertály magyar, német és tót mestereivel is találkozhattunk volna, akik a mai Fazekas (a XVIII. században még Kert) utcában, illetve annak környékén készítették kisebb-nagyobb munkáikat.
Bevilaqua Béla még a régi Buda virágoskertjének nevezte a környéket – minden ablakból a fazekasok cserepei néztek a járókelők felé, az udvarokat bokrok töltötték meg, a falakon pedig vadszőlő és borostyán futott –, ám a földszintes házakat mára jórészt eltüntette a sokszintes lakástömegeket hozó XX. század, igaz, nem mindegyikük vált teljes egészében porrá.
Kitűnő példa erre a Víziváros Facebook-oldal kedd délelőtti posztja, amely a Fazekas utca 18. homlokzatán annak lebontásáig álló szobrot mutatja meg.
Az oldal gazdája, a posztot jegyző, íróként, költőként és muzeológusként egyaránt elismert Képes Gábor hozzáteszi: a művet egy barátja, Lentz Mátyás őrizte meg, aki szülőháza szanálásakor mentette meg azt a biztos pusztulástól.
A férfi a szobrot jelenleg az erkélyén tárolja, de nyitott rá, hogy azt a II. kerületi önkormányzat tulajdonába adja, feltéve, ha a kerület vállalja, hogy restaurálva újra elhelyezi a Fazekas utcában, esetleg múzeumba viszi.
A felajánlást az elmúlt hétvégén a Margit körút Széll Kálmán tér felőli végéről delfinen lovagló puttót mentő polgármester, Őrsi Gergely elfogadta, sőt, csütörtök délután két segítőjével együtt személyesen ment el érte.
A Fazekas utca 18. történetét mostanáig senki sem dolgozta fel részletesen, az azonban biztosnak látszik, hogy a lebontás valamikor 1972 tele után történt, a helyén pedig 1977 előtt jelent meg a ma is ott lévő modern társasházcsoportnak a járda vonalától néhány lépésnyivel visszaugratott záróeleme:
Az előd építésének ideje is ugyanennyire képlékeny: az 1838-as pesti árvíz után állva maradt, illetve sérült épületeket mutató térképen már egy azonos alaprajzú épület látszik, akkor még a Hafner Gasse 472. szám alatt.
Az utca a magyar nyelv 1844-es államnyelvvé tétele után azonnal a Fazekas nevet vette fel, a mai házszámát azonban csak a kiegyezés után kapta meg – egyidőben azzal a lakosságcserével, aminek részeként a környékről teljesen eltűntek a fazekasmesterek.
Ezt a lakónévsor is alátámasztja, hiszen a ház jó részét száznegyven évvel ezelőtt, 1882-ben már Schindlerék bérelték – előbb az asztalos Flóris (Florian), majd az ugyanebben a szakmában dolgozó József, végül pedig a szatócs Anna neve tűnik fel a címjegyzékekben –, sőt, 1899-ben a család úgy döntött, hogy meg is vásárolja házat.
Alig néhány hónappal az adásvétel után, 1900-ban a család előbb egy földszintes toldalékra, majd egy emeletes bővítésre kapott engedélyt. Végül az utóbbi vált valósággá: a földszintes lakóház mögött egy emeletes udvari szárny nőtt ki a földből, így a tulajdonosok még több otthon béréből számíthattak állandó bevételre.
Történhetett azonban valami egészen váratlan, hiszen 1906-ban a szatócsbolt teljes berendezését elkezdték hirdetni a fővárosi lapokban, 1907-ben pedig a háztól is megváltak, ami Remete Lajos és neje kezébe került. A pár nem lehetett túlzottan elégedett azzal, amit kapott – vagy egyszerűen csak rövidtávra, befektetésként vásárolták meg azt, remélve, hogy az értéke hirtelen nőni kezd –, így alig néhány hónap után már szabadultak volna tőle.
Végül csak 1909-ben jártak sikerrel: az Lenz Lamberthez került, aki minden bizonnyal az első világháborúban életét vesztette, így az ingatlan 1918-ban özvegyére, majd fiára, Lenz Lajos Nándorra, illetve annak feleségére szállt.
Az épület csodával határos módon Budapest ostroma során nem szenvedett súlyos sérüléseket, sőt, az államosítások idején a családnak nemcsak, hogy nem kellett elhagynia, de jól működő vállalkozást is indítottak itt: az 1949-es telefonkönyv szerint a vegyészmérnök dr. Lentz Nándor ebben a házban működtette ugyanis a Liquor Vegyipari Laboratóriumot, ami előbb szervetlen vegyszereket, majd színes és fekete-fehér fotók előhívásához szükséges folyadékokat, különböző színszűrőket, sőt, rövid ideig a hazai horgászokat segítő íz- és zamat-távcsalit is gyártott.
Nándor 1958-ban hunyt el – a szobrot egészen csütörtökig őrző Lentz Mátyás ekkor mindössze négyéves volt –, az üzletet pedig felesége vette át, és a lapok hirdetései szerint 1970-ben még biztosan működött.
A ma is néhány lépésnyire élő leszármazott sem erre, sem a bontás dátumára nem emlékszik pontosan, az alig fél méter magas kőalak sorsáról azonban egy fontos információt árult el: az a két világháború között a belső udvarban állt, majd végül apja helyezte fel a homlokzatra, így eredetileg valószínűleg az utca egy korábban porrá vált épületét díszítette.
A nagy munkában lévő fazekas alakja miatt a környékbeliek a Vízivárost érintő bontási lázat látva egyre inkább aggódtak, arra azonban 1971 őszéig kellett várni, hogy valaki a sajtóban is szót emeljen az érdekében: egy nyugdíjas, Filber Gabriella a Magyar Nemzetnek írt, szeptember 5-én közzétett olvasói levelében kérte a megmentését.
A Fazekas utca 18. szám alatti földszintes ház oldalán egyszerű, de igen kedves szobrocska örökíti meg a fazekaskoronggal dolgozó kézművest. Ma még ott van. Alatta és előtte nagymérvű útfelbontás, új csatornacsövek fektetésére, sok, sokfelől összekerült munkás. Felhívom a szerkesztőség figyelmét; — ha jónak látják, szóljanak a megóvás, még inkább megvédés érdekében az illetékeseknek!
– írta az idős nő, ám érzékelhető változás nem történt, hiszen a jó eséllyel mészkőből faragott munka egy évvel később, 1972 telén még mindig ugyanott állt.
Ekkor a Budapest folyóirat (1972/12.) írt róla egy bekezdésnyit, sőt, képet is csatolt hozzá:
A kb. fél méter magas szobor fazekasmestert ábrázol, korongolás közben. A Fazekas utcai házat most lebontják, a valaha valószínűleg cégérül szolgáló szobor máshová kerül. Új helyét még nem tudjuk – ezért is tartjuk érdemesnek olvasóinknak bemutatni
– olvashatták a város történetére kíváncsi emberek, azt azonban talán egyikük sem sejtette, hogy a kerületi tanács, vagy a főváros helyett végül egy fiatal lakó gyors reakciójára lesz szükség a megoldáshoz.
Itt jött a képbe az akkor még alig húszéves Lentz Mátyás, aki a bontáskor egyszerűen magával vitte azt a család új otthonába, és közel ötven évig őrizte, remélve, hogy egyszer múzeumba vagy újra köztérre kerülhet majd.
A jövőben akár ez is megtörténhet, hiszen a II. kerületi önkormányzat a jelenlegi tervek szerint
