Amikor öt éve, a Világló részletek megjelenése kapcsán beszélgettünk, „elég nagy pozitívumként” említette, hogy a legtöbb nemzedékkel ellentétben eddig az öné megúszta a háborút – leszámítva persze a tényt, hogy egy világháború kellős közepén született. „Ilyen öregen már tényleg nem szeretnék háborút. Most persze elég borúsak az örök béke kilátásai. Minél jobban sodródnak az európai és Európán kívüli rendszerek a saját extremitásuk felé, annál inkább növekszik a háborúk lehetősége is” – mondta. Most hogy látja a megúszási esélyeket?
Ma már semmiféle megúszási esélyt nem láthatok, gyakorlatilag benne vagyunk a harmadik világháborúban. Ezt nem mondják ki, nem mondjuk ki, én sem szívesen mondom ki, biztonsági szakértők említik, de elég egyértelmű a hadiszállítmányokból és az élénk titkosszolgálati működésből. Hogy meddig fog tartani és milyen arányokat ölt, azt még a nagyokosok sem tudják, én meg végképp nem. S ha nem Oroszország, akkor majd Kína jön a háborújával. Öt évvel ezelőtt két belátásra hagyatkoztam: egyrészt a mértéktelenségből és a végletesség felé való sodródásból következtettem a háború közeliségére, másrészt abból a tapasztalatból, hogy két nemzedék kell hozzá, hogy a tudatlanok egy újabb háborút kezdeményezzenek, s minden hetedik hadra fogható férfinak el kell pusztulnia, hogy befejezzék. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. Ami nagyon nagy csapás, súlyos regresszió, nem személyesen rám nézve, mindenkire nézve.
Szükségszerűnek látja, hogy pár generáció alatt feledésbe merüljenek a traumák és tapasztalatok, amik visszatartó erővel bírhatnának?
Több okból merülnek feledésbe. Egyfelől igazi tapasztalata sosem a túlélőnek van, hanem az áldozatnak. Ő viszont nem tud beszélni. Másfelől a túlélők alig, vagy nagyon keveset beszélnek arról, amit átéltek. Ami több szempontból szükségszerű. A testi és a lelki fájdalom, az éhség, a tehetetlenség, a megvertség, a kiszolgáltatottság élménye és az állandó nélkülözés azon dolgok közé tartozik, amelyek nem megoszthatók. Nincs hozzá szótárunk, olyan költészet sincs, amelyik át tudná adni az élményét vagy a túlélők szégyenét. Ennek ellenére a súlyos háborús sérülést, amit magam is megszereztem, továbbörökítettem. Anélkül, hogy sokat beszéltem volna róla.
Európában valamennyien háborús sérültek vagyunk. Ez már maga a fertőzöttség, a katasztrófák sorozatától sokkolt személyek tartós némasága, amit tulajdonképpen nem lenne szabad továbbadniuk.
Az ember inkább fogja a száját, még akkor is, amikor látja, hogy a gyanútlanságtól egyre veszélyesebb körülötte a felnövekvők helyzete.
Saját történetünket szeretjük fejlődésként elgondolni. A hidegháború lezárulása után pedig különösen felerősödött a nyugati világban az érzület, hogy igazából a történelem véget ért, és már csak idő kérdése, hogy a demokrácia és a szabad piac jótéteményei mindenhova elérjenek. A most zajló háború beverte ennek a gondolatnak a koporsójába az utolsó szöget. Akadt olyan pillanat az elmúlt évtizedekben, amikor önt is elkapták efféle optimista illúziók, vagy mindig megőrizte a gyanakvását?
