El tudom képzelni, hogy nem úszom többet
– mondja Hosszú Katinka a róla készült dokumentumfilm zárszavaként. Ha így lesz, akkor a Katinka egy kivételes sportoló pályafutását összefoglaló és lekerekítő portré marad, amelyben Hosszú elmesélhette a saját mítoszát. A Katinka rendezője ugyan a Tabukról tabuk nélkül dokumentumsorozaton és – kreatív producerként – az On the Spoton is dolgozó Pálinkás Norbert, de fő alkotója nem ő, hanem a háromszoros olimpiai és kilencszeres világbajnok.
A Katinka mindazonáltal a mai magyar filmgyártás kiemelt produkciója. Készítésére önmagában több pénzt áldozott a Nemzeti Filmintézet, mint kilenc év alatt más dokumentumfilmekre összesen. A legtöbb új hazai nagyjátékfilm költségvetésénél is magasabb, több mint félmilliárdos támogatás azt jelzi, hogy a Katinkát jóformán kurzusfilmként, a kultúrpolitika számára rendkívül fontos műként tarthatjuk számon. Hőstörténet, amely a magyar kisvárosból, Bajáról indult sportoló világraszóló eredményeit mutatja be, de azt is, hogy a győzelmek után Hosszú megállapodott, családra vágyik. A mi lányunk végigverte a világot, de hazatért és az esküvőjére készül – ez volna a Katinka egymondatos zanzája.
Ám legalább ugyanennyire fontos, hogy a Katinka női történet. Arról szól, hogyan veszi át az irányítást a saját élete és karrierje felett egy nő, aki egész életében férfiak utasításait teljesítette, férfiaknak akart megfelelni. Mindez – a családalapítás vágyával ellentétben – nincs kimondva a filmben, mégis világos, hogy Hosszú története errefelé halad.
A dokumentumfilm szerkezete teljesen konvencionális. Pálinkás és munkatársai, köztük a forgatókönyvíróként ismert, ezen a filmen kreatív producerként dolgozó Köbli Norbert hangulatképekkel, lassított úszásjelenetekkel indítják a filmet, majd elkezdik még egyszer a hajnalban edzésre kelő hősnő kézi kamerás snittjével, és harmadik nekifutásra fognak bele a pályafutásról szóló mesébe. Megszólalnak Hosszú szülei és első úszóedzője, a nagyapja. Hosszú Baján gyerekkori osztálytársával idézi fel az emlékeket. Majd jönnek a versenyek és az érmek, az első olimpiai szereplések és a költözés az Egyesült Államokba. A stáb ekkor Hosszúval együtt felkerekedik Los Angelesbe, nyilatkozik Dave Salo edző és mások.
Shane Tusup nem szólal meg, de sokat beszélnek róla és arról, hogy Hosszú olimpiai bajnoki címeihez, Rio de Janeiróban nyújtott elképesztő teljesítményéhez kettejük szimbiotikus kapcsolatára volt szükség, amelyben edző és tanítvány, illetve férj és feleség szerepei teljesen összemosódtak. A Tusuppel történt szakítás után Hosszú folytatja a versenyzést, de a korábbi eredmények már nem jönnek. A koronavírus-járvány megtöri a tokiói olimpiát megelőző felkészülést, de a félelmetesen sikerorientált Hosszú ezen annyira már nem is mérgelődik. A Katinka azt mutatja meg, hogy 2020 körül már nem a régi szenvedéllyel és sikeréhséggel úszott.
Mindez nem a Katinkából derül ki a sportolóra kíváncsi nézők számára. Ez a történet már korábban összeállt Hosszú pályafutásáról, a nyilatkozatok, újságcikkek, Instagram-posztok és sajtótájékoztatók készre formálták az elbeszélést. Ilyen értelemben a Katinka kudarc, mert Pálinkás nem törekszik semmiféle új nézőpont bemutatására.
Ebből a megközelítésből adódik, hogy a filmben Hosszú mintha a külvilágról leválasztva létezne. Nyoma sincs az őt körülvevő, érte rajongó Magyarországnak, a vele szövetséget kötő politikának. Kicsinyes volna számon kérni, hogy a kellemetlenebb kérdések, például a 24.hu által kitartóan forszírozott Duna Aréna-ügy – tudniillik, hogy Hosszú és Tusup korábbi cége szerződés nélkül használta az állami tulajdonban lévő létesítményt – szóba sem kerülnek a filmben. Ám összességében sterillé, színehagyottá teszi a Katinkát, hogy hősnője nem beszél arról, milyen társadalmi tér, sportszakmai közeg, politikai rendszer veszi körbe. Pedig Hosszú Katinka valóban sok millió ember hőse. Rengetegen fordulnak felé rajongással, kíváncsisággal, reményekkel, de ezekből a viszonyokból nem sok látszik a filmben.
Ám a mozgókép, mint rendesen, ezúttal is leleplez olyasmit, amit talán az alkotói sem akartak ragozni. A film leginkább megrendítő része Hosszú gyerekkoráról szól, a kislányról, aki háromévesen leúszik egy hossz pillangót. Az egyik jelenetben visszamegy régi általános iskolájába, és megmutatja a kamerának, hol öltözött tornaóra előtt. Bal oldalon a kicsik, jobbra a nagyok ruhafogasa. „Én itt öltöztem mindig” – mutat balra.
Soha nem voltam nagy.
Itt a Katinka egyik kulcsmondata. Egy magyar viszonylatban párját ritkító, nemzetközi szinten is a szakmája legnagyobbjai között említendő úszó mondja, aki harmincéves koráig az apja, a nagyapja, a magyar edzője, az amerikai edzője, majd az amerikai férje-edzője elismeréséért dolgozott. Persze, saját magáért is. Mégis ezek a férfiak álltak ott mellette stopperrel, ők ölelték meg a győzelem után, vagy mondták neki, ha egyik nap nem volt kedve edzeni, hogy akkor ne is menjen soha többet az uszoda közelébe.
Arról, hogy közülük ki volt főnök, ki partner, ki beosztott, Hosszú nem sokat beszél. Mégis itt sejtünk csak meg valamit a sportoló alkatáról meg annak a kilencvenes évekbeli, de a szocializmusban kiépült sportszakmának a természetéről, amelybe Hosszú belenőtt. Itt rajzolódnak ki Magyarország körvonalai, és nyer új, magasabb téteket egy magyar úszónő sorsa.
Katinka, 2022, 104 perc. 24.hu értékelés: 6/10.
