A Crawley-k sehol sem lennének, ha Julian Fellowes 2001-ben nem írja meg Robert Altman számára a Gosford Parkot. A Helen Mirrentől Michael Gambonon át Kristin Scott Thomasig a brit színjátszás színe-javát felvonultató filmhez Fellowes egy spinoffot tervezett, ám végül egyedül Maggie Smith-t hasznosította újra özvegy grófnéként, és a brit arisztokrata család történetét két évtizeddel korábbra, a Titanic katasztrófájának idejére helyezte – azzal a bizonyos jégheggyel indult 2010-ben a Crawley család kálváriája. Az eredetileg három évadosra tervezett sorozat egyszerre mutatta be a pompás szalonokban mulató nemesi család és a legalább olyan népes személyzet világát, de közben arra is figyelt, hogy beemelje a korszellemet is, ne csupán egy kosztümös szappanopera legyen belőle. A Downton Abbey azonnal siker lett, a kecsegtető nézőszámok vitték bele Fellowest abba, hogy a tervezett három évadnál tovább nyújtsa a család történetét. A végül hatévadosra duzzasztott sorozat második fele már árnyéka volt régi önmagának, az egyre csapongóbb és erőltetettebb történetvezetés viszont arra mutatott rá, hogy
A válasz egy határozott igen volt: a Downton Abbey filmváltozata egy kétórás, rettentően szerethető fanservice-parádé volt, ami nem nyitott már újabb irányokat, mindent lezárt – igaz, egy igencsak szomorú történést is belengetett –, inkább a rajongói szívek simogatásaként szolgált. Ennek fényében – bár a kritikai visszhangot és a nézettségi adatokat tekintve nem – meglepő volt, hogy újra visszatapsolták a népes társaságot, és bejelentették, hogy jön a második film. Ez nyilvánvalóan egy rajongóból ujjongást vált ki, de közben ott motoszkálhat az a kérdés is: vajon hányszor lehet még ugyanazt eljátszani.
A Downton Abbey: Egy új korszak esetében – ahogy az előző, 2019-es első rész kapcsán is – a legfontosabb már az elején leszögezni: ismét a rajongóknak készült. Egy Downton Abbey-szűznek vélhetően csak egy tökéletesen középszerű, roppant szép, de túlzottan meseszerű kosztümös limonádé, ahol brit arisztokraták modoroskodnak, és eltartott kisujjal szívják egymás vérét nagyon szerethető módon. A filmek azonban elsősorban nem nekik készülnek, ezért nehéz is elképzelni, mit érezhet egy olyan néző, akinek fogalma sincsen, hogyan vezetett a hat intrikákkal zsúfolt évad idáig, bár mentségére legyen szólva, a sztori nagyjából enélkül is érthető, csak épp pont az hiányzik belőle, ami miatt egy rajongónak már az első film is szívmelengető élmény volt minden hibája ellenére.
A második felvonás egy tapodtat sem mozdul ettől a biztos recepttől:
Az Egy új korszak valamikor az 1920-as évek végén – A dzsesszénekes már megjelent a mozikban, a némafilm már javában haldoklik –, a 30-as évek küszöbén játszódik. Fellowesék vélhetően sejthették, hogy egyetlen sztoriszál kevés lenne, így két szálon futnak az események: az özvegy grófné levélben értesül róla, hogy makulátlan múltjából újabb titokzatos férfialak sejlik fel, aki végrendeletében egy dél-franciaországi villát hagyott rá. A család egyik fele ki is ruccan a napfényes Riviérára, hogy a kitúrt tulajdonosokkal egyeztessenek és szaftos pletykákra bukkanjanak a grófnőről. Ez szolgáltatja a misztériumot, a Crawley család közösen próbál utánajárni a fél évszázaddal korábban történt afférnak, de a francia-brit ellentét kifigurázásának is remek táptalajt ad a család nyaralása.
Az új helyszín ráadásul kifejezetten jót tesz a történetnek, hiszen a hat évad és az egy film alatt egyszer sem mozdult ki a sorozat Nagy-Britanniából, a skóciai részeket leszámítva külföldre sosem követték a szereplők útját. A csapat másik fele otthon marad, mert egy filmes stáb épp a downtoni kastélyt nézte ki magának forgatási helyszínnek. Ezen a téren remek korrajzot ad arról, miféle alantas és megvetendő szakmának gondolták akkor felsőbb körökben a filmipart, de hát beázik a pompás kastély, így van az a pénz, amiért egy komplett stáb lepheti el a család házát – a szolgák legnagyobb örömére. A Downtonban forgó film és a körülötte adódó nehézségek ráadásul a sorozathoz hűen a korszakra jellemző folyamatokra is reflektálnak: a némafilm szimbolikusan Downtonban fullad ki végérvényesen, hiába pakolják tele sztárokkal, „a mikrofon megöli a karrierjüket”, ahogy mondja is a film főszereplője, aki hiába szép, mindenki jobban jár, ha nem szólal meg. A két szál végül egy nagy fináléban fonódik össze, amelyről nem túlzás azt állítani, hogy az egész sorozat csúcspontja.
Fellowesék ismét pofátlan biztonsági játékot játszottak: nincsenek komolyabb konfliktusok, lezáratlan szálak, csak olyan fordulatokat dobáltak be, amelyek garantáltan lezárásra találnak, és azok lehetőleg boldog lezárások. Minden kedvenc páros megkapja a maga kis idejét, sőt, arról is gondoskodtak, hogy most már tényleg mindenki párra vagy megnyugvásra találjon. Minden rajongó megnyugodhat: Lady Mary ismét Carson vállán sírja ki magát, a grófnő és Mrs. Crawley továbbra is viszik a prímet remek egysorosaikkal, és a kutya is él még. Spoilerek nélkül nehéz érdemben a végkifejletről beszélni, ám annak fényében tökéletesen érthető döntés, miért szerették volna a készítők ennyire a keblükre ölelni a rajongókat.
Aki tehát valami újat, valami forradalmit vár a Downton Abbey: Egy új korszaktól, annak érdemes átformálnia az elvárásait. De hát mi mást is várnánk tőle, ha nem a kedélyes teázásokat, a szellemes sznobériát, az egytől egyig remekül megírt karaktereket, a kastélyt ezredjére is lenyűgözően pásztázó képeket, ezt pedig még mindig erőlködés nélkül hozza a sorozat. Persze, egy vérbeli rajongó vélhetően azt is elnézné, ha a jól ismert Downton Abbey-hangulatot előcsalogató főcímzene után Maggie Smith egy széken ülve két órán keresztül osztana ki mindenkit. Erre is befizetnénk, de az új Downton Abbey-film szerencsére ennél azért sokkal látványosabb és szívmelengetőbb, Fellowesnek pedig sikerült másodjára is az a bravúr, hogy nagy truváj nélkül, mégis szerethető és katarzissal végződő filmben trombitálta össze ismét a Crawley-háztartást.
Downton Abbey: Egy új korszak (Downton Abbey: A New Era), 2022, 125 perc. 24.hu: 8/10
