Kultúra filmkritika

Inkább a melegbár, mint egy királyi vacsora

Mozifilm készült a közkedvelt brit sorozatból, a háború előtti Angliában játszódó Downton Abbey-ből. Érdekes lehet-e a Crawley család és szolgálóinak élete azoknak, akik nem nézték a sorozatot?

A fánk közepe lyukas. A fánk az az édesség, amit legpontosabban a hiányzó része jellemez. Vajon egy film véleményezésnél mit tekintünk fő szempontnak? Azt, hogy mit nyújt, vagy ellenkezőleg, mi az, ami nem része?

A Downton Abbey mozifilmváltozata nem értékelhető a sorozattól külön álló epizódként. Értsd: a rajongóknak készült. Aki nem követte figyelemmel hat évadon keresztül a Crawley család és bájos személyzetének történetét, képtelen értékelni például a szexuális identitásával küzdő főkomornyik első látogatását egy illegális melegbárban. Szűz szemnek az sem bír jelentőséggel, amikor Lady Mary visszahívja a házhoz az idős Carsont, hogy újra a személyzet élére állítsa. Pedig a sorozatban fontos az ő párosuk, mivel Grantham grófjának lányát igazából ő nevelte föl. Ilyen és még ezernyi fontos kötelék magyarázatával nem bír a mostani kétórás verzió.

És ez rendben is van így. Siker volt a tévében, siker lesz a moziban is.  Erre a garancia, hogy egy minden ízében Downton Abbey-epizódot kapunk, csak most duplahosszoban. Nincs benne plusz, nincs benne olyan, ami mozifilmessé tenné. Nem játszódik a sorozatbélinél több helyszínen, ebben az értelemben nem lakja be a szélesebb időkeretet. Nincsenek szemkápráztató báljelenetek, csak hogy a vásznon jobban érzékeltessék az angol arisztokrácia (le)tündöklő időszakát. A sztori főszála most is a  yorkshire-i birtokon gabalyodik. Az emeleten a nemesség lassú hétköznapjait láthatjuk, az alagsorban pedig a szolgálók keccsölése követhető nyomon. Természeten most is, mint a sorozatban megannyiszor, azok a legerősebb momentumok, amikor lentiek oldják meg a föntiek problémáját.

Fotó: Jaap Buitendijk – © 2019 Focus Features

A Downton Abbey történeteiben minimum húsz egyenértékű szereplő van jelen; a film ebben veri még a Bosszúállókat is. De a Downton Abbey karakterei egytől-egyig szerethetőek; velük kapcsolatosan nem érheti meglepetés a nézőt, ellentétben például a Trónok harca összetettebb figuráival. Egy ilyen felállásban, ahol mindenki patyolat tiszta, tán nem véletlen, hogy Julian Fellowes író jobbára hirtelen elhalálozásokat jelöl ki drámai fordulópontokként. Jellemző, hogy rögtön a sorozat elején két fontosnak induló szereplő története is tragikus véget ér; gyászolásuk a mozifilmig is kitart, több szereplő különböző szituációkban meghozott döntéseit befolyásolja. És igen, a mozifilm finisébe is beszivárog az elmúlás, mint elkerülhetetlen sorscsapás. Ne legyen már minden fenékig tejfel. Kár, ezeket a karaktereket a végtelenségig tudnánk nézni.

A mozifilm gerince az, hogy V. György király (Erzsébet királynő nagypapája) és családja vidéki utazása során egy éjszakát Downton Abbey-ben készül tölteni. A kastély élete felborul, előkerülnek még a legféltettebb ezüstök is. A kérdés, hogyan tornázhat királyi előkelőségig a bárói pucc. Hamar kiderül, hogy erre esély sem nyílik: a nem nagy nevű Crawley család cselédsége a királyi protokoll szerint alkalmatlan ilyes esemény lebonyolítására, ezért a Buckingham Palota személyzete pár nappal az uralkodó érkezés előtt einstandolja a birtok szolgálatói részlegét, és felmenti feladatai alól a helyi személyzetet. Amit Mrs. Patmore és a többiek természetesen nem nézik jó szemmel, és egy  gyerekes akcióval visszaveszik az irányítást.

A film az ő történetük, minden más mellékszál elhalványul az ő ténykedésük mellett. És tán ezen a ponton porciózódik pontatlanul a cselekmény: a nemességhez becsempészett örökösödési konfliktus szál gyenge, érdektelen, és annyi fáradtságot sem vettek a forgatókönyvírók, hogy film végén megoldják. Egyértelműen az a legizgalmasabb szakasz, melyben a szolgálók bizonyítani próbálják a rátermettségüket, a csúcsjelenet pedig az, amikor a bolondos inas, Molesley kis híján elszúrja az akciót.

Fotó: Jaap Buitendijk – © 2019 Focus Features

Az elvékonyodó nemesi szál másik hibája, hogy Maggie Smith aforizmái korántsem olyan erősek, mint a sorozatban, ahol mintha Oscar Wilde jegyezte volna a csipkelődéseket. Egyetlen egyet jegyeztem meg a filmből: „A gúny a szellemesség legaljasabb formája.”

Ha a Downton Abbeyt a társadalom tükreként próbáljuk értelmezni, akkor a mi felkészültségünkkel demagógiába szaladunk, s olyanokat írunk, hogy „az alsóbb réteg vitálisabb, őszintébb”. De fölösleges megfutni ezeket a köröket, mivel a sorozat és a film is csak felszínesen beszél minderről. Ami  viszont meglepő, és talán sorozat hangvételétől is eltér, hogy az alakoskodó királyi vacsorát keresztbe vágták tempós jazz zenével  felturbózott melegbár-jelenetekkel. Nem kérdés, hogy egy pohár brandy után melyik eseményt választanám.

Nos, a fánkot a hiányzó közepe miatt is szeretjük, a Downton Abbey filmet pedig azért, mert nem akar új közönséget megszólítani. Csak minket, rajongókat.

Downton Abbey, 122 perc, 2019. 24.hu: 9/10

Borítófotó: Jaap Buitendijk – © 2019 Focus Features

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.