A játék kedvéért tegyük fel, hogy karaktergyilkosságot tervez elkövetni ellenem. Hogy állna neki?
A definícióm szerint a karaktergyilkosság szándékos, tudatos és szisztematikus megközelítés. Ebből következik, hogy véletlenszerűen vagy ötletszerűen nem is igazán hatékony eszköz, mert elég sok buktatója van. Ha tehát adott egy tetszőleges célszemély, először végig szokták nézni a publikusan elérhető korábbi tevékenységeit. Önnek nyilván egy csomó írásos anyaga van az interneten, ami kiindulásnak megteszi. Az ilyen tartalmakat szokták górcső alá venni. Ha pedig nagyon mélyre akarnának ásni, akkor valószínűleg beszélnek korábbi kollégáival, osztálytársakkal, szomszédokkal, hogy előtúrjanak valami kínos ügyet, szerencsétlen vagy csak kiforgatható megfogalmazást, amire felépíthetnek egy nagyobb reputációs károkkal járó támadást.
Fontos, hogy a vádak valós tényeken alapuljanak, vagy a színtiszta hazugság is működhet?
Nem feltétlenül kell igaznak lenniük, de hihetőnek igen. Utóbbi tényező elengedhetetlen a sikerhez. Előfordulhatnak akár olyan ügyek is, amik ugyan igazak, de annyira abszurdnak tűnnek, hogy az emberek nem hiszik el, hacsak nincs cáfolhatatlan bizonyíték.
Tud erre példát mondani?
Egy keresztény-konzervatív európai parlamenti képviselő egy ereszcsatornán leereszkedve menekül egy melegbuliból kijárási korlátozások idején – ha ezt kellő bizonyítékok nélkül tálalta volna valaki, könnyen lehet, hogy a többség ezt kamunak gondolta volna, mert annyira távol esik a hihető történetek halmazától. Persze tudjuk, hogy a konkrét esetben voltak tanúk, rendőrségi nyomozás, videófelvételek, amik megkérdőjelezhetetlenné tették az ügyet.
A Szájer-ügy az utóbbi idők egyik legnagyobb magyar politikai botránya volt, amit nyilván a politikai ellenfelek is felhasználtak kampánycélokra, de ez tekinthető karaktergyilkosságnak egyáltalán?
Ezt a kérdést csak akkor tudnánk végérvényesen eldönteni, ha valaha fény derülne arra, hogy megrendezett lépre csalás történt-e; ezt az angol nyelvű irodalom „sting operation”-nek hívja.
Az egybeesés, hogy egy tévécsatorna is épp jelen volt az akció során, erősítheti a gyanút, hogy előbbi a helyzet, ám ez feltehetően sosem fog kiderülni. Mindenesetre, ha így volna, akkor tankönyvszerűen is karaktergyilkosságról beszélhetünk. Az utóhatását tekintve viszont szerintem mindenképp passzol rá a leírás. Mert az, hogy az ereszen leereszkedő politikus alakja graffitiben, mémekben, szívószálra épített papírmasé figurákban és karácsonyfadíszként is visszaköszön, tökéletesen lefedi a karaktergyilkosság definícióját. A morális megsemmisítés teljes arzenálja felvonult ebben az ügyben, a kipattintó ok ilyen szempontból másodlagos.
A karaktergyilkosságokat előszeretettel szervezik ki, hogy a támadás ne legyen egyértelműen az ellenfelekhez köthető. Viszonylag friss példa erre az úgynevezett „Városháza-ügy”, ami gyanúsan passzol a kormánypárt lejárató kampányaiba, de hivatalosan nem ők, hanem egy Anonymous-maszkos figura szivárogtatja az infókat. Ez mennyire általános jelenség?
Nincs főszabály erre, de kétségtelenül gyakori eljárás, hogy kvázi-független, nehezen visszafejthető forrásból érkezik a támadás – legalábbis eleinte. Gondoljunk csak a Borkai-botrányt kirobbantó Az ördög ügyvédjére. Ott sem tudjuk, ki állt az eredeti támadás mögött. Anonim forrás, egy frissen létrehozott blog, az ügy berobbanásától kezdve viszont a politikai ellenfelek rárepülnek, és használják az információkat. Azért szokták ilyen rejtetten megvalósítani, mert a karaktergyilkosság kétélű fegyver.
Ezért igyekeznek elkülöníteni, hogy ki végzi a piszkos munkát, és ki az, aki csak reflektál erre, így védve a kiváltó felet. Fejlettebb politikai kultúrájú országokban vannak szokások, amik igyekeznek elejét venni az efféle hárításnak: az elnökjelölti kampányban például minden hirdetés úgy fut, hogy az adott jelölt a saját hangján azt mondja: „I am XY, and I approve this message”, vagyis „XY vagyok, és ez a hirdetés az én nevemben megy”. Ezt követően bármilyen lejárató reklámok futnak az ellenfélről, azt ő már hitelesítette, hogy az ő kampánycsapata csinálja, így már nem mondhatja azt, hogy nekem ehhez semmi közöm. Magyarországon is volt erre kísérlet, az impresszumba illik beleírni, hogy milyen megbízásból, melyik nyomdában készítette az illető, de hát nincs még ennek kialakult kultúrája.
Azért nem féltem az amerikai politikusokat, hogy ha egy igazán szaftos lejárató kampányt ki akarnak szervezni, megtalálják a módját, hogyan juttassák el látszólag független platformokra.
Ez biztos, de ott eleve több fér bele a szólásszabadságba. Olyan meredek dolgok is elhangzanak, mint amikor egy republikánus kampánystratéga felteszi a kérdést, hogy Hillary Clinton miért épp olyan szemüveget hord, mint amit az agyműtötteknek szoktak felírni? Persze aztán arra hivatkozik, hogy ő csak kérdez, nem állít semmit. Ha az ilyesmi belefér, akkor nem nagyon kell kerülőutat választani.
Donald Trumpról szokás megjegyezni, hogy olyan botrányok is sorra leperegtek róla, amik a politikusok kilencven százaléka simán belebukott volna. Mondjuk egy kampányhajrában nyilvánosságra hozott hangfelvétel, amin minősíthetetlen hangvételben beszél a nőkről, a hagyományosan prűd amerikai közvélemény összes morális szabályát áthágva. Mi a magyarázat az ilyen típusú sebezhetetlenségre?
Amerikai elnökök esetében viszonylag sok teflonarcot ismerünk, például Bill Clintont sem sodorta végül is el a Lewinsky-botrány, és Obama is viszonylag sérülésmentesen került ki a rázúduló támadásokból. Az okokat számos kommunikációs szakember vizsgálja, jó lenne tudni a sikerreceptet, ha van egyáltalán erre. A karizma és szerethetőség biztosan sokat számít, Trump esetében nyilván nem a széles publikum, hanem a saját hívei szeretetéről van szó. Az, hogy egy meggyőző, magabiztos, karakterisztikus figura, sokat segít abban, hogy elkerüljék az ilyen ügyek, vagy kevésbé tapadjanak meg az imidzsén. A másik fontos tényező, hogy álljon egy stabil és rendíthetetlen tábor az ember mögött. Ha ez kellően szilárd, akkor komoly botrányokat is átvészelhet egy politikus – ezt a jelenséget Magyarországról is ismerhetjük. A bukáshoz pedig épp az vezet, ha az a saját tábor elbizonytalanodik, és nem áll ki mellette, vagy nem kellő számban.
Trumpnál volt még egy érdekes jelenség: a korrupcióval, szexizmussal vagy morállal kapcsolatos vádak nem hozták különösen zavarba, akkor viszont láthatóan ideges lett, amikor valaki a népszerűségét, gazdagságát, sikereit kérdőjelezte meg.
Ez magyarázható azzal az elmélettel, ami szerint akkor lehet igazán sikeres egy karaktergyilkosság, ha centrális, vagyis központi tulajdonságot, személyiségjegyet érint. Trump nyilvános énje eleve a macsóságra és mindenkin átgázoló keményfiú képére épült, így az ebbe beleillő vádak – például az, hogy nem tiszteli eléggé a nőket – meg sem karcolták. Az sokkal jobban fájt neki, ha az a látszat alakult ki, hogy nem hódol neki mindenki, vagy nem is olyan gazdag, vagy nem olyan sikeres üzletileg, mint kifelé mutatja.
Az egymással ellentétes lejárató kampányok ki tudják oltani egymást? Mondjuk az, amikor valakit egyszerre próbálnak nevetséges balféknek és félelmetes zsarnoknak beállítani.
Ez egy létező jelenség, és komoly kihívást jelenthet az ellentétek áthidalása. A Pearl Harbor-i támadásig a japánokat az amerikai nyilvánosságban lekicsinylő módon, ügyefogyott szerencsétleneknek ábrázolták. Az amerikai vezetést sokkoló bombázás után viszont egyik napról a másikra át kellett ezt a képet alakítani, hogy nagy, szupererős, veszedelmes ellenséget lehessen kreálni Japánból. Közelebbi példának pedig ott van Gyurcsány Ferenc esete, akit gyakran ábrázoltak ellenfelei bohócként, amint piros orral esik, kel. Ám amikor arra volt szükség a politikai narratívában, más szerepet osztottak rá, és átmaszkírozták nagyhatalmú bábmesterré, aki a háttérből mozgatja a szálakat, markában tartva az egész ellenzéki térfelet. Nehéz megmondani, hogy ilyenkor a két hatás kioltja-e egymást. Védekezésként nyilván használható az érv, hogy „nézzétek, azt is mondják rólam, hogy tesze-tosza vagyok, meg azt is, hogy akaratos, úgyhogy valamit biztos jól csinálok”.
mondjuk nyolcszázezer ember pojácának tartja a célszemélyt, másik nyolcszázezer meg azt gondolja, hogy hataloméhes, ördögi alak. Az egyenlet végösszege nem nulla, hanem egymillió hatszázezer ember, aki ellenségesen viszonyul az adott szereplőhöz.
Mi a leghatékonyabb védekezés karaktergyilkosság ellen?
Meglepő lehet, de egy lehetséges védekezési mód maga a sárdobálás. Ez alatt azt értjük, amikor annyira felerősödik egymás lejáratása, hogy a szavazók teljesen megcsömörlenek, és kialakul az a vélekedés, hogy egyik se jobb a Deákné vásznánál.
Ilyen értelemben tehát előfordul, hogy kioltja egymást két támadás. Ezt a védekezési technikát főleg olyankor látjuk, mikor valami nagyon nehezen védhető ügy kerül elő. Gyorsan előrántanak valami nyomaiban arra emlékeztető dolgot a túloldalról, és azt vakulásig tolják.
Emellett lehet a vádakat agyonhallgatni, elviccelni, bagatellizálni, esetleg beismerni és bocsánatot kérni érte.
Vagy bevállalni, a megbánás legkisebb jele nélkül. Erre a könyvben is Orbán Viktor egyik elhíresült reakcióját hozom példának, akit azzal támadtak a Parlamentben, hogy luxusrepülővel ment focimeccset nézni, mire ő annyival intézte el a dolgot: „Harminc éve így mentem. Jövő héten is így megyek, azután is így fogok menni.” Tehát az is létező opció, hogy nem kérek bocsánatot, nem magyarázom, és nem adok tisztázó interjút, mert ezzel azt üzenem, hogy „nincs itt semmi látnivaló”.
A megfelelő védekezési stratégia kiválasztása inkább a célszemély karakterétől vagy a vádak súlyosságától függ?
A kettő valamilyen keverékéből áll össze. Számít az is, hogy ki és épp kikhez beszél, akárcsak az, hogy milyen jellegű és mennyire súlyos az ügy. Ha vesszük például Trump súlyosan szexista hangfelvételét, ez durva kockázat, de jogsértés, korrupció, anyagi kár nem keletkezik vele. Ez tehát másféle lehetőségeket ad, mintha valakinek azt kell megmagyaráznia, hogyan nőtt ki egy kacsalábon forgó palotája a semmiből. Utóbbit nem nagyon lehet elviccelni, és bocsánatot kérni sem feltétlenül tanácsos.
A metoo-ügyeknél visszatérő elem volt, hogy a botrányba keveredett hírességek egy ponton bocsánatkérő közleményt adtak ki, de úgy, hogy egyben minimalizálták a vádakat.
Az angol nyelvű szakirodalomban ezt „non apology apology”-nak, vagyis „bocsánatkérés nélküli bocsánatkérésnek” hívják. Amikor olyan sokszoros feltételes módban fogalmaz valaki, amivel teljesen elveszi a vádak élét. „Ha bárki úgy érezte volna, hogy sértően viselkedtem volna, azoktól elnézést kérek, ha tényleg úgy érzik.” Az a tapasztalat, hogy ez súlyos esetekben csak ideig-óráig működik, inkább időnyerésre lehet elég. Valószínűleg praktikusabb egy az egyben bocsánatot kérni. Nem véletlenül mondják, hogy a bocsánatkérés mellé ne tegyünk már magyarázatot.
Akkor vajon miért olyan ritka a valódi bocsánatkérés? Ilyen szinten biztos mindenkit körülvesznek a kommunikációs tanácsadók.
Akár az ego is szerepet játszhat a dologban. Attól, hogy egy szupersztár színésznek vagy ismert üzletembernek azt mondja egy tanácsadó, hogy „figyelj, most összeszorított foggal bocsánatot kérsz”, nem biztos, hogy meg is teszi. Azért akad erre is példa. Louis C.K. például megtette, és bocsánatkérés mellett levonult a színről. De léteznek más stratégiák: Kevin Spacey például a coming outtal próbálta eltéríteni a közbeszédet. Mikor jött a vád, hogy melyik fiatal színészt hogy rontotta meg, gyorsan bejelentette, hogy amúgy ő meleg, nyilván azt remélve, hogy onnantól erről lesz szó. Nem jött be a számítása. Azt általában fontosnak tartom, hogy krízis esetén mindig ki kell tűzni bizonyos célokat. Mit akarunk elérni? És mi az, ami reálisan kihozható a helyzetből? Ugyanaz a reputációs szint már sosem áll vissza, ami előtte volt, hiszen a rólunk alkotott kép óhatatlanul sérült. Egy széttört vázát is össze lehet ragasztani, de attól még nem lesz olyan, mint újkorában. Még a víz is szivároghat belőle kicsit a réseken.
Ön vett már részt karaktergyilkossági kísérletben vagy egy ilyen kivédésének megtervezésében?
Közéleti, különösen aktuálpolitikai ügyekkel alapvetően nem foglalkozom, az én szakterületem kifejezetten az üzleti krízisek vagy márkakrízisek kommunikációja, amelyeknek persze lehet politikai vetülete, ha nem is jellemző módon. A kríziseknek ugyanakkor időnként lehet olyan folyománya, hogy az adott cégvezető, üzletember, színházigazgató személyes reputációja sérül, és akkor ezt védeni kell.
Nagyjából minden kampány idején közhellyé válik, hogy ilyen mocskos még sosem volt a politika. A könyvben viszont számos példával szolgál, hogy ez nem teljesen így van, mert évezredes múltra néz vissza.
Elég sok kutatás van arról Amerikában, hogyha megkérdezik az embereket, hogyan viszonyulnak a lejáratáshoz, egyöntetűen elutasítják, kiemelve, hogy ezt gyűlölik igazán a politikában. Ám a negatív kampányok hatásfokát mérve újra és újra kiderül, hogy jobban működnek, mint a pozitív kampányok. Tehát hiába mondja mindenki, hogy gyűlöli a mocskolódást, össze kéne végre fogni, és megtanulni békében élni, ha közben világosan látszik, hogy épp az ilyen kampányüzenetekre emlékszünk a legjobban. A könyvbe azért tettem sok történelmi példát, hogy érzékeltessem: egyáltalán nem vagyunk ufók ilyen értelemben. A karaktergyilkosság korántsem modern találmány, hanem régóta bevált eszköz. Jellemzően akkor szokták elővenni, amikor van egy túltelített piac, és csak egyvalaki nyerhet. Ilyenkor a többieket ki kell golyózni.
A modern nyilvánosság és technológia lényegi, vagy inkább csak mennyiségi változást hozott a lejáratás művészetébe?
Történelmi példákat olvasgatva kiderül, hogy még a deep fake-nek is megvan a 18. századi előzménye: egy csaló házaspár például beöltöztetett egy prostituáltat Mária Antóniának, aki az éjszakában átvett egy értékes nyakláncot a megtévesztett bíborostól a királyné nevében. Ez maga a deep fake, csak informatikai eszközök nélkül. Vagy ott van egy magas rangú porosz politikus, Eulenburg herceg esete, aki 1907-ben bukott le egy kastélyban tartott meleg orgián, ezzel derékba törve a karrierjét, és számtalan karikatúra, mém és vicc tárgyává válva. Ez szintén ismerős lehet valahonnan. Tehát szerintem a különbség nem lényegi, inkább mennyiségi. Az változhat, hogy egy adott korban mekkora közönséget kell elérni a lejáratással. Az ókori Athénban vagy Ciceró korában lehet, hogy elég volt pár száz emberhez szólni, hiszen akkor sokkal kevesebben alakították a közéletet. Egy mai világsztár lejáratása viszont akár kétmilliárd embert is érdekel – akkor ez a releváns közönség.
A könyvben nemcsak politikusok és hírességek lejáratásáról, de munkahelyi karaktergyilkosságról is ír. Ezt mi különbözteti meg az egyszerű beszólástól, gúnyolódástól?
Itt is az a fő kérdés, hogy van-e szándékosság és kiterveltség mögötte. Az nem feltétlenül tartozik ide, ha valaki undok, vagy megjegyzéseket tesz rám a hátam mögött. De vannak kifejezetten karaktergyilkosságra utaló jegyek: például mikor elszabotálják valakinek a projektjét, nem teljesítik vagy direkt elrontják a feladatokat, amiket kioszt, vele vitetnek el egy balhét, amiről nem tehet. Tehát amikor módszeresen próbálják ellehetetleníteni a szakmai előmenetelét. Ahogy az ókori példánál említettem, a karaktergyilkosság egy kijelölt közegben történik, de ez nem feltétlenül a széles nyilvánosság. Lehet a munkahelyi közösség, vagy akár az ember családja is. A gonosz nagynéni, aki áskálódik ellenünk. Nem virít a címlapokon, mert nem vagyunk annyira érdekesek, mégis érezhetem úgy, hogy sérül a reputációm abban a közegben, ami számomra igazán fontos.
