Hálás pozíció a rendezőé, akinek folyton kimennek a nézők a filmjeiről. A felháborodás vagy enyhe hányinger jelzésének e színpadias gesztusa garantálja, hogy a kritikusoknak legyen mit írniuk a filmről, és ők persze rögtön kíváncsivá teszik azokat, akik még nem látták a legújabb „botrányfilmet”: vajon én ki fogom-e bírni? Engem is felháborít majd? A helyzetet nehezíti, hogy ma már szinte semmin nincs kedvünk úgy igazán felbosszantani magunkat. A katolikus egyházat másfél évtizede kiborította A passió, a netflixezőket tavaly a Cukorfalatok, de túl sok friss, idevágó példát nem sorolhatunk.
A francia Julia Ducournau tehetsége már csak emiatt is figyelemre méltó. Első nagyjátékfilmjén, a Nyersen állítólag öklendeztek az emberek, pedig a Titánhoz képest az olyasmi volt, mint a Kisasszonyok. A 2016-os film egy elsőéves lány beilleszkedéséről szólt az egyetemi közegbe, ahol hagyományosan a kényszerítés és megalázás különféle aljas formái jelentik a beavatási rituálékat – ilyen gyakorlatokról akkortájt mifelénk is sokat lehetett olvasni. A Nyers hősnője, mintegy önvédelmi reakcióként, kegyetlenebbé válik a környezeténél. Elhatalmasodó kannibálkésztetései együtt járnak a felnőtt nővé érés stációival.
![Az ilyen filmek miatt sátánozza Kövér László Nyugat-Európát 1](https://s.24.hu/app/uploads/2021/10/titan3.jpeg)
Nővérét, aki beavatja őt az emberhúsevés élvezetébe, Alexiának hívják, mint ahogy a Titán központi karakterét is. Nem kell aggódnunk, nem ugyanaz a család. Ez a második Alexia – az amatőr Agathe Rousselle játssza teljes odaadással – kishúg nélkül is éppen elég súlyos eset. Gyerekkorában autóbalesetet okozott, amiben úgy megsérült, hogy titánlemezt kellett illeszteni a koponyájába. Onnan datálható bizarr vonzalma az autók iránt, amit felnőve sztriptíztáncosnőként él ki, Alexia ugyanis színpad helyett motorháztetőkön táncol, fémrudak helyett lökhárítókra támaszkodik. Mindeközben elvetemült sorozatgyilkos.
Első fél órájában a Titán abszurd, sokkoló, valamint abszurd-sokkoló fordulatokat sorjáz. Ezekkel Ducournau inkább meglep és szórakoztat, mint elidegenít, mivel autós szexet és véres gyilkosságot egyaránt vidám lendülettel vezényel le – mikor Alexia fáradtan leroskad egy bárszékre, amelynek a lábát előzőleg beleállította egy szerencsétlen férfi arcába, felnevettem. Ennél sokkal zavaróbb, hogy kezdeti együttérzésünket a hősnő percek alatt eljátssza. Mire Alexia átmeneti otthonra lel egy magányos tűzoltónál, már nem voltam biztos benne, hogy érdekelnek-e egy gonosz elmebeteg hányattatásai. Márpedig egy ennyire sűrű szövésű, ingergazdag filmben elég sovány konfliktus, hogy vajon a nő megszüli-e végül a kisautót.
![Az ilyen filmek miatt sátánozza Kövér László Nyugat-Európát 2](https://s.24.hu/app/uploads/2021/10/titan1.jpeg)
Természetesen nem feltétlenül probléma, ha egy film hőse taszítja a nézőt. E nemben igazi klasszikus a Henry – Egy sorozatgyilkos portréja, amely a pszichopata működés és az emberi gonoszság dokumentarista bemutatását vállalta. Mit vállal a Titán? Egy freudi szimbólumokkal terhelt, szürrealista vízió feltárását, amelyben a felbukkanó figurák és megelevenedő helyzetek sokkal inkább értelmezhetők az álmok szabálytalansága és a tudatalattiban gomolygó érzetek alapján, mint a „valóság” logikája szerint?
Nos, nem egészen. Alexia menedékre lel az említett tűzoltónál, aki évtizede eltűnt fiát véli felismerni a fiúsan rövidre nyírt hajú, csúnya sebekkel elrondított nőben. Csak sejthetjük, hogy Vincent az első pillanattól tudja, a fiú nem az övé – ráadásul nem is fiú –, de kétségbeesetten társra vágyik.
Megváltozik a film hangneme, a rendező közelítésmódja, és átalakulnak a központi témák is. Az éles váltás összezavarja a filmet, mintha a David Cronenberg Karambolját őrző videókazetta második felére valaki felvette volna a Dardenne testvérek egyik kültelki szociodrámáját. Jelenetek szintjén a Titán továbbra is csodás – az önfeledten, vadul táncoló tűzoltók homoerotikus bulija nehezen feledhető –, de a film szerkezete alapvetően sérül, és végeredményben formátlan marad, mint egy félig ember, félig szedán csecsemő.
![Az ilyen filmek miatt sátánozza Kövér László Nyugat-Európát 3](https://s.24.hu/app/uploads/2021/10/titan4.jpeg)
Ducournau ugyanakkor maradéktalanul sikerrel jár abban, hogy felszínre hozzon néhány aktuális, egyéni és közéleti szinten is kényes kérdést. Milyen sebeket okoz a szabad identitásválasztás, és melyek a társadalmi elvárások – például egy maszkulin tűzoltóközösség szabályai – által ránk kényszerített szerepek? Mit jelent gyereket vállalni akkor, amikor sokak szerint a világnak egyszerűen nincs jövője? Hogyan fest majd a következő nemzedék, a – Titán nyilvánvaló inspirációs forrását jelentő – cronenbergi „új hús”, amelyik megörökli ezt a szemétdombot?
Julia Ducournau ezekkel az égetően aktuális kérdésekkel akart foglalkozni, ám maga sem döntötte el, hogy alapállását a cinikus embergyűlölet vagy az érzékeny empátia határozza meg. Tabudöntögető bátorsága és lehengerlő stílusérzéke ellenére az Arany Pálma-díjas francia rendező végeredményben így inkább kizsákmányolja a felvetett témákat ahelyett, hogy alaposan átgondolná azokat.
Titán (Titane), 2021, 108 perc. 24.hu értékelés: 6/10.