Mohos Márton / 24.hu
Kultúra

Závada Péter: Mindig gyanakodva figyeltem, amikor sok ember összejött, és közösen lelkesedni kezdett valamiért

Minden idézőjelbe tehető, az egész életünket átitathatja az internetes irónia, de közben süt rólunk, hogy összetennénk a két kezünket egy új, közös mítoszért – mondja a friss verseskötettel, a Gondoskodással jelentkező Závada Péter, aki szerint a művészet elkerülhetetlen része, hogy folyamatos stratégiakeresés zajlik a mindenkori hatalommal szemben. De vajon elegáns megoldás vagy inkább gyávaság-e kivonulni a közéletből? Ezt a kérdést feszegeti A széplélek című drámája is, amelynek nemrég tartották az online premierjét a Stúdió K Színházban. Az előadás II. Lajosról, a tragikus sorsú bajor „hattyúkirályról” szól, aki a politika elől a művészetekbe menekült, és bezárkózott mesebeli birodalmába, a Neuschwannstein kastélyba. A rapperből lett költő-drámaíróval arról is beszélgettünk, hogy vajon miért lenne neki is a hattyú a címerállata az oroszlán helyett, mit tanult a politikáról a House of Cards sorozatból, hogy mozdult el a megmondástól a morfondírozás felé, és hogy mennyit ér a szabad akarat a mindenható algoritmusok korában. Interjú.

Örülnél, ha lenne egy kastélyod?

Valószínűleg nem. Szoronganék, főleg, ha egyedül kéne benne laknom. Lajos is csak tizenegynéhány szobáját lakta be a gigantikus Neuschwanstein kastélynak.

A hány szobából is?

Háromszázhatvan, ami egészen elképesztő arány. Enyhén szólva túlnőtt nála a grandiozitás iránti vágy a valós igényeken. Szóval nem, nem szeretnék kastélyt, inkább kritikailag közelítem meg ezt a témát. Az egyik kastélyos versben szerepel is egy ilyen sor: „Ami összeköt minket, karnyújtásnyi tér, fogyni képtelen”. Szóval a kastély számomra valami közeli, mégis hideg és idegen dolgot jelöl, nem egy otthonos, belakható teret.

Azért érdekel, mert láthatóan kialakult egy kastélyfixációd az utóbbi években – a szólólemezedtől a színdarabodon át az új verseskötetedig sok helyen felbukkan ez a motívum. A kastély pedig tényleg hálás olyan szempontból, hogy egy csomó dolgot jelképezhet: lehet Disney-palota, vagy Kafka titokzatos, elérhetetlen kastélya, lakhatnak benne bukott királyok, feltörekvő NER-lovagok, kísértetek, vagy milliárdossá vált gengszterrepperek is.

Elképesztően izgalmas, ahogy ezek az egyszerű jelölők képesek szórni a jelentést. Ha nincsenek konkretizálva, játékba hozzák az összes lehetséges értelmezést. A jel egyszer csak fölrobban, és szanaszét spriccel, mint egy nyelvi festékbomba. A szövegekben ezeket a jelentésmintázatokat akartam feltérképezni.

A széplélek központi dilemmája, hogy szabad-e kivonulni a közéletből és bezárkózni a művészet és a mítoszok világába. Egy uralkodó esetében ez nyilván különösen égető kérdés, de egyszerű állampolgárként, művészként is örök dilemma. „Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy távol maradjunk a közügyektől. Ha mi nem döntünk, mások döntenek helyettünk” – hangzik el a színpadon. Egyetértesz ezzel a tételmondattal?

Sok kérdést boncolgat az előadás, de az egyik legfontosabb talán a művészet és a hatalom viszonya. Ha pszichés oldalról közelítem meg, személyiségfüggő, hogy milyen a viszonyunk a hatalomhoz, hogy mennyire vállalunk aktív közéleti szerepet, és ki merünk-e állni politikai elvek képviselete mellett, vagy inkább a kivonulást, a bezárkózást választjuk. A kivonulás semlegessége sokszor elegáns megoldásnak tűnik, mert azt lehet ilyenkor mondani, hogy az ember fölötte áll, nem mocskolja be a kezét a politikával. De egyrészt ez is egy állásfoglalás, mert ha nem döntünk, akkor tényleg mások döntenek helyettünk, másrészt pedig a kivonulásban lehet egy adag gyávaság is. Nekem az elmúlt években folyamatos dilemmát jelentett ez a kérdés.

Ellenzéki beállítottságú vagyok, de nem akartam elfogulttá és szemellenzőssé sem válni, zsigerből elutasítani mindent, amit a más véleményen lévők képviselnek, és csak a jól bejáratott, kormányellenes lózungokat szajkózni.

Tapasztalatom szerint a művészet elkerülhetetlen része, hogy folyamatos stratégiakeresés zajlik a mindenkori hatalommal szemben.

Mohos Márton / 24.hu

A darabban Vergiliusunk egy bőbeszédű idegenvezető, aki politikai, olykor rasszista kirohanásokat is sző a királyi kastély bemutatásába. Azzal az észrevételével viszont aligha lehet vitatkozni, hogy az ismételgetés előbb-utóbb elkoptatja a szavak tétjét. Mint például az állandó nácizás.

Gyerekkoromban én is kísérleteztem azzal, hogy a „leves” szót addig mondogattam, amíg teljesen értelmetlenné nem vált. Ez bármelyik kifejezéssel ugyanígy működik, és ezt a közbeszéd alakulásában is megfigyelhetjük. A pontos fogalmaink még csak most alakulnak ki a jelen politikai állapotaira, ezért könnyebb rájuk húzunk valamit a múltból, hogy ez diktatúra vagy fasizmus, pedig valójában sokkal bonyolultabb a helyzet. Szóval ennek a leegyszerűsítésnek szerettem volna az előadással tükröt tartani. Az idegenvezető mond ugyan vállalhatatlan dolgokat, de egyáltalán nem antipatikus figurának képzeltem el. Inkább olyasvalakinek, aki itt él közöttünk, és akár te vagy én is lehetnék. Próbálom megérteni a szempontjait, miközben vannak olyan erkölcsi kérdések, amiből nem engedek. Önmagamat és a nézőt is szeretném folyton kérdőre vonni, hol állunk ezekkel a dilemmákkal kapcsolatban.

Az egyik oldalon tehát a kivonulás gyávasága, a másikon pedig a veszély, hogy unalmas verklivé válunk. Cselekedni viszont muszáj. Sikerült feloldanod ezt a dilemmát valahogy?

Valahogy úgy gondolom, hogy a világ túlságosan bonyolult és sokféle ahhoz, hogy egyetemes erkölcsi törtvényeket tudjunk rá alkalmazni. Természetesen kell lenniük közös morális alapelveknek, de mégis mindig az adott helyzethez mérten kell cselekedni. És ez nem a morál relativizálását jelenti. Nagyon sok tényezőtől függ, hogy egy bizonyos társadalmi vagy politikai helyzetben ki hogyan dönt – milyen kényszerítő erők hatnak rá, kikért tartozik felelősséggel, stb. –, így az erről való ítéletnek is a szituációhoz kell illeszkednie, ami sokkal több munkát és energiát igényel, mintha előre kitalált sablonokat alkalmaznánk. Elképzelhető, hogy egyik nap még belefér, hogy elvállaljunk egy állást, másnap pedig már nem. Lehet, hogy a vezető személye, az intézmény politikai állásfoglalása, vagy a munka szabadságfoka miatt lesz egy ajánlat vállalhatatlan. A fő kérdés, hogy mi az a személyes minimum, amit ilyenkor mégis beiktatunk magunknak, ami alá semmiképp nem vagyunk hajlandóak süllyedni.

Éspedig?

Számomra ilyen minimum például a vallás, a szexuális orientáció, a politikai nézetek szabadsága. Hogy senki ellen nem uszítunk, senkit nem bélyegzünk meg a bőrszíne vagy a származása miatt. Ugyanakkor a politikával és társadalommal kapcsolatos morálfilozófiai megfontolások, vagyis, hogy hogyan maradok erkölcsös tagja a tágabban értett közösségemnek összeütközésbe kerülhetnek az olyan személyiségetikai kérdésekkel, minthogy miként vagyok képes gondoskodni a szűkebb családomról és nem utolsó sorban önmagamról. Vajon a politikai elvbarátaim vagy a szakmám felé előbb tartozom-e szolidaritással, mint a velem egy háztartásban élők iránt, ha a politikai állásfoglalás egyben megbélyegzéssel és a munkából való kiszorulással is jár? Ezt felvetni talán önmagában még nem önzés.

Ráadásul, ha egy alkotó etikai okokból marginalizálódik, elszegényedik, és súlyos pszichés állapotba kerül, akkor megint csak a hatalom győzött. Persze ilyenkor az ember kapaszkodhat a morális fölény érzésébe, de más nem nagyon marad.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a versírás számodra a morfondírozás terepe, míg a rapszövegek inkább a megmondásé. Akkor kimondhatjuk, hogy egyre nagyobb benned az igény a morfondírozásra?

Az Akkezdet Phiai két éve feloszlott, és én az utolsó öt évben már nem úgy éreztem magam a színpadon, ahogy szerettem volna. Erről nem a zenekar tehet, hanem maga a műfaj, és az a túlhajtott fesztiválkultúra, ami egy idő után teljesen felőrli az embert. Így aztán az elmúlt tíz évben egyre inkább a vers és a dráma kezdett érdekelni. Jelenleg az ideális helyzet számomra az, ha a számítógép képernyője előtt írhatok, esetleg kisebb körben felolvashatok. De nem vonz a nagyszínpad, a tömeg, a hangerő. A megmondó szerep már az Akkezdet-szövegekben is inkább ironikus volt. Alapvetően provokációnak szántuk. Az egy punk korszak volt, ez meg egy szemlélődőbb szakasz.

Mohos Márton / 24.hu

Életkorilag teljesen érthető ez az alkotói ív, ám tágabb értelemben felvetődik a kérdés: miért a gyerekkori biztonságérzet hozza elő a punk attitűdöt, és épp akkor finomodik az önkifejezés, amikor élesedik körülöttünk a társadalmi helyzet?

Magánemberként kiállok a számomra fontos ügyek mellett, noha alkotóként jelenleg nem a politikai művészet érdekel. A korral az ember jó esetben egyre komplexebbnek látja a világot, és ha közelebbről megvizsgálja az olyan absztrakt fogalmakat, mint a szabadság, a szolidaritás vagy a demokrácia, azt látja, hogy porózusak, szétmorzsolódnak az ujjai között. Minél bonyolultabb összefüggéseiben látunk egy eszmét, annál nehezebb a leegyszerűsített, propagandisztikus verziójáért harcolni a barikádokon. Persze vannak dolgok, amikért érdemes, és minden esetben ki is kell állni. Ugyanakkor a túlhajtott reflexió nem tesz jót a forradalmi attitűdnek.

Akkor – Lajoshoz hasonlóan – te is inkább a festői hattyút választanád címerállatodnak, mint a tetterős medvét vagy az oroszlánt?

Ebben szerintem nincs is igazán választásunk, ez alkati kérdés. Annyiban teljesen azonosulok Lajossal, hogy képtelen lennék bármiféle hatalommal bánni. Mindig távol tartottam magamtól az ilyesfajta felelősséget: már a középiskolában és az egyetemen sem vállaltam semmilyen vezetői pozíciót.

Mindig gyanakodva figyeltem, amikor sok ember összejött, és közösen lelkesedni kezdett valamiért. Ilyenkor általában kiderült, hogy valaki uralkodni akar.

A mítoszok, vallások iránti érdeklődésed is távolságtartó marad, vagy olykor át tudod adni magad egy-egy nagy narratívának?

Posztmodern gyerek vagyok, aki bizalmatlan a nagy narratívákkal szemben, miközben egy állandó vágy munkálkodik benne, hogy bárcsak lenne valami, amiben jó szívvel hihet. Szerintem manapság sokan így vagyunk ezzel. Minden idézőjelbe tehető, az egész életünket átitathatja az internetes irónia, de közben süt rólunk, hogy összetennénk a két kezünket egy új, közös mítoszért.

A miniszterelnök úr is megmondta, hogy a romkocsmában merengő bölcsészekkel nem jutunk semmire, a hazának tetterős emberekre van szüksége. És ha már a tetterőnél tartunk, említetted korábban, hogy nagy rajongója vagy az olyan politikai sorozatoknak, mint a House of Cards. Akkor téged is érdekel, hogy nézhetnek ki belülről a hatalmi játszmák?

Testközelből ismerhetünk meg egy III. Richárd-típusú karaktert. Látjuk, hogy számára minden a hatalomról szól, miközben az egész csak játék. Véres következményekkel. Ugyanakkor a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen megismerjük a karakter emberi oldalát is, például a feleségével való viszonyát, akivel persze el is árulják egymást, de náluk ez is benne van a pakliban, hiszen az első a győzelem. Ez egy szenvtelen, morálon túli szövetség. Hátborzongató. Fontos dolgokat mutat meg a sorozat a hatalom természetéről. Ha megfigyeljük, a nép mint olyan például kizárólag csőcselékként jelenik meg a House of Cards-ban.

Dühös, tehetetlen tömegként: a kordonok mögött az öklüket rázzák, és tulajdonképpen fogalmuk sincs arról, hogy milyen politikai játszmák zajlanak a háttérben. Attól tartok, hogy egy kicsit mi is ilyenek vagyunk.

A House of Casrds királydrámáját aztán továbbírta a valóság, mikor a Frank Underwood karakterével összenőtt Kevin Spacey belebukott a zaklatási vádakba.

Ez olyan mélységes iróniája a sorsnak, hogy nem is tudom, ki lehetne-e ilyet találni az íróasztal mögött.

Mohos Márton / 24.hu

Irigyled drámaíróként?

Mondhatnám, hogy igen, bár szinte didaktikus lenne. Ez a váratlan fordulat egyébként arra mutat rá, hogy mindenhol jelen van a hatalom. A leghétköznapibb élethelyzetekben is valamilyen alá-fölé rendeltségi viszonyban vagyunk egymással. Az egyetlen módja, hogy ezzel bánni tudjunk, ha folyamatosan reflektálunk rá.

Ennek fontos eleme, hogy szóba tudjunk állni egymással. Nemrég felvetetted a Facebookon az ötletet, hogy kellene egy felület, ahol a művészek és a kritikusok beszélgethetnek, vitázhatnak. Aztán egy hosszú kommentfolyam után hamar arra a következtetésre jutottál, hogy maradjunk inkább a feszült és illedelmes hallgatásnál. Ha egy ilyen szűk közegben – ahol elvileg ugyanaz a cél – is reménytelennek bizonyul a párbeszéd, akkor mit várunk össztársadalmi szinten?

Ez inkább csak egy ötlet volt, nem lett volna affinitásom elindítani egy ilyen portált, miközben tényleg felmerült bennem, hogy termékeny párbeszéd alakulhatna ki szerző és kritikus között. Sokan pozitívan jeleztek vissza, sokan pedig élből tiltakoztak, mondván, hogy katasztrofális ötlet, mert nem szabad beállni a mű és az olvasó közé. Erre felvetettem, hogy a szerzői önértelmezés is csak egy az olvasatok közül, és ha nem tekintjük egyeduralkodónak, akkor továbbra is nyitva hagyjuk az utat az egyéni olvasatoknak. A jelenlegi felállás szerint a szerző az interjúkban adhat valamiféle önértelmezést, ami adott esetben a diskurzus részévé válhat, de effektíve reagálni egy kritikára még mindig tabu. Szerintem kulturált és átgondolt keretek között ez sem volna ördögtől való. A tudományos életben például rendszeresen látunk rá példát.

Az embernek kapásból az „el fogjuk játszani az ujjaidon az Örömódát – kalapáccsal”-típusú fenyegetések jutnak az eszébe.

Ez borzasztó gondolat, de talán más hagyomány is létezik. Ott voltak például a nyugatosok levelezései, amiben elég okosan kritizálták egymást. Abban is volt kellő pikírtség, de fontos és konstruktív párbeszédek zajlottak.

Ott a közösségi média, ami egyszerűen kiiktatja a kritikust, szerkesztőt és egyéb elavult tekintélyeket a párbeszédből. Az instaköltészet ugyan sokak által lenézett műfaj, de baromi népszerű, és a közvetlen kapcsolat ígéretével kecsegtet.

Sokan az Instagram-idézetek ellenzői közül az mondják, hogy ha kiragadunk sorokat egy versből, csak jól csengő szlogeneket kapunk, és eltérítjük a verset az eredeti intenciójától. Ám itt jöhetne az előbbi hermeneutikai ellenvetés: a vers szöveg, amit az olvasó úgy olvas, úgy értelmez, úgy használ föl újra, ahogy akar. Ha megtetszik neki egy sor, kiszedi, és hashtaget rak elé. Ő a főnök. Elvileg itt sem állhatnánk a befogadó és a szöveg közé. Mindeközben az internetes publikációról azt gondolom, jócskán megvan veszélye annak is, ha a szerkesztés alapos és átgondolt folyamata kimarad a játékból. Amikor a szerző saját belátására van bízva, hogy mit oszt meg, hajlamos lehet elsiklani a könnyelműségek, a gyengébb sorok fölött. Az Instagram, illetve a nyomtatott verseskötetek közönsége szerintem más-más típusú élményt vár az olvasástól.

Az új köteted záróverse gyakorlatilag egy költeménynek álcázott művészetelméleti tanulmány, amiben védőbeszédet mondasz az utánzás mellett, fellázadva az eredetiség kényszere ellen.

Lehet úgy is érteni, hogy itt egy védőbeszédet mondok a másolat mellett, miközben én is folyamatosan az eredetiségre törekszem. Ebben a szövegben azzal kísérleteztem, hogy egymásba omlasszam az esztétika és a költészet nyelvét, a legkülönfélébb elméleteket játszva ki önmaguk és egymás ellen. Az eredet kérdése koránt sem egyértelmű. Az elképzelés, hogy létezik az egyszeri és megismételhetetlen műalkotás, ami az általa sugárzott aura miatt felbecsülhetetlen értékű, az összes többi pedig csak olcsó másolat, netán hamisítvány, valójában sosem állta meg a helyét. A lenyomat mint technika már a barlangrajzok idején is jelen volt, majd később a reneszánszon át, egész az avantgárdig és napjainkig komoly, de talán nem elég megbecsült szerephez jutott a művészettörténetben.

Mohos Márton / 24.hu

A mindenható algoritmusok és személyre szabott playlistek korában már nemcsak a művek eredetisége kérdőjeleződik meg, hanem az is, hogy az ízlésünk mennyire a sajátunk.

Tovább megyek: mennyire vagyunk mi magunk is algoritmusok? Hiszen az agy végső soron egy rendkívül bonyolult számítógép, ami programokat futtat, tele sémákkal, ismétlődésekkel és törvényszerűségekkel. Ez pedig valamelyest bejósolhatóvá teszi a viselkedésünket. Amikor a Spotify felkínálja nekem az E heti kalandot, nagyjából hetven százaléka tetszik az ajánlott zenéknek. Valamit tehát megértett abból, hogy mi az, ami engem lelkileg, esztétikailag, kognitíve érdekel. Egyszóval bizonyos mértékig kiszámítható vagyok.

Ez a gondolat inkább ijesztő, vagy komfortos a számodra? Esetleg egyszerre a kettő?

Nem valami romantikus gondolat, az biztos, de őszintén szólva nem lep meg.

Máig azzal hitegethetjük magunkat, hogy lélekkel rendelkező emberként egyediek és megfejthetetlenek vagyunk. Közben a mai digitális világban folyton azzal kell szembesülnünk, hogy az adataink alapján rettentően könnyű minket kiismerni.

A legszomorúbb pedig, hogy mindezt megint a gazdasági és a politikai hatalom használja föl arra, hogy a markában tartson minket. Ez nem kecsegtet túlzottan fényes kilátásokkal.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.