A vágy, hogy méltó emléket állítsunk a honfoglaló vezéreknek, a legszebb emlékű uralkodóknak vagy épp a népvándorlás korának, már hosszú évszázadok óta dolgozik a magyarokban, furcsa ötletek egész sorát szülve.
A honfoglalás ezredik évfordulójára egy ismeretlen művész ezer méter magas piramist álmodott meg Budapest közepére, hogy évezredeken át fennmaradhasson, és hirdesse a magyarság nagyságát. Negyven évvel később az ősi erkölcsökhöz, illetve Koppány vallásához való visszatérést szorgalmazó Turáni Egyistenhívők Tábora tűnt fel a színen, akik szobrot akartak állítani az „ősi Istenünk és fajtánk védelmében vértanúhalált halt Koppány vezérünk és a vele pusztult sok-sok jó magyar emlékére”, örökké égő áldozati oltárt képzeltek el a Hármashatár-hegyre. Törekvéseiket a főváros nem támogatta, így egyik tagjuk, Szász Farkas az óbudai Aranyhegyen magánakcióba kezdett: felépítette a ma Pogánytoronyként emlegetett, néhány hónappal ezelőtt a megújulás útjára lépő tornyot.
A Täubel Béla vázlatait átdolgozó Wührl Géza tervei szerint született építményt a szomszédos dombokon és hegyeken tizenegy másik követett volna, bennük öröklánggal, ezek azonban végül sosem váltak valósággá.
1935-ben, Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt a Nemzeti Egység Pártja (NEP) rákospalotai szervezetének egy március eleji ülésén Novoszeleczky (Karakán) Elemér furcsa ötlettel állt elő, miszerint Attila emlékének és világhírű haditetteinek megörökítésére a Duna közepén, a Lánchíd és Erzsébet híd közti folyószakaszon – a Budavári Palota előtt – ötszörös életnagyságú szobrot kell állítani.
Az ötletnek annyi alapja valóban volt, hogy Magyarországon akkor a hun királynak még egyetlen köztéri szobra sem állt, így a dicsőséges történelmi múlt, illetve a legendák uralta közhangulatban időszerűnek tűnt az első emlékmű felállítása.
A kor lapjaiban feltűnt sajtóhírek szerint 1935 egyben kerek évforduló is volt, hiszen Attila éppen ezerötszáz évvel korábban került a nomád birodalom élére. Ezzel az évszámmal a történészek nem értenek egyet, uralkodási idejének kezdetére ugyanis több adat is felbukkan – vannak, akik
A kétségkívül grandiózus ötlet saját nemében világelső lett volna, a folyó közepére épített, hídpillér-szerű talapzaton álló műalkotás pedig egyben arra is utalt volna, hogy a hun uralkodót a legenda szerint egy folyóban temették el.
A tervet érdekesnek és bizarrnak nevező Kis Ujság (1935. aug. 3.) szerint a NEP köreiben lelkesedéssel fogadott tervet augusztusban a kormányhoz is eljuttatták, kérve, hogy törvényhozás útján örökítsék meg Attila emlékét, sőt, a vármegyéktől és a törvényhatóságoktól kértek támogatást. A lap magát Novoszeleczkyt is felkereste, aki Rákospalota Pótlékdűlő nevű városrészében élt.
„Valóságos kis falusi lak a ház tornáccal, kiskerttel” – írta a riporter a Tóth István utcai, ma már nem álló házról, aminek ekkor ötvenöt éves lakója a szobor ötlete mellett családja történetéről is mesélt. Eszerint ősei a Himalája lábánál, a hun törzsek szomszédságában éltek – köztük Szilin kán, akinek köszönhetően talán maga Attila maga is a rokona volt, hiszen az összes kán rokonságban állt egymással. Az ősök a népvándorlás után a mai Oroszország területén telepedtek le – folytatódott a hirtelen évszázadokat ugró történet, ami szerint az 1801-1825 közt Oroszország élén állt I. Sándor cár uralkodása idején dédapja, Szilin Sándor Volhínia (ma Ukrajna északnyugati része, illetve Lengyelország egy kis szelete) kormányzója volt.
Nagyapja, Szilin László nem járt be ilyen fényes utat, hiszen a kijevi katonaiskola kadétjaként párbajra hívott egy kozák hetmannal, így menekülnie kellett az országból. Meg sem állt Magyarországig, ahol Ung vármegye alispánja, Viley-Pribék Zsigmond lányát vette feleségül. Tartott azonban attól, hogy az oroszok utolérik, így felvette a Novoszeleczky nevet. A családban ezzel nem tűntek el azonban a régmúltról szóló, generációról generációra szálló történetek, amik sokszor egészen másról meséltek, mint a sokak által ismert legendák. Ezeket Karakán Elemér művésznéven, egy háromkötetes verses elbeszélésben, a Magyar patinában foglalta össze.
Karakán
A két világháború közti sajtótermékek még többet elárulnak Novoszeleczkyről. A Tanácsköztársaság alatt ő volt például a palotai ellenforradalom egyik szervezője, akit ezért társaival együtt az Országház pincéjében három napig kínoztak. Innen a Markó utcai fogházba vitték át, ahol három év kényszermunkára ítélték – olvasható Az Est (1935. jan. 24.) és a Palota-Ujpest (1938. ápr. 2.) hasábjain.
Az első világháború évei alatt rendőrtanácsosként működő Novoszeleczkyt 1921 júliusában helyezték vissza régi pozíciójába (ennek örömére Palota és Újpest polgársága ötszáz fős lakomát szervezett), két évvel később azonban a lapok már nyugalmazott rendőrtanácsosként hivatkoztak rá.
1928–1930 közt a frissen életre hívott Magyar Hadviseltek Gazdasági Szövetkezetének igazgatóságában ült. Az 1931-ben a Magyar Hadviseltek Pártjának előbb elnökségi tagjaként, majd országos elnökeként tevékenykedő férfi a következő évben csatlakozhatott az éppen létrejövő, erősen jobboldali elveket valló Nemzeti Egység Pártjához.
A következő években nyilvánvalóan politikai szerepet is vállalt, de a Palota-Ujpest nevű, magát pártokon felül állónak tartó, független várospolitikai lapban volt saját verses rovata, ahová számos alkalommal beszűrődtek az elveit tükröző néhány versszakos művek – köztük az 1936 novemberében született Mussolini:
Alig egy hónappal később a vers Rómáig is eljutott, sőt, egy, a lapban 1937. január 9-én közölt válaszlevél Mussolini veje, az akkor még sajtó- és propagandaügyi miniszterként működő Galeazzo Ciano (1903–1944) is olvasta, és a korábbi magyarországi olasz nagykövetet, Filippo Anfusót (1901–1963) kérte fel arra, hogy tolmácsolja a háláját:
Karakán további életútjáról – így a második világháború alatti vagy a kommunista hatalomátvételt követő éveiről – egyáltalán nem állnak rendelkezésre információk, leszámítva azt, hogy egy kötetet még biztosan jegyzett: a Királykérdés 999-ben és más szittya vonatkozások című, alig százoldalas füzet 1941-ben, az újpesti Grafika Nyomdában készült.
A lapokban a harmincas évek folyamán sokszor már inkább Karakánként feltűnő Novoszeleckzy A legnagyobbaknál is nagyobb című versében így írt a „hatalmas erejű, nagyfejű” férfiról, aki csak a sátrába való belépéskor szállt le a lováról, és ha vendégei nem voltak, akkor arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszített tányérok és kupák helyett csak egyszerű, fából faragott tárgyakat használt:
Nem volt ő mogorva, sem pedig mosolygós,
Beszédjében rövid, tartásban rátartós.
Mint apa szigorú, mint király kegyelmes,
Szeretetreméltó volt a nejeihez…
A barátságos házban született szoborálomból 1935 nyarára országos mozgalom vált, a Magyar Hírlap (1935. március 8.) szerint „érdekesarcú, magyaros bajuszú, zsinóros nadrágú és csizmás” férfi álma azonban sosem vált valósággá, pedig a megvalósulásához szükséges összeg összegyűjtésére is volt egy minimum szokatlan ötlete: a Somogyi Ujság szerint (1935. július 23.)
alkotás költségeinek fedezésére fordították volna.
A szobor modelljéről sajnos nem maradt fenn fotó, sőt, túlélő darab sem ismert, az azonban biztos, hogy a félméteres mintát maga Karakán készítette el, sőt, egy egész sor hun ruhadarabot és fegyvert is lerajzolt, hogy a leendő alkotáson minden egyes részlet korhű legyen. A legteljesebb leírást a már említett Kis Ujságban megjelent cikk adta:
gyönyörű paripán kacagányos, kucsmás, zömöktermetű férfi ül. Arcvonásai kemények és erélyt árulnak el. Jobbjában Isten kardját tartja.
Az álom nem jutott tehát tovább a fővárosi, illetve országos lapok belső oldalainál, időközben pedig megszületett az első hazai Attila-szobor: a soproni M. Kir. Rákóczi Ferenc Reáliskolai Nevelőintézet udvarán 1935. május 4-én jelent meg a talapzatával együtt hét és fél méter magas, Vörös János (1897–1963) műtermében született műkő szobor, ami ma is eredeti helyétől néhány méterre áll.
A rendszerváltás óta Magyarország számos, különböző minőségű és méretű Attila-szoborral gazdagodott. Erős túlsúlyban vannak köztük a fafaragványok, hiszen Zalaegerszegen (2003), Szóládon (2007), Pilisszántón (2007), Balatonfenyvesen (2008), Abádszalókon, Homokkomáromban (2009), Törtelen (2010), Kétpón (2014), Vecsésen (2014) és Maglódon (2017) is találkozhatunk egy-egy példánnyal, de mellszobrokból sincs hiány, hiszen Tápiószentmártonban rögtön kettőt (2003, ill. 2008) találunk, de Nyíradonyban (2013) és Dunakeszin (2017) is lefotózhatunk egyet.
A listából erősen kilóg Cser Károly 1940-ben készített (köztéren soha fel nem állított, majd 1945 után elpusztított) lovasszobra, amit a második világháború miatt nem helyeztek köztérre. A kommunista hatlomátvétel után a Százados utcai művésztelepen sorsára hagyott alkotást végül beolvasztották. A történet ezzel még nem ért véget, hiszen néhány hónappal ezelőtt újra elkészítették, és 2020 őszén Vácott került köztérre.
