Nyomornegyedóra
Miután a szeku ezerkilencszázhetvenötben Végé lakásából egy éjszakai rajtaütés során (falhoz állítás, terpesz, motozás, mint a filmekben), elvitte az Ady-körösöket, sorra hívogatták be az embereket a Barátok Templomával szemben hosszan húzódó, kétszintes épületbe. Akiket azon a rajtaütéses éjszakán elvittek, majd kiengedtek, meg azokat is, akik akkor nem, de máskor gyakran megfordultak Gabi lakásában.
(Engem sem akkor, sem azután, soha nem hívtak, nem hallgattak ki.)
Hogy érdeklődnek, és faggatóznak irántam is, a beidézettektől megtudhattam. Azt hiszem, Ara-Kovács – ekkor már minden bizonnyal így hívatja magát – találta ki, hogy mivel a szeku arra utasít, hogy a beidézést, a nyomozást titokban tartsd (Soha, sehol, senkinek!), éppen ellenkezőleg kell cselekedni: erről kell beszélni, fűnek-fának elmondani.
A színház mögötti Gong kávézó teraszán találkozgattunk, aki elfogadta Attila vakmerő javaslatát, a szekuról egyenesen oda jött, és mesélt arról, mi történt vele bent, miről, kiről faggatták.
Egyik alkalommal Tüzes Bálint telefonált, hogy behívták, várjuk meg dél körül a Gongban.
Vártuk. Hárman, négyen ültünk egy asztalnál, Kertész Attilára emlékszem, akivel kedvenc játékunkat játszottuk: abszurd jelentésű, de a nyelvhelyességi szabályoknak megfelelő, értelmes, összetett szavakat találtunk ki és raktunk össze. Az ötletet Karinthyéktól loptuk.
A játék közben jött meg Tüzes Bálint.
Elé tettek egy papírt, írja meg, kivel szokott találkozgatni, hol és mikor, miről beszélgetnek. Magára hagyták. Bálint nyomtatott nagybetűkkel írt öt-hat sort. Néhány perc múlva bejött a civil ruhás kihallgató tiszt, belenézett a papírjába, összegyűrte, kidobta és rászólt, hogy ez így nem jó, meg nem is elég, írjon újat. Elé tett egy újabb papírt. Ezeken a lapokon rendőrségi pecsét is volt, fejléc, iktatószámmal, vagy annak a helyével.
Amikor a tiszt elégedetlenségét nyomatékosítandó ismét üvölteni kezdett, Bálint azt találta mondani, hogy nincs elég papír, mire a rendőr egy egész paksamétát dobott az asztalra az orra elé, és megint kiment. Bálint írt, írt, írt, most már hosszabb sorokat. Most sem többet, mint azelőtt, de folyamatosan és lényegesen nagyobb betűkkel ugyanazt, mint azelőtt, és újabb oldalakra.
Bálint felmarkolta az addig teleírt papírok egy részét (a cókmókját), betette a táskájába is távozott. Kifelé nem, mindig csak befelé menet motoztak.
Az út a szekuról, a Barátok Temploma mellől a Gong felé a Fő utcán vezet ma is. Kis kerülővel útba esik az Ady Múzeum, az egykori Mülleráj kioszkja, amelynek a teraszán – a legenda szerint – Ady törvényszéki tudósításait fogalmazta nyolcvan évvel azelőtt. Bálint menet közben megijedt a táska súlyától, és megtette ezt a kis kitérőt mielőtt velünk találkozott volna az Ady Múzeum, a Mülleráj felé, majd nagypofával elmesélte, hogy a fejléces, lepecsételt szekus papírokat az egyik tárló üveglapja alá csúsztatta be, az Ady kéziratok alá, ahol senki se fogja keresni. Ady utókora pedig – te meg én – úgyis le van már szarva.
*
Róka Antal előveszi
Az ágy alól, egy panellakásban, ahol szobát bérelt egy öregasszonytól, előkerül a Krisztus fakereszten. Jót röhögünk.
– Honnan loptad?
– Kaptam.
– Bazmeg, nem hiszem.
– Pedig de!
– Itt megsérült, bazmeg, pontosan nem a tenyerén.
– Mondom, hogy kaptam, szereztem.
– Én ateista vagyok.
– Én is, azért van ez itt.
– Ne mán.
– De!
– Faszom!
Elterjedt a híre annak, hogy a Bihar Megyei Kommunista párt lapja, a Fáklya, ahol már fiatal íróként publikált, elküldte őt a bukaresti Ştefan Gheorghiu főiskolára, pártfőiskolás lehetett volna, de nem lett az. Ahhoz, hogy elküldjenek, és elfogadhassanak, számos kritériumnak meg kellett felelni. Apád, anyád származása, párttagsága, satöbbi.
Anyádnak, apádnak mestersége se legyen.
Nemcsak az terjed el, hogy Róka Antit fölvették-e ebbe a pártiskolába, hanem az is, hogy el is végezte, vagy abbahagyta, és átment a kolozsvári református teológiára. Róka Antit erre a hírre kiközösítették. Vajon kinek a bosszúja volt?! Azt azonban másoktól, akik elvégezték, tudni lehet, hogy jó nyelvi képzés folyt abban a pártfőiskolában Bukaresten. Akik hazajöttek (például a Nagyváradi Nagy Lajos) legalább három fontos (angol, német, francia) nyelven is olvastak, beszéltek. És ez az újságírónak, ha ráadásul még magyar is, Romániában (ma) is fontos eszköz a fennmaradáshoz.
Sok évvel azelőtt Pataki Pistát nem vették fel a teológiára, pedig a paraszti származás ott is erősen számított, ő pedig templomba járó paraszt volt a javából. Felvették azonban Tenyérbemászó Lajost, Lalit, ugyanabban az évben, felteszem a presbiter apuka nyomására. Oda is kellett némi affinitás, és támogatás. Megkapta. Az affinitása pedig megvolt neki belülről. Tenyérbemászó Lali neve a felvételt nyertek első, a főiskola kapujára kifüggesztett listáján nem szerepelt, azon a Pataki neve volt az utolsó, vagy az azelőtti. Aztán felkerült Lali is, a Pataki nevének a helyére, utolsónak, vagy utolsó előttinek.
Jobb is így.
Rendszeresen verte a rendszerváltás előtt, meg utána is, a feleségét, amit majd később az egyetemről hazajáró fia ad vissza neki havi rendszerességgel, pofonokkal.
Verted, láttam az anyámat, nesze neked! És megint.
De ez már a romániai rendszerváltozás utáni költemény, annak viszont a szocializált folyománya. Ha szabad.
Egy alkalommal, már a kilencvenes évek legelején vendégségben voltam Váradon egy szobrász kertjében, közel a püspöki palotához, ahol Pataki is megjelent a feleségével. Törékeny kicsi tanárasszony. Kerti mulatság volt, helyi írók, képzőművészek jöttek össze egy kiállítás után.
Ittunk már mind a ketten, mondtam neki, hogy nem tehetem, ittam, nem ülhetek kocsiba. Dehogynem. Igaza lett, nem tudom, ma sem tudom, miért bátorkodtam, hazavittem. Félrészegen. Kockáztatva.
*
Szekuspatika
G. Gy-től ismerem a történetet, személyesen tőle hallhattam talán nyolcvankettőben, de akár nyolcvanháromban is.
G. Gy. már jó ideje Budapesten élt, újságíróként dolgozott, édesanyja Kolozsváron, betegen.
Fogkrémet, fogkefét, papírszalvétát, vécépapírt, újságokat, könyveket.
Egyik alkalommal a kolozsvári címen postalap várta, rajta egy idézés a rendőrségre, a címből azonnal következtetett, a szekura. Semmi nem kötelezhette arra, hogy magyar állampolgárként komolyan vegye, hogy eleget tegyen az idézésnek, de édesanyjára gondolva, és persze hajtotta a kíváncsiság is, úgy döntött, megjelenik a megadott időpontban.
– Túl gyakran járogat haza – mondta neki barátságosan a civil tiszt.
– Édesanyámat látogatom.
– Akkor is túl gyakran.
– Beteg.
– Naésaztán, mindenkinek vannak beteg rokonai. De nem is ez a nagyobbik baj. Állandóan hoz valamit.
– Gyógyszert, meg, amire szüksége van.
– Nem csak gyógyszert, mindenfélét.
– Segítem, amivel tudom.
– Újságokat, könyveket is hozz.
– A szocialista, baráti Magyarországon megjelenő könyveket, újságokat hozom a szocialista, baráti Romániába.
– Ne hozza. Ne hozzon semmit. De van még ennél is nagyobb baj, ír is.
– Könyvekről írok, a szocialista és baráti Romániában megjelent magyar nyelvű könyvekről a szocialista és baráti Magyarország lapjaiba, de mindig csak jót, őszintén.
– Tudja mit, asszonyom – és itt már szigorúbb hangra váltott a civil tiszt –, ne írjon semmit! Semmiről. Se jót, se rosszat!
*
Szekuscsirke
Amikor megbukott az Ellenpontok, és a szeku megszállta Kertész Attiláék (Cuza Vodǎ utcai) lakását, napokon keresztül rendszeresen bevitték őket huszonnégy órára. Kertész Attilát, a bátyját, Lórit, az ő feleségét, Évát, és az édesanyát.
Minden alkalommal gyalog mentek haza keresztül a városon, az úttesten gépkocsival követték őket. Jó kis szórakozás volt, a járdán és az úttesten is gondoskodtak erről.
Alig ehettek valamit, időt erre sem hagytak, néhány perc múlva, fél órán belül szállították is vissza őket a szekura. Egy alkalommal egyik velük rokonszenvező szomszédtól kaptak egy megtisztított, bontott csirkét. Azonnal megfűszerezték, és berakták a gázsütőbe. Nem sokkal ezután jöttek a szekusok, összeszedték őket, beparancsolták a kocsiba és vittek mindenkit vissza a Fő utcai épületbe, ahonnan alig egy-másfél órája engedték ki őket.
Megtörtént a kihallgatásuk, elkészültek a jegyzőkönyvek annak rendje és módja szerint, amit már megszoktak. Egyszerre engedik el őket, hogy „szervezkedhessenek”.
Mennek hazafelé gyalog, kocsi kísérettel. Arról beszélnek, hogy semmi gond, otthon vár a csirke a sütőben. Amikor az utcai ablak alá értek, az ott már érezhető bűzből azonnal rájöttek, mi történt. Akkor már annak lehetett örülni, hogy a szénné égett csirkétől nem gyulladt fel a ház.
*
Polski Fiat a román határon
Magyarországra (Keletről Nyugatra) történt áttelepülésem után rövid ideig, egykori román állampolgárként, a kivándorlók számára kiállított Ceauşescu útlevéllel még hazalátogathattam, és mentem is. Egy alkalommal visszafelé jövet a román oldalon alig állt néhány kocsi a kivezető oldalon. Ez is előfordult. Nem emlékszem, ki hozott éppen, az is lehet, hogy egyedül, és gyalogosan vártam az útlevél-, és vámvizsgálatot.
A Magyarországra vezető szomszéd sávban, tőlem nem messze narancssárga, lengyel rendszámú Polski Fiat állt, mellette ujjatlan trikóban egy férfi, kalappal a fején. Régóta állhatott ott. Mellette kőpadon, ahova a román vámosok az útipoggyászt szokták kipakoltatni, kibontott, többnyire tartós élelmiszercsomagok. A kocsi tetején néhány tálca tojás.
Csaknem annyira mozdulatlan most a világ, mint a Volt egyszer egy vadnyugat első perceiben. Légy zümmög. Aztán nyílik az iroda ajtaja.
Magas, katonás, mégis laza járású, de határozott román határőrtiszt lép a lengyel férfihez.
Beszélgetnek. Kapcsolatukat hosszabb idejűre saccolom, mint amennyit egy egyszeri, és egyszerű határátlépés igényelne. Viccelődnek, vihorásznak is, röhögcsélnek.
Csorog a sárga lé a férfi arcán lefelé, a szeme alatt, az orra alá, a szájába. A román határőr a lengyel útlevelét a nadrágzsebéből előkotorja, a férfi kezébe nyomja, jó utat kíván. Mind a ketten boldogok.
Kőrössi P. József: Zsákutca két irányból – Köszönjük neked, Kondukátor
Kossuth Kiadó, 2020
