Marjai János / 24.hu
Kultúra

Ha könyvet ajándékozna, segítünk választani

Regény, önsegítő könyv és képregény egyaránt szerepel a nagy karácsonyi könyvajánlónkban, melyben csupa idei könyvet ajánlunk azoknak, akik későre hagyták az ajándékozást. És persze azoknak is, akik maguknak keresnek olvasnivalót.

Emile Ajar (Romain Gary): Előttem az élet (Park kiadó, 2020)

Romain Gary 45 éve megjelent kultregényének idei netflixes feldolgozása eléggé felejthetőre sikerült, ám két nagy érdeme biztos van:

  • Ismét csúcsformában láthattuk a tíz éves kihagyás után főszerepben visszatérő Sophia Lorent,
  • És várhatóan még több ember olvassa el, vagy veszi elő újra az alapművet, ami egy egész kicsit garantáltan jobbá teszi az emberiséget.

Utóbbira én vagyok az élő példa, ugyanis az Előttem az élettel kamaszkorom óta valahogy mindig elkerültük egymást, mígnem a film kapcsán most újra eszembe jutott, és végre pótoltam elmaradásomat a friss magyar kiadással (és igen, jobb embernek érzem magam azóta). A rövidke könyvben mindössze annyi történik, hogy Momo, az árva arab tinédzser és az őt nevelgető Rosa mama, a hatodik emeleti párizsi lakásában „kurvagyerek-bömböldét” működtető holokauszttúlélő öregasszony szép lassan egymásra talál, és ez olyan vicces, drámai és szívmelengető egyszerre, hogy sokszor azt se tudjuk sírjunk-e vagy nevessünk – ennyiben csakis a legnagyobb Chaplin– és Buster Keaton-filmjekhez mérhető. Rövidsége is a börleszk-klasszikusokat idézi, a 250 oldal egy nyugodt délután alatt elolvasható. A Momo szemszögéből megírt hebrencs gyerekmonológ úgyis sodor magával. Gyakran épp a teljes zagyvaságnak tűnő önellentmondások hordozzák a legmélyebb bölcsességet, hiszen erőlködés nélkül leleplezik, hogy az olyan nagy flanccal és komolysággal előadott élet sem más, mint zagyvaságok végtelen füzére. Ha miniszter lennék, első dolgom lenne Gary könyvét kötelező olvasmánnyá tenni. Vagy mégsem: inkább betiltanám, így ösztönözve mindenkit arra, hogy lázadásból azonnal kézbe vegye. (Jankovics Márton)

Dezső András: Magyar kóla – A kokain útja Magyarországon (XXI. Század Kiadó, 2020)

Az egykori indexes oknyomozó Dezső András már tavaly is nagyot ment a Maffiózók mackónadrágban című kötetével, idén pedig folytatta tovább az alvilág kicsi, sárga, savanyú magyar valóságának felkutatását, ezúttal a kokainra fókuszálva. A kötet már csak azért is érdekes, mert ki gondolta volna, hogy Magyarországon említésre méltó méretű kokainkereskedelem folyik – pedig bizony így van. Ráadásul a kötet témájából adódóan finom bekukucskálás is gazdagék ablakán, hiszen hazánkban a kokó az elit játékszere. Dezső végigköveti a por útját az országba érkezéstől a nagykereskedőkön és dílereken keresztül egészen a celebek orrjárataiig, és – mert ilyen is akad – az első magyar kokainkirály is megjelenik. (Bodnár Judit Lola)

Edith Eva Eger: Az ajándék (Libri, 2020)

A Kassán született, majd a világháború és a holokauszt túlélése után Amerikában pszichológussá váló Edith Eva Eger sokaknak segített már a gyógyulásban hosszú pályafutása során, de 90 évesen új szintre lépett: megírta első könyvét, A döntést, majd egy csapásra nemzetközi bestseller szerzővé vált. Nemcsak a borzalmakat és későbbi sikereit idézte fel, de megírta, mit tanult az életről és a szabadságról az auschwitzi haláltáborban, és igyekezett arra inspirálni, hogy próbáljunk meg szabadulni saját elménk koncentrációs táborából. Második könyve, az ősszel magyarul is megjelent Az ajándék szerves folytatása az elsőnek, csak jóval rövidebb és pragmatikusabb felépítésű. „Az élet – még az elkerülhetetlen traumájával, fájdalmával, gyászával és szenvedésével és a halállal együtt is – ajándék” – írja Eger a könyvben, és vele készült interjúnkban részletesen ki is fejtette, hogy miért tartja ezt a szemléletet kulcsfontosságúnak.

A könyv struktúráját az önelfogadáshoz és az önszeretethez kapcsolódó kérdések köré szervezi, a fejezetek végén pedig mindig ad egészen gyakorlati tanácsokat is a fejlődéshez és továbblépéshez. A tömény bölcselkedés helyenként megidézi az önsegítő könyvek elkoptatott kliséit, de Eger ellenállhatatlan személyisége és élettapasztalata ilyenkor is átsüt a sorokon, és továbblendíti a könyvet a kisebb üresjáratokon (a magyar fordítás esetlenségein nehezebb átlendülni, de azok sem végzetesek). Az ajándék mindenkinek javasolt, aki néha fásultnak, céltalannak, vagy épp a körülmények áldozatának érzi magát. Mert ahogy az interjúban is elhangzik: „Ki mondta, hogy az élet könnyű? Olvassuk csak el a születési anyakönyvi kivonatunkat, nem szerepel benne efféle ígéret. Nincs garancia és bizonyosság, csak valószínűségek és véletlenek. Mi csak annyit szabhatunk meg, hogy reagálunk mindarra, ami történik velünk.” (Jankovics Márton)

Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj (Magvető, 2020)

A kortárs magyar irodalom egyik legizgalmasabban alakuló pályája bontakozik ki Kiss Tibor Noé regényein keresztül. A szerzőt vélhetően a mai napig első könyve, az Inkognitó miatt ismerik a legtöbben, amelyet „transzregényként”, a transznemű identitást hitelesen feldolgozó, mélyen személyes munkaként méltatott a kritika. Kissnek viszont elég hamar elege lett a képviseleti szerepből. Második könyve, az Aludnod kellene olyan emberekről, a lecsúszott, falusi peremvilág lakóiról szólt, akik nyilvánvalóan egészen más létfeltételek mellett élnek, mint akár az író, akár az olvasói. Emiatt volt kulcsfontosságú rátalálni az ő nyelvükre, arra, hogyan beszélnek és gondolkodnak azok az emberek, akikkel egy országon osztozunk, mégis szakadék választ el tőlük.

Valami hasonló a tét a Beláthatatlan tájban is. A regény négy főszereplője egyben a történet négy elbeszélője is, felváltva olvasható szólamaikból egy autóbaleset utóéletét ismerjük meg. Miután lánya kómába esik, egy középkorú történelemtanár a remény és a teljes elkeseredés fázisai között hullámzik, és ebben a válsághelyzetben szeret bele egy fiatal lányba, akinek öccsével együtt a balesethez is lehet köze. Nem adja magát könnyen a regény, mert egyik szereplő sem különösebben vonzó figura. Kiss azonban rengeteg empátiával és nagy nyelvi érzékenységgel, illetve a jelentéktelennek vélt hétköznapi pillanatok gondos felmutatásával hozza őket egyre közelebb, mígnem azon kapjuk magunkat, hogy a gyászfolyamatot öntudatlanul is megkezdő apával együtt fogjuk a kómás lány kezét, és vele sírunk. Kiss Tibor Noé stílusában talán sajátos érzelmessége a leginkább figyelemre méltó: az érzelmek megmutatása műveiben mindig szikár és tárgyszerű, soha nem szentimentális, mégis nagyon mélyre ható és komoly téttel bíró írói vállalkozás. (Kránicz Bence)

Maros András: Két-három dán (XXI. Század Kiadó, 2020)

„Együtt mentünk el egyszer az Alibánfa-Bocfölde focimeccsre, ami nagyon megihlette Andrist, illetve tettünk egy kis zalai körutat is. Folyamatosan kérdezett, és a végén tényleg lett egy regény belőle. Még nem olvastam, csak a zalai részeket kéziratban, de kíváncsi vagyok rá, hiszen neki köszönhetően most van egy új Zala-regényünk, annyi szenvedés után” – mesélte az idei interjúnkban Szálinger Balázs a Két-három dán keletkezéséről. Maros András regénye valóban nagyrészt Zala megye lehetetlen nevű falvaiban játszódik, de eljut a cselekmény azért Budapestre és Dániába is. A feladat adott: tegyünk három, az egymással való viszonyát sem rendesen tisztázó dán fiatalt egy isten háta mögötti magyar faluba, eresszük őket össze a magyar vidék jellegzetes figuráival, aztán lássuk, mire mennek egymással. Az író így is tesz, ám ez valójában csak a kiindulópont, és mint kiderül, sokkal jobban érdekli, mire megy a három (két?) dán saját magával, amihez Zala megye a festői szépségű díszlet.

Akik ismerik Maros András olvasmányos, humoros történetmesélési stílusát, valószínűleg meglepődnek, mert a Két-három dán az író korábbi könyveinél sötétebb tónusú, és mélyebbre is ás az emberi pszichében. Ráadásul keveredik itt a fejlődésregény a krimivel vagy éppen a kalandregénnyel, még inkább összezavarva azokat, akik könnyed szórakozást várnak ettől a regénytől. Ettől még ugyanolyan könnyű olvasmány, de most jobban el is gondolkodtat, és többeket meg is lepett ezzel. Ha pedig egy kilencedik köteténél járó író meg tudja lepni az olvasót, az már önmagában figyelemreméltó. (Inkei Bence)

José Muñoz – Carlos Sampayo: Billie Holiday (Nero Blanco Comix, 2020)

Billie Holiday, a híres jazzénekesnő több mint száz éve született, és mindenestől egy olyan zenei és társadalmi-kulturális közeg része volt, amely egyrészt mára a legtöbbek számára annyira érdekes, mint bármelyik másik történelemlecke, másrészt pedig itt, Magyarországon még ennyi közünk sincs hozzá. Miért olvasnánk el róla egy életrajzi művet, pláne képregényben?

Nos, azért, mert az összeszokott, veterán argentin szerzőpáros a mellőzöttség, a kiszolgáltatottság és a rasszizmus általános érvényű történeteként meséli újra az énekesnő élettörténetének és pályafutásának néhány részletét. Egyáltalán nem törekszenek rá, hogy egységes, könnyen érthető elbeszélést kerekítsenek Holiday életéből, emiatt a hagyományos biográfiákhoz semmi köze a munkájuknak. Inkább egy olyan nő személyiségét ismerjük meg, aki gyakorlatilag az egész életét különféle férfiak és rasszista, illetve nőgyűlölő intézmények áldozataként élte le, ennek ellenére olyasféle szenvedély dolgozott benne, amely minden nehézségen túllendítette. Az, meg a mértéktelen mennyiségű pia és kábítószer, amit rövid élete során elfogyasztott.

A rajzoló Muñoz és az író Sampayo eközben arról is elmélkednek, hogy mit tud hozzátenni ehhez az élettörténethez a képregény médiuma, és az emlékek széttöredezettségének frappáns megmutatásában, illetve fekete és fehér éles vizuális elválasztásában találják meg az általuk választott forma létjogosultságát. (Kránicz Bence)

J. K. Rowling: Az Ickabog (Animus, 2020)

Az, hogy Rowling idén belekeveredett a globális transzvitába, sokak szerint karrierje végét jelenti – de innen nézve ez nem így tűnik. Új könyve, Az Ickabog legalábbis ugyanolyan jól fogy, mint azelőtt, és ez nem is meglepő, a meseregény ugyanis hoz mindent, amit Rowling történeteiben annyira szeretünk: gazdag, színes világ, sokrétű, élő karakterek, és egy történet, ami többet jelent önmagánál. A meseregény szó ugyanakkor ne tévesszen meg senkit, Az Ickabog nem valami dedós cukiság, az eseményeknek súlyuk van és nem is túl derűsek, van gonoszság és intrika, nem él senki örökké, sőt a veszteségek nagyon is jelen vannak, és fájdalmasak. De ezzel együtt – ahogy annak idején a Harry Potternél is volt – a győzelem súlya is átélhetőbb, ettől pedig végtelenül emberi és inspiráló lesz a történet. Az illusztrációk egészen mesések, Rowling pedig a kötetből származó bevételeit olyan szervezeteknek ajánlotta fel, amelyek azokon segítenek, akik különösen megszenvedték a koronavírus-járványt. (Bodnár Judit Lola)

Zadie Smith: Sugallatok (Helikon, 2020)

Nagyon örülünk neki, hogy az egyik legnépszerűbb mai angol prózaíró műveinek nagy része az utóbbi években magyarul is megjelent. Úgy tűnik, Zadie Smith jellegzetesen ezredforduló utáni problémákat és élethelyzeteket bemutató, nagyvárosi történeteinek itthon is kiépült egy olvasói bázisa. Hiába a brit szemszög és háttér, könnyű kapcsolódni ezekhez a regényekhez, mert a szerző sosem veszi magától értetődőnek, hogy olvasói alaposan ismerik azt a közeget, amelyről ír. A bonyolult identitás-tapasztalatok megragadása mellett arra is komoly hangsúlyt helyez, hogy bemutassa, mennyiben határozza meg szereplőit a társadalmi osztályuk és szüleiktől örökölt világnézetük.

Mindezt új fénytörésbe állította a koronavírus-járvány: hirtelen mindenki számára élesen kirajzolódott, hogy társadalmi pozíciója mennyire sérülékeny, vagy éppen elbírja-e a válsághelyzet próbáját. Smith szinte reflexszerűen saját magát és környezetét kezdte el vizsgálni ebben a szituációban, és az első karanténhónapok alatt írt naplójegyzeteiből, esszéiből, töprengéseiből állította össze Sugallatok című könyvét. A következő egy-két évben nyilvánvalóan elárasztanak majd minket a különböző írók koronavírus ihlette művei. Smith hamar benevezett a versenybe, de szerencsére – és a járványhelyzet jelenidejűsége miatt is – tartózkodik a veretes életbölcsességektől és nagy tanulságoktól. Pont annyira elveszett, mint mi mindannyian, csak ő jobban ír nálunk. Kis kötete terapikus hatású lehet – a magyar kiadó és M. Nagy Miklós fordító érdeme, hogy a második hullám közepén már fordításban is olvasható. (Kránicz Bence)

H. G. Wells – Németh Gyula: Doktor Moreau szigete (Cser Kiadó, 2020)

A tudományos-fantasztikus műfaj e korai, filmen is többször feldolgozott darabjánál kevés borzongatóbb ajándékot tudnánk elképzelni egy kíváncsi unokaöcsnek vagy klasszikusokat pótló egyetemistának. Különösen most, hogy illusztrált kiadásban jelent meg újra a regény, Németh Gyula képeivel, aki főleg amerikai kiadóknak rajzol képregényeket, a Wells-adaptáción viszont lelkesedésből, több éven át dolgozott (nemrég a Roboraptor készített vele interjút).

A híres irodalmi művek illusztrált változatai sokszor joggal tűnnek felesleges bőrlehúzásnak, ezúttal viszont szó sincs ilyesmiről. Wells regénye az állat-ember hibridekkel kísérletező, őrült tudósról eleve rendkívül gazdag és változatos vizuális világot sejtet, Németh pedig él a kínálkozó lehetőséggel, és markánsan a horror irányába viszi el a Moreau-féle szörnypark ábrázolását. Nála nem egyértelmű, milyen állatok keresztezéséből születtek a szolgasorba kényszerített teremtmények, így a történet helyszínét jelentő paradicsomi sziget lehetne akár egy különleges terrorbolygó is a Star Warsból, ahol a Disney munkatársainak biztosan nem lenne kedve sokáig időzni. Az állóképek mellett néhány képregényes jelenet is tagolja a szöveget, a kötet végén pedig vázlatrajzokat és színes szörnyportrékat talál, aki anatómiai részletességgel akar elmélyedni a Moreau-porontyok tanulmányozásában. Ez így együtt bőven elég ahhoz, hogy ne csak illusztrációja, hanem méltó értelmezése legyen Wells kísérteties remekének. (Kránicz Bence)

Zoltán Gábor: Szép versek 1944

A magyarok tisztelték és szerették a költőket és a költők tisztelték és szerették a magyar népet. Hogy aztán mi következik ebből a sok szeretetből és tiszteletből, azt szeretném látni – írja Zoltán Gábor a Szép versek 1944-ben, amely egy kötetbe fésüli össze a hungarista és nyilas költészetet Radnóti Miklós, Szerb Antal vagy épp Nemes Nagy Ágnes verseivel. Az alcím tehát pontosan fogalmaz: ez az antológia valóban abszurd, mivel teljességgel össze nem illő és össze nem mérhető élményeket, illetve teljesítményeket pakol egymás mellé. Ám Zoltán Gábor célja a legkevésbé sem az elkenés vagy a erőszakos kibékítés, épp azt a kérdést járja körül nagy érzékenységgel, hogy egy olyan kollektív, mindent felforgató alapélmény, mint a háború miként tud ennyi egymást tagadó darabra aprózódni a versekben, és az emberi lelkekben. Innen nézve az elhallgatások legalább olyan árulkodóak, mint a nagy kimondások: hogy lehet például a Balaton, ne adj Isten a Duna szépségeiben gyönyörködni, miközben az ország épp a népirtásba süllyed? Ki az, akit lelkesít a bombázók közeledése, és mi van akkor, ha sokkal erősebben képes ezt versbe önteni, mint egy pacifista költő a maga érzéseit?

A kötetben tehát nemcsak az ismert és számunkra új versekre csodálkozhatunk rá, de ilyen és ennél még bonyolultabb esztétikai-morális-történelmi-szociálpszichológiai összefüggések is feltárulnak a szerző elemzéseiben. Azon túl tehát, hogy a Szép versek 1944 trilógiává teljesíti ki Zoltán Gábor előző két könyvét (Orgia, A szomszéd), rámutat a költészet – és általában a szavak – erejére, és az ezzel járó felelősségre is, ahogy azt Weörestől és Blake-től kölcsönzött mottójában össze is foglalja a végén: „A megbilincselt költészet megbilincseli az emberiséget. Nemzetek pusztulnak, vagy virulnak, amilyen arányban a költészet, festészetük, vagy zenéjük pusztul, vagy virul.” (Jankovics Márton)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.