Bohémélet
Politikusok, színészek, zenészek, hírességek, de még a budapesti alvilág prominensei is felkapták a fejüket, amikor 1997 júliusának elején eljutott hozzájuk a hír: Bello meghalt. A hivatalos magyarázat szerint agyvérzést kapott, majd néhány nap kóma után elhunyt, de aki ismerte, tudta:
Az alig negyvenhét évet élt Hegedűs Béla, azaz Bello fogalom volt a kilencvenes évek magyar vendéglátóiparban. Bello 1969-ben egy akkor még kifejezetten jó helynek számító, Thököly úti étteremben dolgozott pincérként, majd Münchenbe költözött, ahol újabb tapasztalatokat szerzett.
1979 és 1985 között a legelőkelőbb müncheni francia és olasz éttermekben dolgozott. A nyolcvanas évek közepén tért vissza Magyarországra. Beceneve is arra utalt: „igazi” olasszal van dolga a gourmet-knak, és Bello csakugyan szinte mindent tudott, amit a szakma olasz nagyjai.
„A honvágy hozott haza. Nem bírtam tovább idegenben, pedig éppen az utolsó étterem, a müncheni Kagylópince volt a csúcs, ahol valaha is dolgoztam. Luxusétterem, ahol mindent kérhetett a vendég, amit a tengerből kifognak. A személyzet is válogatott csapat volt, tíz-tizenöt éve dolgoztak együtt. Az egyik felszolgálónő saját vendéglőt nyitott, így kerülhettem a helyére. Naponta találkozhattam hírességekkel: Maximilian Schell-lel, Freddy Mercuryval vagy a Bayern München focistáival” – mesélte egy későbbi interjúban.
Hazatérte után Bello a siófoki Éden bár üzemeltetőjeként vált híressé, amit 1986-tól vezetett. Az Éden akkoriban a művészvilág balatoni törzshelye volt, s hogy kitermelje az évi hét és fél millió forintos bérleti díjat, amit a bár tulajdonosának, egy állami vállalatnak kellett leperkálnia, Bello napi tizennyolc-húsz órát dolgozott. A tetemes bérleti díjat végül mégsem sikerült megkeresnie, így Hegedűs viharos körülmények között bontott szerződést a vállalattal. Budapestre jött, és megnyitotta a Két Medve nevű olasz éttermet, ami napok alatt igencsak felkapott hely lett a fővárosban. Ez már jó forgalmat csinált, így aztán Bello 1991-ben havi százhetvenezer forintért bérbe vette a budapesti Szilágyi Erzsébet fasorban működő – akkor még egy állami vállalat tulajdonában álló – Lugas éttermet is. A Lugas a fővárosi elit egyik kedvenc helyévé lépett elő. Bello minden évben bankettet rendezett ismerőseinek, barátainak, akik ingyen ehettek-ihattak aznap. Márpedig a sztárvendéglős ismerősi köre meglehetősen sokszínű társaságot tett ki.
Amikor a jó kedélyű, vendégeivel kedves, vérbeli vendéglátósként ismert Hegedűs Béla életéről kérdezgettem egykori barátait és ismerőseit, a legtöbben felsőfokban beszéltek róla. Elmondásuk szerint Bello élt-halt a munkájáért, s bár ismert zűrös alakokat, nem tartozott az alvilághoz. Akad olyan, ma már befutott sztárséf, aki annak idején még nála, a rendszerváltás utáni gasztropápa keze alatt dolgozott. Ha valamelyik világsztár előadó Budapestre jött koncertezni, a buli utáni vendéglátást rendszerint Hegedűsre bízták. Ezer fokon pörgött, a barátai pedig nem tudták nem észrevenni, hogy mindig vörös arca magas vérnyomásról árulkodik. Egykori ismerősei szerint Bello már a nyolcvanas évek második felében használt kokaint, olyan időszakban, amikor ez a drog még szinte teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Abban az időben legfeljebb az idelátogató külföldiek, vagy a külföldről néha hazalátogató tehetősebb magyarok éltek ezzel a szerrel. A környezete szerint Bello azért kapott rá, mert imádta a munkáját és az azzal járó pörgést.
Vendéglátósként tényleg hiperaktívnak bizonyult, hiszen a rendszerváltás után sorra nyitotta meg éttermeit, kisebb birodalmat építve. Az Üllői úti Két Medve és a Szilágyi fasori Lugas mellett az övé volt a Ferenc körúti Ristorante de Bello pizzéria, a Váci utcai Fontana étterem (ezt később a Vizó becenéven ismert V. László szerezte meg) és a Bello Panzió. A Fontana étteremben készült az a legendás fénykép is, amin együtt szerepelt Kuncze Gábor belügyminiszter és Prisztás József. A kép miatt Prisztás halála után Kuncze magyarázkodni kényszerült. Pedig rém egyszerű az oka, hogy egy időben tartózkodtak egy helyen: a belügyminiszter és Prisztás is részt vett azon a jótékonysági esten, amelyet Bello éttermében, a Fontanában szerveztek. Hegedűs nemcsak vállalkozott, de amikor még jól futott neki a szekér, adakozott is: sportolók, művészek mecénásaként is ismerték. Még valamiről ismert lett azonban a budapesti felső tízezer köreiben, ha erről csak suttogva beszéltek is a hozzá közelebb állók: híre ment, hogy barátait olykor kínálgatta a kokainnal – nem kevesen neki köszönhetően találkoztak először a szerrel.
Ám amilyen gyorsan kiépítette a birodalmát, az annyira gyorsan össze is zuhant. A kábítószer sok pénzét felemésztette. Még alvilági barátaitól is kért kölcsön, az uzsorás Prisztás is kisegítette. Hetekkel halála előtt egy másik barátjához, az éjszakai életben akkor igencsak hírhedtnek számító Csobolya Attilához fordult kölcsönért. Az egykor ünnepelt, körülrajongott vendéglős ez idő tájt már súlyos adósságcsapdában vergődött, az éttermeit rég eladta. Halála előtt fél évvel csak a Lugas maradt neki, oda vonult vissza, pedig már annak a helynek sem tudta fizetni a bérleti díját. A barátai tudtak róla, hogy kokainfüggőségben szenved, ami teljesen tönkreteszi az életét, és egyre többen figyelték aggódva Bello leépülését. A korábban életteli, mozgékony, jó kedélyű vendéglős sápadtsága állandósult, erősen lefogyott, lassan mozgott, és egyre kevésbé érdekelte az üzlet. Ha kérdezgették is ismerősei, a faggatózásra nem szívesen válaszolt, napról napra jobban magába fordult. Segítséget is legfeljebb anyagit fogadott el. Fokozatosan sodródott pokoli mélyre a függőség spiráljában. A halála előtti időszakban már reggel, rögtön ébredés után a fehér porhoz nyúlt. A rendszerváltás után Hegedűs Bello lehetett az első olyan ismert vállalkozó Magyarországon, akinek az életét és a munkáját a kokain tette tönkre.
Pedig abban a korszakban, amikor Magyarországon negyven év kommunizmus után újra beköszöntött a szabadság, nemcsak a hírességek ismert vendéglátósa, Bello kokainozott, hanem maguk a hírességek közül is jó páran.
Az énekes 1992-ben az Egyesült Államokban, egy olyan partin szívott először, ahol állítása szerint részt vett Axl Rose, a Guns N’ Roses énekese is.
„A sövény mögé lopóztam. Döbbenten láttam, hogy egy glasszékesztyűs, alacsony pincér egy kis szürke ezüsttálcán »porcukorkupacot« tart a kezében, és néhány elefántcsontnak tűnő lapocskával szednek belőle az arra járó vendégek, az orrukhoz emelve beszippantják, aztán jóleső érzéssel távoznak” – írta le a jelenetet Pataky a könyvében, aki ekkor úgy döntött, ő is kipróbálja a szert. Később, amikor már Magyarországon is elterjedtebb lett a kokain, hétvégenként szívesen használta. Aztán egy idő után már hétköznaponként is.
Pataky két év függőség után tudta elengedni a szert, amikor már úgy érezte, a feleségénél is fontosabb a koksz. Ráadásul ez idő alatt egy tragédiával is szembe kellett néznie a zenekarnak. Máig sok mendemonda kering arról, mi történt 1993. július 10-én, amikor egy átmulatott este után a hajnali órákban az együttes fiatal gitárosa, Kun Péter elindult motorozni. Sokat elárul arról, milyen állapotban lehettek az együttes tagjai, hogy a gitáros barátnője és a zenekar egyik testőre azonnal Kun Péter után mentek autóval, mert attól féltek, komoly baja esik a motorral. Ez okozta a tragédiát is: az úton Kun éppen vissza akart fordulni a motorjával, amikor az őt követő barátnője és a testőr halálra gázolták. „A legutolsó felismerés, ami után már úgy éreztem, hogy lépnem kell, vagy vége lesz a világnak, az volt, amikor azt érzékeltem, hogy már Beácska [Pataky felesége] sem olyan fontos. Amikor – ha csak rövid időszakokra is – a második helyre került, a cucc mögé. Ekkor döntöttem úgy, hogy befejezem, vége, és soha többet” – írta a zenész arról, miért döntött úgy, hogy leszokik a drogról. De állítása szerint még így is évekbe telt, mire teljesen tiszta lett.
Ami a kokainhasználat törvényi következményeit illeti, a kilencvenes években is komoly védelmet jelentett, ha valaki magasabb körökbe tartozott. A kivételezett helyzetet nem elsősorban a művészek élvezték, hanem a politikai-társadalmi ranglétra felsőbb fokain állók, vagy épp családtagjaik. Jó példa erre annak a fiatalembernek az esete, akire 1994 májusában a budapesti Nyugati pályaudvaron civil ruhás zsaruk figyeltek fel. Az akkor 26 éves férfit a rendőrök még a nyolcvanas évekből ismerték, a budapesti drogos szubkultúra népszerű alakjának számított. A Nyugatinál éppen üzletet akart kötni valakivel. Amikor észrevette a rendőröket, egy zacskót dobott a földre, benne 43 gramm kokainnal, és már el is pucolt volna, de a zsaruk gyorsabbak voltak. Elkapták, bevitték az őrsre. Aprókat nyögött, a tiszt arra gondolt, talán vizet kér. Valóban kért valamit, de nem vizet: a kábítószer-elvonás tünetei jelentkeztek nála. A rendőrök tudták, ha drogfüggőként ebben az állapotban nem kap segítséget, a rosszullét végzetes lehet. Igen ám, de a fiúról köztudott volt a rendőrségen, hogy nemcsak fogyasztó, hanem díler is, drogkereskedésből fedezi a szükségleteit, ráadásul a lakásán megtalálták a bizonyítékokat: a mérleget, a zacskókat. Kiengedni tehát csak úgy nem lehetett. Ha egy átlagos dílert kaptak el ebben az időszakban, borítékolható volt a sorsa: elvonási tünetek esetén viszik a tököli rabkórházba, ahol felügyelet alatt tartják, aztán szépen előzetes letartóztatásba kerül; ha nincsenek tünetei, marad a „krecliben”, amíg folyik az eljárás. Ám a Nyugati pályaudvarnál elfogott fiatallal nem ez történt. Nem sokkal azután, hogy erős rosszullét jeleit mutatta, a rendőrségen „felülről” utasítást kaptak az intézkedésre. A fiút egy kifejezetten kábítószeresekkel foglalkozó budapesti kórházba szállították, ahol a vizsgálati fogság ellenére a szülei is bármikor látogathatták. És bár az elsőfokú bíróság őrizetben tartotta volna a fiatalt, a védője fellebbezett, így a tárgyalásig szabadlábon védekezhetett. Az esetnek a rendőrségen is híre ment, hiszen ez idő tájt nem egy olyan ember „élvezett” szigorúbb bánásmódot, akinél ennél jóval kevesebb drogot találtak. Igaz, a fiatal azt vallotta, ő csak vásárló és nem kereskedő. A vallomása szerint a Nyugatinál a másik férfi adta a kezébe a csomagot, mielőtt elszaladt. Ezt azonban az igazoltató rendőrök nem látták, a jegyzőkönyvekben sem szerepelt. Persze sokáig nem maradt titokban, miért bántak vele a hatóságok jóval elnézőbben, mint más, hozzá hasonló vétkesekkel. És ez biztosan csak egy ügy a sok közül – nyilvánvalóan bőven akadtak még védett helyzetet élvező fogyasztók, akik vagy megúszták a büntetést, vagy lényegesen enyhébb következmények sújtották őket a tettükért.
Dezső András: Magyar kóla – A kokain útja Magyarországon
21. Század Kiadó, 2020
