„Akaratos. Kitartó. Állhatatos. Precíz. De nem rugalmatlan” – ezt írja a mérnök édesapjáról a könyvben. Saját magára is áll ez a jellemzés?
Persze, miért is ne? Az „akaratos” talán túl erős. Vannak elképzeléseim, és általában szeretem, ha a dolgok ezeknek megfelelően történnek. De azért nem bármi áron.
Van még egy tulajdonsága, amit láthatóan fontosnak tart. Többször írja büszkén, hogy amatőr maradt mindenben, amibe csak belekezdett, beleértve a feltalálást is. Mi az amatőrség értéke, amikor mindenki profi akar lenni?
Az amatőrség fő értéke abban a viszonyban rejlik, ami köztünk és az általunk végzett tevékenység között alakul ki. Maga a kifejezés a latin „amator” szóból ered, ami olyasmit jelent, hogy „valamit szerető, kedvelő”.
Ezt a fajta önzetlen, nyílt és őszinte kapcsolatot becsülöm az amatőrökben. Ráadásul amatőrnek lenni nem színvonalat jelent, hanem egy viszonyulást. A profi elvileg állandó magas színvonalat garantál, de azért láttam olyat is, akire ez nem volt igaz. És ugyanígy fordítva: sok amatőr nem jut el túl magas szintre, de van közöttük, akik a profikat is megszégyenítő színvonalat érnek el. Szerintem a kettő kombinációja a legszerencsésebb. Az igazán profik lélekben mindig amatőrök maradnak, mert hiába válik akár megélhetésükké, szerelemből csinálják, amit csinálnak.
Picasso mondata jut erről az eszembe: „Tizenkét évesen már úgy rajzoltam, mint Raffaello. De egy egész élet kellett ahhoz, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek”. Az ilyen mentalitást viszont nem feltétlenül az iskolában tanulja az ember.
Az iskola egyszerre segít és gátol. Amikor kész megoldásokat ígér, és különösen, amikor el is hiteti, hogy minden problémára létezik egy csupa nagybetűs MEGOLDÁS, akkor többet árt, mint használ. Amikor viszont a tankönyvi megoldásokról úgy beszél, mint egyetlen lehetőségről a sok közül, akkor segít, mert arra ösztönöz, hogy magunktól keressünk újabb megoldásokat. Kinyitja az ajtót a kreativitás és az alkotó tevékenység felé.
Ön azt mondja, felnőttként is megtartotta gyermeki szemléletét. Volt, amikor ez veszélybe került? Akár az iskolában, akár a kockaláz kitörése idején, amikor önre szakadt a hírnév és az ezzel járó sok-sok elvárás.
Ha valamit szeretünk, még nem jelenti azt, hogy mindig módunkban is áll állandóan azzal foglalkozni. A külső körülmények sok mindenben korlátozzák az embert. Gyakran belátjuk, miért van ezekre a korlátokra szükség, de attól még nem lelkesedünk értük, és alig várjuk, hogy végre túl legyünk rajtuk. Mindenki életében vannak ilyen dolgok, én sem vagyok kivétel. Senki nem szeret például fogorvoshoz járni, de ha fáj a fogunk, elmegyünk. Ha pedig az orvos azt mondja, húzni kell, akkor ki kell húzni azt a fogat, különben nem szűnik meg a fájdalom.
Miért mozgatják meg az embert ennyire a játékok?
Ehhez fontos lenne meghatároznunk a játék fogalmát, ami nem is olyan könnyű. Az egyik ismérve, hogy a játék egy önként vállalt tevékenység, tehát nem a létfenntartás kényszeréből fakad. Aztán fontos elem a szabálykövetés, egy játék igazából bizonyos szabályok összességét jelenti. Épp emiatt rendkívül tanulságos a játék, a szabálykövetés ugyanis a társadalmi együttélés, sőt, a létezésünk alapja.
Mindkét szerepet meg kell tanulni, és erre teremt biztonságos keretet a játék. A játékban ugyanis lehet veszíteni anélkül, hogy meghalnánk. A tényleges halálból nem tanulunk semmit, hiszen nincs folytatása. A játékbeli „halál” után viszont újra és újra próbálkozhatunk, így előbb-utóbb megtanuljuk, mit tegyünk és mit ne tegyünk, hogy elkerüljük a végzetes kimenetelt.
A játék tehát komoly dolog. A kocka elterjedése óta eltelt fél évszázadban ön szerint játékosabb vagy kevésbé játékos lett az emberiség? Vagy ez egy állandó vágy az emberben?
A játékra való igényünk állandó, ám az érvényesülése minden bizonnyal változó, ugyanis utóbbi nagyon függ a körülményektől. Vegyük például a szabadidő kérdését. Tét nélkül, pusztán a játék kedvéért játszani csak akkor tudunk, ha van rá időnk. Egy olyan világban, ahol ez a lehetőség csökken, a játékra is kevés lehetőségünk marad. Számomra úgy tűnik, a világ most a szabadidő kiterjesztése felé halad. Az emberi munka hatékonyabbá válása lehetővé teszi, hogy ne látástól vakulásig dolgozzunk, sőt, már nem is a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás ritmusa szerint. Ha ez így folytatódik, elképzelhető, hogy száz év múlva csak napi két–három munkaórára lesz szükség, hogy megteremtsük a szükséges létfeltételeket. A felszabaduló idő egy részét persze el lehet lustálkodni, viszont egyre nagyobb szerephez jut majd a kreatív alkotómunka és a játék. Mint amikor a nyugdíjasok szobrászkodnak, festenek, kötnek, horgolnak. Szabadidős tevékenységként művelnek valamit, amire korábban gyakran a szükség vitte rá őket: akkor a gyerekeknek varrtak ruhát, most csak úgy szórakozásból. Munka és játék aránya ilyen értelemben változó, az alapja viszont nagyon is stabil.
A kockát nem versenysportnak, hanem rejtvénynek találta ki, mára viszont világbajnokságot is rendeznek belőle, sőt, egészen extrém rekordokat állítanak fel, hogy milyen gyorsan lehet kirakni víz alatt, zsonglőrködés közben vagy egy repülő szárnyán állva. Ez csak meglepte vagy el is keserítette olykor?
Ötven évvel ezelőtt sok mindenre gondoltam, de arra biztos nem, hogy ez a játék, amit létrehoztam, sporteszközzé váljon. Nemcsak azért, mert nehéznek találtam a megfejtését, de a jellege is mást diktált volna. A kocka ugyanis a szoliter, vagyis egyszemélyes játékok kategóriájába tartozik, amiket türelemjátéknak vagy fejtörőnek is neveznek. Ilyenkor nem egy másik emberrel mérkőzünk, hanem magával a feladattal. Ha nyerünk, nem győzünk le senkit, csak bebizonyítjuk, hogy képesek vagyunk valamire. Az emberi természet viszont olyan, hogy bármiből képes versengést csinálni. A keresztrejtvény is jó példa erre: magányos fejtörésre lett kitalálva, mégis rendeznek hatalmas bajnokságokat belőle és vannak világrekordok is. Mégis azt hiszem, hogy a dolog többről szól annál, minthogy ki lesz az első. Az Északi- vagy a Déli-sarkot megcélzó expedíciók vezetői is elsők akartak lenni, de valójában nem ez hajtotta őket, csak plusz motivációt jelentett számukra. Elsőnek lenni önmagában nem lehet kitűzött cél, pusztán járulékos következmény.
De azért olimpiai sportág csak nem lesz a kockázásból.
Hagyományosan az olimpia inkább a fizikai sportokra vonatkozik, nem véletlen, hogy külön rendezik meg a Sakkolimpiát is a nyári játékoktól. Ez persze hamarosan változhat, ahogy az e-sportok és talán a szellemi sportok is egyre nagyobb teret nyernek. Bár a kockázás ilyen szempontból érdekes határeset: a kocka gyors kirakása fizikai teljesítményt is igényel. Ilyen szempontból jobban hasonlít a sportlövészetre, ahol szintén nem a puska felemeléséhez vagy a ravasz meghúzásához kell ügyesnek lenni.
Ilyen értelemben akár olimpiai sportág is lehetne, és ahogy írtam a könyvben, a kockának van is ilyen ambíciója.
Többször megszemélyesíti a kockát a könyvben, és amúgy is süt a szövegből, hogy apai érzelmeket táplál iránta. Az elmúlt évek folyamán mindig harmonikus volt ez az apa-fiú viszony, vagy volt, amikor összefeszültek?
Nagyon szoros kapcsolatok alakulhatnak ki egy tárgy és az alkotója között. Leonardo és Mona Lisa például annyira egymáshoz nőtt, hogy nehezen tudjuk elképzelni egyiket a másik nélkül. Sőt, maga Leonardo sem tudott megválni ettől a festményétől. Mindenhova vitte magával, és javítgatott rajta. A korábban említett Picasso viszont pont Leonardo ellentéte volt. Nem foglalkozott a már létrehozott alkotásaival, megtöltött egy-egy műtermet, majd bezárta, és eldobta a kulcsot, hogy bérelhessen egy másikat. Előre akart nézni, és nem volt ilyen szoros kötődése egy-egy alkotásához. Tehát ez is alkati kérdés. Létezik egykönyves író is, akinek mindenki csak egy művét ismeri. Nem tudom, hogy ők ettől mennyire boldogok, de lehet, hogy maguk is úgy érzik, ott sikerült igazán megragadniuk valami fontosat. Nekem szoros kapcsolatom van a kockával, persze mindketten a saját utunkat járjuk. Nem véletlen, hogy a gyerek-szülő párhuzam fölmerült bennem, mert a létrehozása után a kocka is elkezdett független létet teremteni maga körül. Ez sokszor terhes volt a számomra, de rengeteg örömet is szerzett. Úgy éreztem, hogy ha a világ tényleg nyitott azoknak az értékeknek a befogadására, amelyeket én a kockának tulajdonítok, akkor van remény a jövőre nézve.
Sosem érezte nyomasztónak, hogy első bejegyzett találmánya, a Rubik-kocka minden figyelmet kisajátított, és még az ön nevét is elorozta?
Ez is olyan, mint a család, amiben öröklődik a név, sokszor a foglalkozás is, aztán egyszer csak sztár lesz valamelyikükből. Vegyük a Bach családot, amelyik tele volt zeneszerzőkkel, de egyikük lett „a Bach”, és magára irányított minden figyelmet. Persze az egy érdekes kérdés, hogy mit gondol róla a többi Bach.
A tárgyak esetében is számít ez a viszonylagosság. Nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi forgalomba került egyéb Rubik-termékek jelentősége eltörpül a kockához képest. Pedig a kígyójátékból, amit még a kocka előtt hoztam létre, aztán forgalomba is került, legalább 50 millió darab elfogyott a világban. Ez hatalmas sikernek számított volna, ha csak ezt csinálom. A kocka árnyékában viszont alig lehet észrevenni. Aki játszik vele, az észreveszi. A kocka miatt tűnik úgy, mintha kizárólag rejtvényeket csinálnék. Pedig sem a kígyójáték, sem a Rubik-karikavarázs nem rejtvényjáték, de a kereskedők annak címkézik, mert így lehetett feltenni ugyanarra a polcra, ahol a kocka is kapható. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy szerintem a kocka sem igazi rejtvényjáték.
Akkor micsoda?
Nehéz megragadni, de pont ezt próbáltam körbejárni a könyvben.
És hogy érzi, sikerült? Csak azért kérdezem, mert kevés olyan könyvet olvastam, ahol a szerző ennyiszer megjegyzi, mennyire utál írni. Tanult a könyv írása során valamit magáról, vagy a kockáról, amit korábban nem tudott?
Akkor fog kiderülni, hogy érdemes volt-e megírni, mikor látom, milyen reakciókat vált ki, és mit mond az olvasóknak. Én elégedetlen típus vagyok, messze nem érzem úgy, hogy ez egy befejezett szöveg, de a könyvírás is olyan, hogy egy ponton el kell engedni. Az én világomban az ember nem befejez dolgokat, inkább csak abbahagyja őket. Az időkeretben viszont igyekszik a legtöbb hibáját kiküszöbölni. Fogós kérdés, hogy az-e a jó szöveg, amiben kevés a hiba, vagy az, amiben sok az értékes gondolat. Elég tanulságos időszak volt ez számomra, és ha a hátralevő időmben egyszer még rászánom magam, akkor szeretném ezeket a tanulságokat hasznosítani.
Mostanában milyen rejtélyek és rejtvények izgatják?
Bizonyos értelemben nagyon hasonlóak, mint korábban, csak az arányok változtak. Érdekel a jövő, mint olyan. Ebből fakadhatott korábban a science-fiction iránti vonzalmam. Ma már egyre kevésbé jelent számomra tanulságot, ha elolvasok egy sci-fi regényt, sokkal inkább a tudományos ismeretterjesztő könyvek nyitnak számomra ablakokat a jövőre. A science-fiction furcsa irányokba mozdult el: egyrészt a kaland, másrészt a negatív jövőképek érzékletes bemutatása felé.
A disztópiákból nincs mit tanulni?
De, csak ezen a téren nem szorulok tanácsra, én is nagyon sok rosszat el tudok képzelni. Sokkal jobban érdekelnek a lehetséges jó kimenetelek, vagy az, miként lehet az emberiséget veszélyeztető negatív elemeket visszaszorítani a jövőben. Sok kérdés foglalkoztat, például a népességnövekedésé. Hány embert tud eltartani a Föld és hogyan? Sok borús hírt hallunk, amik ugyanúgy el tudnak sikkadni a hétköznapokban, mint a reménykeltő fejlemények. Amikor az Északi- vagy Déli-sark jegének olvadásáról hallunk, az beláthatatlanul összetett képleteket nyit meg a jövőre nézve. És persze eljön a pont, amikor a saját bőrünkön is megérezzük a hatásait. Korábban elengedtük a fülünk mellett, hogy a világban itt meg ott járvány van, most viszont velünk történik. Engem a távlati kilátások érdekelnek igazán, különösen annak a következményei, ahogy kezeljük a járványt. Ez talán még rejtélyesebb, mint maga a betegség.
A tehetetlenség érzését fokozza, hogy a klímaváltozást vagy a járványt nem tudjuk a kezünkbe venni, mint egy Rubik-kockát, és abban sem lehetünk biztosak, hogy van megoldása. Vagy ön szerint ezek is olyanok, mint egy rejtvény, aminél csak meg kell találni a helyes megoldást?
Számomra egyértelmű, hogy ezek is olyanok. A fő probléma a bizonytalanság. Nagyon rossz közérzetet generál, ha nem tudjuk, mit hoz a holnap. Ezt a bizonytalanságot az ismeretek fogják feloldani, de ehhez idő kell. A járvánnyal kapcsolatban ma még gyűjtögetjük a tapasztalatokat, persze ennek komoly ára van, amit elsősorban nem az életben maradottak fizetnek meg. Szerintem még legalább egy-két év, amíg a koronavírussal kapcsolatban annyira képbe kerülünk, hogy kontroll alá tudjuk vonni. Az emberi tényező nagyon fontos. A klímaváltozással kapcsolatban nem feltétlenül az a fő kérdés, hogy mit kellene tennünk. Inkább az, hogy az egymással ütköző érdekű országok képesek lesznek-e mindezt végrehajtani. Bízom abban, hogy ez valahogyan sikerül majd. A pénzügyi és egészségügyi válságokból is mindig kikászálódtunk, persze közben birodalmak buktak meg, de a helyükön újak születtek.
A sci-fik már rég lefektették az előképeket.
Ahhoz meg kell tanulni az életet egy nagyon zárt világban, mert generációk nőhetnek fel az űrhajókon, mire megérkeznek a végállomásra.
A karantén erre kiváló gyakorlási lehetőséget biztosít, unaloműzésre meg ott a Rubik-kocka. Ön szokott még játszani?
Ha egyáltalán kézbe veszem, akkor játszom vele. Nem állandó tevékenység, most sincs épp velem. Inkább az a megérzés izgat, hogy rejlenek még további lehetőségek magában az alapgondolatban, és ezek már nem kizárólag kockaformát ölthetnek. Olvastam például cikkeket azzal kapcsolatban, hogy milyen gyakorlati lehetőségek rejlenek a konstrukcióban. Sosem gondoltam arra, hogy ez a konstrukció hasznos célra is fordítható, túl azon, hogy önmagát megvalósítja. De talán még ilyenre is sor kerül egyszer.
A 24.hu a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár médiatámogatója. A mi kockánk a Libri kiadónál jelent meg.
