Betett a járvány a Toxikomának: az októberre tervezett bemutatót el kellett halasztani jövő év elejére. Ön a film egyik executive producere, egyetértett a döntéssel?
Nem volt más választás. Egyrészt erősödik a járvány, másrészt figyeltük Christopher Nolan filmjének, a Tenetnek a nézőszámait, és azt láttuk, hogy nagyot bukott, az első hullám után a nézők még nem szoktak vissza a mozikba. A Toxikomával legalább 150–200 ezer körüli nézőszámot remélünk, de ezt biztosan nem tudnánk teljesíteni a pandémia kellős közepén.
Ha több százezer nézője lesz a Toxikomának, az azt jelenti, hogy még sokkal többen szembesülnek majd az ön drogos múltjával, mint ahányan eddig a könyvéből.
Nem tudjuk pontosan, hogy 2012 óta hányan olvasták a Toxikomát. Már a hatodik kiadásnál tart, 40 ezer példány elfogyott, de biztos, hogy sokkal több emberhez jutott el.
Valójában nem is a könyv megfilmesítéséről van szó.
Annyiban nem, hogy a könyv egy nagy flash, szerintem abban a formájában nem vihető vászonra. Ezért a rendező, Herendi Gábor javaslatára a könyv egyik fontos elemét, a lipótmezői rehabilitációt helyeztük a középpontba. Egészen pontosan az egymásnak feszülésünket a pszichiáteremmel, Csernus Imrével. A film lényegét az egók harca adja. Ütős lett.
De miért volt fontos önnek, hogy készüljön egy film is?
Nagy volt a nyomás rajtam, rengetegen biztattak, hogy csináljuk meg. A könyv megírása belső késztetés volt, a filmet már nem csak én forszíroztam. Úgy voltam vele, a drog elvett az életemből tíz évet, a filmmel visszaszerezhetek valamit az elvesztegetett időből. Meg ki is akartam próbálni a producerkedést, és így szereztem egy kreditet a filmalapnál. Van néhány filmötletem, előbb-utóbb talán bele is vágok valamelyikbe.
És hogyan executive producerkedett? Hozta a lét?
Abban még nem vagyok erős, és az nem is az én dolgom volt. Hanem minden más. Enyém volt a filmötlet, én hoztam a producert, én kértem föl a rendezőt, én ajánlottam a szereplőket, belefolytam a forgatókönyv készítésébe meg a kreatív ügyekbe, követtem a forgatást. Nem lazsáltam.
Az ön alakjának megformálására kifejezetten Molnár Áront (noÁr) javasolta. Miért?
Mert a fiatalkori magamat látom benne, leszámítva a drogot. Én is pont olyan voltam, mint ő. Összeköt minket a kraft. Mindketten megyünk előre, az egész világot meg akarjuk hódítani. Folyton ezer fokon égünk.
Instruálta, terelgette őt a forgatáson?
Nem az volt a célunk, hogy leutánozzon, modellezzen engem. Néhány gesztust talán átvett tőlem, de nem ilyen külső eszközökkel dolgozott.
Súlyos bélyeget vett magára, amikor nyolc éve a nyilvánosság elé állt a korábbi drogproblémáival. Ezt most még fokozza a filmmel. Nem tart attól, hogy ez a billog örökre ott marad a homlokán?
Nem féltem én semmitől. Nem mondom, hogy nem volt negatív hatása a könyvnek, mert a megjelenése után elestem konkrét munkáktól, néhány nagyobb szabású produkciótól meg egy-két reklámtól is. Ja, és nem kaptam meg egy állami díjat, mert az utolsó pillanatban lehúztak a listáról.
Úgy tudom, Jászai Mari-díjat kapott volna.
Én is. De valaki másképp gondolta.
Számít valamit az a díj?
Nekem igen, mert én nem végeztem színművészetit.
Számos kiváló színész nem végezte el.
Tisztában vagyok vele, engem mégis zavar.
Most, hogy mondja, egyszer úgy is fogalmazott, hogy ön egy papír nélküli outsider. Kisebbségi komplexusa van?
Az.
De miért?
Szerintem, ha az egész életedet egy adott szakmában töltöd el, de nincs róla hivatalos képesítésed, az mindig hátrány lesz. Hiányosság. Lehet, hogy mester leszel a szakmádban, akkor is. Főszerepet játszottam a rendszerváltozás utáni tíz legnézettebb magyar film közül ötnek a sikerében, a Valami Amerika három részében, a Magyar vándorban meg a Kontrollban. És mégis.
Számon kérte bárki is harminc év alatt a színészi diplomáját?
Senki. Betöltöttem az ötvenet, ma is a legfoglalkoztatottabb színészek közé tartozom. Szerintem. És mégis.
Viszont diplomás reklámgrafikus. Miben jobb: grafikában vagy színészetben?
Egyértelműen jobb színész vagyok.
Hát akkor?
Volt olyan időszakom a Katonában, amikor arról álmodoztam, hogy valaki odajön hozzám a kollégáim közül, ráírja egy cetlire, hogy diploma, és odaadja nekem. Ennyi is elég lett volna.
Amikor az előbb a megbélyegzésről kérdeztem, nem is szakmai vagy anyagi hátrányokra gondoltam, hanem arra, hogy mit kezdjenek az ön sötét múltjával a szerettei? Például a három gyermeke.
Attól nem tartok, hogy a függőségnek lennének genetikai kódjai. A kisebbik fiam másfél éves, a nagyobbik tíz, ők még nem tudnak semmit a múltamról. Az első házasságomból született nagylányom 23 éves, ő büszke arra, hogy sikerült visszatérnem az életbe. Biztos vagyok benne, hogy a lányom soha nem fog drogozni. Jórészt miattam nem: gyerekként láthatta, hogyan esik szét az apja a szerek miatt.
Fordítsuk meg: szülőként jelenthet-e bármilyen előnyt önnek a nevelésben, hogy személyes tapasztalata van a drogokról?
Tudom, hogy furcsán hangzik, de én hitelesen tudok majd beszélni a fiaimnak a sötét erőkről. Mindent tudok a szerekről. De tényleg. Persze azt nem tudom, hogy mindezzel távol tudom-e tartani őket a drogoktól. Misi fiam dupla skorpió, magas intelligenciával, erős akarattal. Csak remélhetem, hogy képes leszek jó irányba terelgetni.
A fiai persze már úgy nőnek fel, hogy nem egy drogos apát látnak maguk körül.
Ez igaz, de azért az adrenalinkeresés vágya ma is bennem van, szeretem az esti letompulást. Előfordul, hogy megiszom este egy üveg bort, viszont soha nem leszek részeg. A szereket is igyekeztem annak idején – amennyire lehetett – kontroll alatt tartani. Akkoriban nyílt sisakos volt a harc, általában lehetett tudni, hogy mi az a cucc, amit magadhoz veszel, de manapság ez nem így van. A kezedbe nyomnak valamit, amiről fogalmad sincs, hogy valójában micsoda. A bornál egyébként sokkal erősebb függésnek érzem, amikor valaki rabjává válik a telefonjának vagy a tabletjének. Ettől sokkal jobban féltem a gyerekeimet, mint a drogtól, igyekszünk is kordában tartani Misi fiam digitális kockulását a menyasszonyommal.
Hogy kivel?
Hát Judittal (Rezes Judit, a Katona József Színház színésze – a szerk.). Nem szeretem azokat a kifejezéseket, hogy a párom meg a kedvesem. A menyasszonyomnak vagy a csajomnak hívom.
De azt ugye hallotta már, hogy a menyasszonyokat idővel feleségül szokták venni?
Rémlik. Egyébként tervben van az esküvő, csak előbb még teljesen lezárjuk a házprojektet.
Korábban kilépett a drogos életéből, minthogy Judittal egymásra találtak volna. Ő mennyire tartott öntől és a múltjától?
Mindenki óvta tőlem. Attól nem tartott, hogy újra a szerekhez nyúlok, attól viszont félt, hogy nem állok le a csajozással. Nem vagyok rá büszke, de fölösleges lenne tagadnom, hogy korábban nagy ragadozó voltam. 2003 óta vagyunk együtt, összecsiszolódtunk az évek alatt, nincs mitől tartania. Néha szóvá teszi, hogy talán nem a fiam előtt kellene meginnom este a rozéfröccsöt, és lehet, hogy ebben igaza is van.
És a menyasszonya – maradjunk ennél a kifejezésnél – nem féltette a könyvtől?
Dehogynem. Nálam sokkal jobban tartott a reakcióktól. Hogy kiadom magam, és az őszinteségem miatt sebezhetővé válok. De ennyi idő után azt látom, az előbb említett apró sérelmek mellett sokkal több pozitív hozadéka volt annak, hogy a nyilvánosság elé álltam.
De honnan ez a nyíltság és őszinteség, miközben ön egy zárkózott alkat? Legalábbis a Toxikomában Csernus doktor így jellemezte a személyiségét.
Hát nem vagyok egy ölelkezős alkat, ez tény. Fürkésző lélek vagyok. Olyan, mint egy vad: megbújok a bokrok között, és figyelem az embereket. Csak akkor engedek közel magamhoz valakit, ha már kiismertem, kivéve, ha nagyon összedurranunk az első pillanatban. Ez történt Áronnal (noÁr) is. Meg egy másik barátommal is. Lementem annak idején a legendás zalaszentgróti színjátszó táborba, nem ismertem senkit. Csak figyeltem a többieket, nem szóltam senkihez. Este elkezdtünk dobolni úgy heten-nyolcan. Jammeltünk hajnalig. Szép lassan mindenki kidőlt, hat körül már csak ketten nyomtuk egy csávóval. Aztán amikor mi is elfáradtunk, abbahagytuk. Szia, mondom a srácnak, Szabó Győző vagyok. Helló, én meg Kamarás Iván. Azóta tart a barátságunk.
A zárkózottság nem jár magánnyal?
Nem vagyok magányos, csak szeretek egyedül lenni, így volt régen is, így van most is. Nagyon ritkán kérdezek. A nélkül is szinte mindent meg lehet tudni az emberekről. A napom nagy részét egyedül töltöm, biciklin vagy motoron, de rengeteg járok vidékre is, és általában remekül érzem magam. Mindig imádtam a cirkuszt, abban is a bohócot. Magamat is egy bohócnak tartom, aki szereti megnevettetni az embereket, de azért nem vágyom mindig társaságra.
Azzal mennyire van tisztában, hogy kivételesen szerencsés, hiszen az ön megmentéséért hárman is összefogtak annak idején: Herendi Gábor, Csernus Imre és a Katona akkori igazgatója, Zsámbéki Gábor. Másnak nem jut ilyen díszőrség.
Abszolút tisztában vagyok vele. Több olyan sztorit is ismerek, amelyben másképp ért véget egy-egy drogos színész pályája, a legtöbbjüket azonnal kirúgták, amikor kiderült, hogy szerekkel élnek. Amikor világossá vált a Katona vezetői számára is, hogy függő vagyok, nem vágtak ki, hanem megpróbáltak megmenteni. Kaptam egy utolsó esélyt, és éltem vele.
És mit gondol arról az addiktológiai közhelyről, hogy a függőségből nem lehet kigyógyulni, legfeljebb hosszú ideig el lehet hagyni a szereket?
Abszolút így van.
Akkor ön egy olyan drogfüggő, aki húsz éve nem él szerekkel?
Pontosan. Két évtizede szüneteltetem a drogozást.
Élete végéig szüneteltetheti?
Igen, de folyton van egy sóvárgás utána. Kezelhető, de van. Rengeteg példát tudnék mondani, hogy hányan estek vissza két, három vagy akár tíz év után. Én húsz éve bírom.
És mennyire biztos abban, hogy még évtizedekig kibírja?
Egyelőre csak harminc évre tervezek. De ha megérem a nyolcvanat, akkor azért még tolok egyet. Ha kibírok egyben fél évszázadot anyag nélkül, és a fiaim már kirepültek, akkor ennyit még megérdemlek. Azért egy olyan dologról mondtam le, ami pótolhatatlan.
Ezt hogy érti?
Használt már szert?
Nem.
Akkor nehéz lesz. De megpróbálom. Gondoljon arra, hogy van egy cucc, ami többet tud minden másnál a világon. Többet tud annál, mintha a Karib-tengeren, egy luxushajón, koktélok között, csodaszép lányok társaságában múlatná az időt, akiket minden este lepartizna. Igazából ehhez képest egy tolás hússzor nagyobb élmény. Na, erről mondtam le húsz éve.
Szokott álmodni róla?
Szoktam. De ezt a következő harminc évet azért ki fogom bírni.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
