Kultúra

Little Richard meghalt, de az ötvenes évek sztárjai közül még sokan élnek

Bár többször is elhangzott, hogy a rock and roll alapító atyái közül már csak Jerry Lee Lewis van életben, valójában egész sokan képviselik még az ötvenes évek hőskorszakát. Sőt, akadnak köztük, akik a mai napig aktívak valamilyen téren.

Amikor meghal egy olyan nagy hatású, de a munkássága legfontosabb részét már sok évtizeddel ezelőtt letudó zenészikon, mint most Little Richard, sokaknak az első reakciója a megdöbbenés: „Ő még most is élt?” Ebben nincs szégyellnivaló, hiszen a zenész több mint hatvan évvel ezelőtt énekelte a legnagyobb slágereit, és mivel már rég elmúlt nyolcvanéves, keveset is lehetett róla hallani az utóbbi években.

Arról nem is beszélve, hogy a rock and roll híresen nem az a műfaj, amely a hosszú, békés öregkorra készítette fel a művelőit: egyre-másra jönnek a gyászhírek a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek sztárjairól, és talán megbocsátható, ha az ember a műfaj alapító atyáiról sem tételezi fel, hogy még életben vannak. Pedig hasonlóan szép kort ért meg a három éve elvesztett Chuck Berry és Fats Domino is, azt pedig a legtöbb Little Richard-nekrológ megemlítette, hogy a halála egyszersmind azt is jelenti: a rock and roll legnagyobb hatású úttörői közül már csak Jerry Lee Lewis van életben.

A többiek (Eddie Cochran, Bill Haley, Buddy Holly, Roy Orbison, Carl Perkins, Gene Vincent és persze Elvis Presley) már évtizedek óta nincsenek velünk, ezért akár azt is hihetnénk, hogy az ötvenes évek sztárjainak csak az emléke maradt meg. Ehhez képest még kimondottan sokan élnek a rock and roll első nemzedékéből. Nem voltak feltétlenül újítók, főleg nem akkora hatású forradalmárok, mint a fent említettek, de ők is hozzátették a magukét a modern populáris zene történetéhez.

A rock and roll előttiek

Sőt, még a rock and roll előtti könnyűzene néhány képviselője is él: a legidősebb közülük a világszerte ismert brit énekes, Vera Lynn, aki március 20-án ünnepelte a 103. születésnapját. Lynn a második világháború idején lett híres, amikor a harctérre küldött katonáknak énekelt, de dalait a rádió is játszotta. A háború után is megőrizte népszerűségét, sőt, az ötvenes években ő lett az első külföldi előadó, aki vezetni tudta az amerikai slágerlistát. Bár oly sok mindenkihez hasonlóan Lynn sikereinek is a rock and roll vetett véget, továbbra is aktív maradt, elsősorban tévés személyiségként, dalai pedig részévé váltak a brit kulturális emlékezetnek: legutóbb II. Erzsébet királynő idézte leghíresebb dalát, a háborús sláger We’ll Meet Againt („Még találkozunk”) a koronavírus-járvány miatt elmondott rendkívüli tévébeszédében április 5-én.

Még sikeresebben mentette át magát a 21. századba a swing/jazz/easy listening korszak veteránja, a most 93 éves Tony Bennett: az olasz származású világháborús veterán énekes a pre-rock and roll korszak egyik nagy sztárja volt, és ugyan az ő karrierje is megsínylette, hogy a fiatalok érdeklődése másfelé fordult, képes volt megújulni. Bennett hosszú évek küszködése és egy csaknem végzetes kokain-túladagolás után a fiai segítségével újra kitalálta magát, és a kilencvenes évektől ő lett a nagy amerikai könnyűzenei örökség tolmácsolója, aki új közönségréteget tudott megnyerni. Gyakori vendég lett az MTV-n, és még 88 évesen is duettalbumot jelentetett meg Lady Gagával. Tony Bennett legutóbb áprilisban hallatott magáról, amikor arra kérte San Francisco lakóit, énekeljék el vele együtt az egészségügyi dolgozók tiszteletére legnagyobb slágerét, az I Left My Heart in San Franciscót.

Ugyancsak 93 éves múlt márciusban  Harry Belafonte, aki a karibi calypso stílust tette világszerte közkedveltté az ötvenes évek közepén. Belafonte filmszínészként és polgárjogi aktivistaként aztán még foglalkoztatottabb is lett egy időben, mint zenészként, főleg a Beatles nyomában kibontakozó brit invázió idején, de valójában már az ötvenes évek végére eltűnt a neve a slágerlistákról. Közönsége ettől még maradt, csak nem a legfiatalabbak körében, viszont filmekben egészen a közelmúltig lehetett látni, legutóbb Spike Lee BlacKkKlansman című filmjében. Belafonte politikailag is aktív: az utóbbi két elnökválasztáson Bernie Sanders jelöltségét támogatta.

A rock and roll első korszakának túlélői

Térjünk rá az ötvenes évek második felében már egyre nagyobb hatással bíró rock and rollra, melynek az egyik legnépszerűbb előadója még ma is él. A műfaj első igazi vademberének tartott Jerry Lee Lewis ráadásul sokat is tett azért, hogy ne ő távozzon utolsóként az úttörők közül, mégis itt van 84 évesen, sőt, dolgozik is: márciusban arról jött hír, hogy gospel lemezt vesz fel, noha tavaly agyvérzése volt. A kiskorú unokahúgával házasodó, és a saját zenésztársát majdnem agyonlövő Lewis botrányhősként maradt meg, aki a sokatmondó Killer (Gyilkos) becenévre hallgatott, közben persze tényleg ösztönös zseni volt zongoristaként és énekesként. Lewis nagyságáról sokan áradoztak már, azt pedig pár ezren a saját szemükkel is láthatták tíz éve, hogy bőven nyugdíjas korban is odatette magát a Budapest Arénában. Jerry Lee Lewis a 2006-os, visszatérésként ünnepelt albumának a Last Man Standing címet adta, utalva arra, hogy a Sun Stúdiónál együtt zenélő nagy legendák közül akkor már csak ő volt életben (a többiek: Presley, Perkins, Orbison, aztán Johnny Cash és Charlie Rich már nem), ám akkor a rock and roll egyéb legendái még éltek. Mostanra viszont már tényleg csak ő maradt.

Ugyan Mike Stoller neve keveseknek mond bármit is, de ha azt mondjuk, Leiber-Stoller, akkor már többen kapisgálják, ha pedig azt, Hound Dog vagy Jailhouse Rock, akkor nem is kell tovább magyarázni. Jerry Leiber és Mike Stoller az ötvenes évek egyik legnagyobb hatású szerzőpárosát alkották, és komoly szerepük volt abban, hogy a fekete rhythm & blues stílus elfogadottá vált a popban is. Leiber és Stoller nemcsak Elvis Presley-nek írtak nagy slágereket, hanem például fekete énekegyütteseknek is, mint a Coasters és a Drifters, illetve társszerzői a Ben E. King által sikerre vitt Stand By Me-nek is.

A szerzőpáros sikerei a Beatlemánia árnyékában elapadtak, de producerként még évtizedekig a popbizniszben maradtak, és kaptak egy sor elismerést is. Leiber 2011-ben, 78 évesen meghalt ugyan, Stoller azonban még tartja magát, 87 évesen is néha megkérik, hogy mesélje el a sztorit, amikor ‘56 nyarán európai vakációjáról hajón utazott vissza Amerikába, és Leiber a kikötőben azzal a hírrel várta: a Hound Dog bombasiker lett, de nem Big Mama Thornton előadásában, akinek eredetileg írták a dalt, hanem valami Elvis Presley nevű fehér srácéban.

Bár a poptörténetben már ritkán emlegetik, Pat Boone mégis az ötvenes évek egyik legsikeresebb amerikai énekese volt, aki komoly szerepet játszott a rock and roll népszerűsítésében. Boone ugyanis Presley-hez hasonlóan fekete előadók dalait ismertette meg a fehér közönséggel, csak belőle hiányzott Elvis lázadó karaktere, ezért az ő előadásában az amerikai szülők milliói sem találták már veszélyesnek Little Richard vagy Fats Domino dalait. Ő lett az amerikai középosztály kedvenc énekese, ráadásul konzervatív, vallásos fiúként nem is kellett tőle félteni a lányokat. Boone énekesi karrierjét aztán a brit invázió hiába siklatta ki, ő megmaradt tévés személyiségként a vidéki Amerika kedvencének, és a Trump-kormányzat harcos támogatójának. A 85 éves Boone a járvány előtt még fellépett, és a jelek szerint kiváló egészségi állapotnak örvend a mai napig.

A country és rockabilly felől érkező Everly fivérek, Don és Phil az ötvenes évek második felében még tinédzserként kerültek a legnagyobb amerikai sztárok közé. Az Everly Brothers tiszta harmóniaéneklése szinte mindenkire hatással volt a Beatlestől Paul Simonig:

Phil és Don alkották a legszebben szóló duót, amit valaha hallottam

– mondta róluk az utóbbi, hozzátéve: ott voltak a rock and roll születésénél, sőt részük is volt benne. A két fivér sikerei a hatvanas évek közepétől megkoptak, jó tíz évig külön is léptek fel, de aztán újra együtt koncerteztek Phil 2014-ben bekövetkezett haláláig. Az idősebbik Everly testvér, Don még él, 83 éves, és utoljára két éve lépett fel, Paul Simon búcsúturnéjának vendégeként.

Az ötvenes években még nagy népszerűségnek örvendtek az instrumentális zenekarok is, és Duane Eddy gitárosként nemcsak instrumentális slágerek tucatjáért volt felelős, de egy időre a legnépszerűbb sztárok közé is tartozott. Eddy sikereiben nagy szerepe volt az úgynevezett twangy (mély és visszhangosan zengő) gitárhangzásnak: ezt a később előadóként is naggyá vált producerével, Lee Hazlewooddal fejlesztette ki, és Link Wray mellett ő volt a korszak igazi gitárhőse, aki nem egy énekes mögött pengetett, hanem ő maga volt a fő attrakció. Duane Eddy a briteknél még népszerűbb volt, mint odahaza, és azt is sikerrel túlélte, hogy kiment a divatból: dalai rendre visszajöttek, a Peter Gunnt például remixelte az Art of Noise, és gitárosok generációi nőttek fel a lemezein, George Harrisontól kezdve Mark Knopflerig. A most 82 éves gitáros még két éve is visszament turnézni Nagy-Britanniába, megünnepelni a 80. születésnapját.

Nyolcvanéves tinisztárok

Boone és persze Presley nyomában számos tinisztár jelent meg az ötvenes években, akik át is vették a hatalmat abban az emlékezetes, Elvis bevonulását követő időszakban, amikor a rock and roll nagyjai különböző okokból eltűntek a színről: Little Richard megtért, Chuck Berry börtönben ült, Jerry Lee Lewis a botrányos házassága miatt, Buddy Holly pedig tragikusan fiatalon meghalt repülőbalesetben. Közülük sokan élnek még: az 1957-ben 16 évesen berobbanó Paul Anka nemrég fellépett Budapesten is, de ő a maga 78 évével kifejezetten fiatalnak számít ebben a társaságban. A most 80 éves Frankie Avalon is a korszak nagy sztárja volt, bár őt talán többen ismerik ma már a Grease tiniangyalaként. A teljesség igénye nélkül él még: a nyolcvanon fölüli tinibálványok közül a kor legnépszerűbb énekesnője, Connie Francis (81 éves), aztán Bobby Vinton (85), Tommy Sands (82), Johnny Tillotson (82) és a később magát újrapozicionáló Dion (80). És közéjük tartozott Neil Sedaka is (81), aki azonban később első rangú dalszerző lett, és másoknak is írt sikerdalokat.

Az ötvenes évek fekete sztárjai közül már kevesebben vannak életben, de a soul egyik legnagyobbja, Smokey Robinson még igen. Őt és a Miracles nevű együttesét 1957-ben fedezte fel Berry Gordy, a későbbi legendás lemezkiadó, a Motown alapítója, és meg is jelentette pár kislemezüket, noha Robinson igazán a következő évtizedben talált magára, és lett a műfaj szupersztárja. Ő idén múlt 80 éves, míg Berry Gordy már túl van a kilencvenen, és kevés olyan élő figura akad, akinek akkora hatása lett volna a poptörténetre, mint az utóbbinak. Dalszerzőként már az ötvenes években is jegyzett pár slágert Jackie Wilsonnak és a Miracles-nek, de később olyan előadókat fedezett fel, vagy éppen írt nekik slágereket, mint a Supremes, Marvin Gaye, a Jacksons és Stevie Wonder. A teljes névsor még döbbenetesebb, mint ahogy az is, hogy számos felfedezettjét túl is élte. Végül az R&B korabeli sztárja volt még (főként a Personality című slágere révén) a most 87 éves Lloyd Price is, aki az egyik legsikeresebb képviselője a zenei örökségére joggal büszke New Orleansnek.

Ugyan a brit rock and roll Beatles előtti időszaka ma már a homályba vész, pedig Angliában születtek a világon az első, nem amerikai rock and roll számok, és az ötvenes évek végére már volt a briteknek is csaknem mindenük, ami az amerikaiaknak, így saját Elvisük is, Tommy Steele személyében, aki a műfaj első brit csillagának számított. A ragyogása azonban csak rövid ideig tartott, és inkább volt sikeres film- illetve musicalszínészként, később pedig képzőművészként folytatta. A most 83 éves Steele nemcsak, hogy él, de pont a koronavírus miatti kijárási korlátozások idején a napokban mutatta be a Breakheart című, hétrészes online audio-thrillerjét, mely a második világháború idején játszódik.

Az igazi brit válasz Elvisre tehát nem Steele, hanem Cliff Richard volt, aki ugyan nagyon hamar elvesztette a lázadó töltetét, de amikor tizenhét évesen megjelent a színen a Shadows élén a Move It című slágerrel, új szintre emelte a műfajt a briteknél.

Talán nehéz róla elhinni, de akkor ő egy rock and roll lázadó volt. Ma már kevesen hiszik el, hogy mennyire menő volt a pályája kezdetén, a brit válasz volt Elvis Presley-re

– írta róla a későbbi brit punkzenekar, a Stranglers énekese, Hugh Cornwell. Cliff Richardról azóta már senkinek nem jut eszébe a lázadás, de még töretlenül jelentet meg felvételeket, a Beatles és Presley után a legtöbbször ő szerepelt a brit slágerlistán, és ha minden jól megy, októberben betölti a nyolcvanat. Végül említést érdemel még egy korabeli brit tinisztár: Marty Wilde a Beatles előtti időszak nagyjai közé tartozott, aki aztán a korszak elmúltával egy időre eltűnt, de később szerzőként visszatért, és lánya, egyben a nyolcvanas évek sikeres énekesnője, Kim Wilde sikereiben is oroszlánrészt vállalt. A most 81 éves Marty Wilde három éve még turnézott egyet néhány túlélővel a brit rock and roll korai korszakából.

Kiemelt kép: Jerry Lee Lewis koncertezik, 2019, Van Wezel Performing Arts Hall, Sarasota, Florida. Fotó: Paul Hennessy/NurPhoto

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.