A szőke, német anya önként követte Auschwitzba roma férjét és öt gyereküket

Buenos Aires, 1956. március

Lenyűgözött, amilyen gyorsan a levegőbe emelkedett a repülőgép. Valamivel kevesebb mint hat éve éltem Argentínában, és ez alatt az idő alatt alig pár kilométernyire távolodtam csak el a fővárostól. Erős nyomást éreztem a mellkasomban a gondolattól, hogy most hosszú órákat kell majd töltenem egy ilyen szűk helyen, ám ahogy a gép orra fokozatosan egyenesbe állt, lassacskán én is megnyugodtam.

Mikor a kedves, szőke stewardess odalépett hozzám, és megkérdezte, innék-e valamit, egy intéssel jeleztem, hogy egy tea is megteszi. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy valami erősebbet kellene innom, de amióta Auschwitzot megjártam, undorodom az alkoholtól. Visszataszító látványt nyújtottak a kollégáim és társaim, akik egész nap részegek voltak, a parancsnokunk, Rudolf Höss persze szemlátomást fütyült rá. Igaz, a háború utolsó hónapjaiban sok férfi nekikeseredett, aki a feleségét meg a gyerekeit vesztette el a szövetségesek kíméletlen, gyilkos bombázásai idején, ám egy német katonának, főleg az SS tagjának, minden körülmények között meg kell őrizni a tartását.

A stewardess letette a forró teát a lenyitható asztalkára, rám mosolygott, és én visszamosolyogtam rá. Arcvonásai tökéletesek voltak. Ajka nem túl vastag, mélykék szeme csillogó, arca kicsi, rózsaszínes, a tökéletes árja típus megtestesítője.

Öreg, fekete bőröndömért nyúltam. Pakoltam bele néhány biológiai és genetikai tárgyú könyvet, hogy kellemesebben teljen az utazás, aztán az utolsó pillanatban magam sem tudom, miért, a birkenaui Zigeunerlager Kindergartenjéből származó régi irkafüzeteket is elhoztam. Évek óta ott kallódtak az auschwitzi genetikai tanulmányaimra vonatkozó jegyzőkönyvek között, de mostanáig nem akadtak a kezembe. Az Auschwitzban megismert Frau Hannemann naplói voltak. Helene Hannemann és a családja a háborúval együtt már réges-rég annak a távolba vesző múltnak a része, amit legszívesebben elfelejtenék; amikor még az SS fiatal tisztje voltam, és mindenki Herr Doktor Mengele néven ismert.

Fogtam, kivettem az első füzetet. A fedele teljesen megfakult, sarkai foltosak voltak, a papír egészen megsárgult a régi történetekkel együtt, amelyek már senkit sem érdekelnek. Lassan kinyitottam, miközben elsőre belekortyoltam a fekete teámba; aztán az auschwitzi óvodavezető, Helene Hannemann szálkás betűi visszarepítettek Birkenauba és a BIIe részlegbe, ahol a tábor roma foglyai voltak bezárva. Sár, szögesdrótba vezetett áram, édeskés halálszag – ez volt Auschwitz, és az emléke is mindmáig az.

*

Berlin, 1943. május

Még koromsötét volt az utcákon, amikor félálomban kikászálódtam az ágyból. Napközben már kezdett melegebb lenni, mégis éreztem a karomon, hogy borzongató a hajnal hűvöse. Belebújtam a könnyű atlaszselyem pongyolába, és ügyelve, hogy Johannt föl ne ébresszem, egyenesen a fürdőszobába indultam. Szerencsére a lakásunkban még volt meleg víz, gyorsan lezuhanyozhattam, mielőtt fölébrednek a gyerekek. A kis Adalia kivételével mindnek iskolába kellett mennie aznap reggel. Letöröltem a párát a tükörről a kezemmel, és néhány másodpercig a szememet vizsgálgattam, a ráncaimtól kezd egyre kisebbnek látszani. Karikás volt, bár ez nem is meglepő egy ötgyermekes – még a legnagyobb sincs tizenkét éves – édesanya esetében, aki két műszakban ápolónőként dolgozik, hogy legyen miből megélni a családnak. Addig dörzsöltem a törölközővel a hajamat, amíg vissza nem nyerte szalmasárga színét, majd azt is megállapítottam némi vizsgálódás után, hogy a ritkás frufrum egyre fakóbb színű lesz az ősz hajszálaktól. Egy darabig próbáltam göndöríteni a hajamat, aztán hamar letettem róla, és sietve öltözni kezdtem. Emily és Ernest, az ikrek szólongattak, így szélsebesen felöltöztem, és úgy, ahogy voltam, mezítláb, szaladtam át a másik szobába.

Az ikrek az ágyon ülve beszélgettek, amikor beléptem a szobába. A többiek még feküdtek, igyekeztek néhány pillanattal meghosszabbítani az alvásidőt. Adalia még mindig velünk aludt, mivel a gyerekek ágya túl kicsi volt hozzá, hogy mind az öten elférjenek rajta.

– Halkabban, gyerekek, a többiek még alszanak! Reggelit kell készítenem – szóltam rá az ikrekre, akik mosolygós arccal néztek rám, mintha a puszta látványom is elegendő lenne számukra ahhoz, hogy vidámabban kezdődjön a napjuk.

Fogtam, és odatettem nekik a ruhát a székről az ágyra. Az ikrek már hatévesek voltak, egyedül is fel tudtak öltözni. Egy héttagú családnál nem árt tudni, hogyan kell a legegyszerűbb feladatokat is a lehető leggyorsabban elvégezni.

Beléptem a kicsi konyhába, föltettem vizet egy kis kávénak. Pár perc múltán az olcsó kávé kesernyés illata terjengett a helyiségben. Ez a színezett pótkávé volt az egyetlen módja, hogy a vizezett tejnek legyen valami íze, bár a felnőttek pontosan tudták, hogy nem igazi a tej. Ha szerencsénk volt, sikerült szereznünk néhány doboz tejport, de év eleje óta rosszabbul mentek a dolgok a fronton, és egyre szűkebben mérték az élelmiszer-fejadagokat.

A gyerekek futva-lökdösődve iramodtak meg a konyha felé a folyosón. Tudták, hogy az a kevéske vajas kenyér meg a cukor, amit reggelente kapnak, nem fog sokáig tartani az asztalon.

– Kicsit csendesebben, gyerekek! Apátok még ágyban van Adaliával – szóltam rájuk, miközben odaültek az asztalhoz. Bár éhesek voltak, addig nem vették el a kenyeret, amíg ki nem osztottam nekik a csészéket, és el nem mondtuk az étkezés előtti rövidke hálaadó imát.

Néhány másodperc múlva a kenyérnek hűlt helye volt, és a gyerekek kihörpölték a csészékből a tejeskávéjukat, mielőtt fogat mosni indultak volna. Kihasználtam az alkalmat, bementem a szobába, fölhúztam a cipőmet, belebújtam a kabátomba és fejemre tettem a nővérsapkámat. Tudtam, hogy Johann ébren van, de addig fog lustálkodni, amíg meg nem hallja, hogy csukódik az ajtó. Szégyellte magát, hogy a felesége keresi a pénzt, de a dolgok nagyon megváltoztak Németországban, mióta kitört a háború.

Johann virtuóz hegedűművész volt. Éveken keresztül a Berlini Filharmonikusoknál játszott, aztán 1936-tól korlátozások léptek életbe azokra nézve, akikre a náci párt faji törvényeinek rendelkezései vonatkoztak.

A férjem roma volt, bár a németek többnyire cigány névvel illették azt a népcsoportot, amelyhez tartozott. 1940 áprilisa és májusa között szinte a teljes családját deportálták Lengyelországba, és csaknem három éve semmit sem tudtunk róluk. Szerencsére a nácik szemében én árjának számítottam, és ennek köszönhetően utána békén hagytak bennünket. Mindennek ellenére valahányszor kopogtattak az ajtónkon, vagy éjszaka megcsörrent a telefon, a szívem majd’ kiugrott a helyéről.

Mire az ajtóba értem, a négy nagyobb gyerek már egyensapkában, kabátban várt, lábuk előtt a barna bőr iskolatáskával. Gyorsan végignéztem rajtuk, megigazítottam a sáljukat, és végigpuszilgattam őket. Blaz, a legidősebb fiú időnként elhárította kitörő szeretetmegnyilvánulásaimat, de a kisebbek, az ikrek és Otis nagyon is élvezték azt a néhány meghitt percet, mielőtt kimentünk a lépcsőfordulóra és elindultunk az iskola felé.

– Igyekezzünk, nem szeretném, hogy elkéssetek. Húsz percem van műszakkezdésig – mondtam nekik, miközben az ajtót nyitottam.

Alighogy kiértünk a lépcsőházba és fölgyújtottam a villanyt, csizmás lábak döngő lépteit hallottuk, ahogy jönnek felfelé a falépcsőn. Végigfutott a hideg a hátamon, nyeltem egyet, de igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, mikor a gyerekek rám néztek, mintha egy pillanatra megérezték volna rajtam az idegességet. Intettem nekik, hogy nyugodjanak meg, aztán elindultunk lefelé. A gyerekek nem mertek eltávolodni mellőlem. Általában nem győzöm fegyelmezni őket, hogy ne rohanjanak le a lépcsőn, ám a közeledő léptek hallatán mögém kerültek, mintha könnyű zöld kabátom takarásában láthatatlanná válhatnának, vagy valami különleges védelmet nyújthatna nekik.

Mire a második emeleti lépcsőfordulóhoz értünk, a csizmás léptek visszhangja betöltötte az egész lépcsőházat. Blaz lenézett a korláton, majd a következő másodpercben megfordult, és úgy nézett rám, ahogy csak a nagyobb testvérek tudnak, nehogy a kisebbeket megijesszék.

Hevesen kalapálni kezdett a szívem, úgy éreztem, nem kapok levegőt, de nem álltam meg, bizakodtam, hogy elkerüli életemet a sorscsapás, s nem tudtam, hogy ezúttal engem szemelt ki a sors a szenvedésre.

Az első és a második emeletet összekötő lépcsősor második szakaszánál találkoztunk össze a rendőrökkel. A sötétzöld egyenruhás, bőrszíjas, aranyozott gombú fiatal rendőrök megálltak velünk szemben. A gyerekek egy pillanatra rajtafelejtették szemüket sisakjukon, a csúcsos, aranyozott sasos emblémán, aztán rögtön le is sütötték, és inkább a fényes csizmájukra szegezték tekintetüket. Az őrmester lihegve előrelépett, nézett bennünket pár pillanatig, aztán beszélni kezdett, miközben fenyegetően le-föl járt poroszos bajusza.

– Frau Hannemann, lesz szíves visszajönni velünk a lakásába!

Egyenesen a szeme közé néztem, mielőtt válaszoltam volna neki. Hideg tekintetű, zöld szembogara láttán reszketni tudtam volna, de próbáltam mosolyogni és nyugalmat erőltetni magamra.

– Őrmester úr, nem értem, mi történik itt. Iskolába kell vinni a gyerekeimet, aztán dolgozni kell mennem. Valami baj van?

– Frau Hannemann, inkább odabent a lakásban beszéljünk – válaszolta az őrmester, és erősen megragadta a karomat.

A rendőr hiába igyekezett némiképp palástolni a mozdulatát, ennek láttán megijedtek a gyerekek. Éveken keresztül láthattuk, milyen agresszívek, erőszakosak a nácik, de most először éreztem igazán fenyegetve magamat. Akkoriban még reménykedtem, hogy nem figyelnek föl ránk, észrevétlenek maradhatunk, ez volt a legjobb módszer, hogy az ember életben maradjon az új Németországban.

Wegenerék ajtaja résnyire nyílt mellettünk, megjelent előttem a szomszédasszony mély ráncokkal szabdalt, sápadt arca. Aggodalmas pillantást vetett rám, aztán szélesre tárta az ajtaját.

– Herr Polizist, a szomszédasszonyom, Frau Hannemann kiváló édesanya és feleség. Ő és családja a jó modor és segítőkészség példaképei, remélem, nem rágalmazta meg őket valamilyen rosszindulatú ember – jegyezte meg Frau Wegener.

A szomszédasszony bátor gesztusa láttán elhomályosodott a szemem. Senki sem merte megkockáztatni, hogy háborús időben nyíltan szembeszálljon a hatósággal. Egy darabig néztem a szomszédasszonyom szürke hályogtól homályos szembogarát, és megszorítottam a vállát.

– Parancsot teljesítünk. Egyszerűen csak beszélni akarunk a szomszédaival. Legyen szíves, menjen be, ne tartson föl bennünket, hogy nyugodtan végezhessük a munkánkat – mondta az őrmester, és közben megragadta az ajtó kilincsét, majd erővel be is vágta.

A gyerekek hirtelen összerezzentek, Emily sírva is fakadt. Kihasználtam az alkalmat, fölkaptam, magamhoz szorítottam. A szorongáson kívül mindössze egy gondolat járt a fejemben: „Nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson benneteket.”

Néhány pillanat múlva ott álltunk a lakásunk ajtajában. A kulcsot keresve a zsebemben kotorásztam – volt abban minden, keksz, zsebkendő, egy kis üvegben víz, az irataim, illatszerek –, de az egyik rendőr durván félrelökött, és ököllel verni kezdte az ajtót.

Visszhangzott tőle az egész lépcsőház. Még nagyon korán volt, a városban még csend honolt, az emberek épp megkezdték szokásos reggeli tevékenységeiket, igyekeztek beletemetkezni valamilyen normális állapotba, pedig már jó ideje nem létezett ilyen.

Sietős lépteket hallottunk odabentről, aztán kinyílt az ajtó, a lámpa fénye megvilágította a lépcsőház egy részét. Johann kicsit kába volt még, göndör fekete haja belelógott sötétbarna szemébe. Először a rendőrökre nézett, aztán ránk, akik segélykérő pillantást vetettünk felé, mint aki védelmet vár tőle, ám ő mindössze annyit tett, hogy egészen kinyitotta az ajtót, és betessékelt bennünket.

– Maga Johann Hanstein? – kérdezte az őrmester.

– Igen, Herr Wachtmeister – válaszolta remegő hangon a férjem.

– Heinrich Himmler SS Reichsführer parancsára a Reich valamennyi szintó és roma lakosát speciális gyűjtőtáborba kell internálnunk – darálta az őrmester, aki bizonyára tucatszor elismételte már ezt a mondatot az utóbbi napokban.

– De… – próbált megszólalni a férjem. Hatalmas fekete szemével mintha beszippantotta volna ezt az örökkévaló pillanatot, mígnem aztán a rendőr egy intésére a társai körbefogták őt, és megragadták a karját.

– Kérem, ne! A gyerek nagyon feldúltak – mondtam, miközben az őrmester vállára tettem a kezemet.

Néhány pillanatig éreztem a férfi pillantásának súlyát. Az eszmék sosem fojthatják el teljesen az érzéseket és az érzelmeket. Egy német asszony beszélt hozzá, aki lehetne akár a nővére vagy a lánya is, nem pedig egy veszélyes bűnöző, aki megpróbálja becsapni.

– Engedje meg, hogy a férjem felöltözzön, a gyerekeket pedig átviszem a másik szobába – kértem nagyon halk hangon, valamelyest oldani igyekezvén a feszült hangulatot.

– A gyerekek is velünk jönnek – válaszolta az őrmester, miközben intett az embereinek, hogy eresszék el a férjemet.

Szavai hallatán mintha tőrt döftek volna a szívembe. Elfogott a hányinger, előregörnyedtem, és próbáltam azt gondolni, hogy rosszul hallottam. Vajon hová akarják vinni a családomat?

– A gyerekek is romák. A rendelet rájuk is vonatkozik. Ne aggódjon, maga maradhat – mondta az őrmester, igyekezvén újból elmagyarázni nekem a helyzetet. Arcomon bizonyára most először tükröződött a kétségbeesés, pedig már jó ideje bennem volt.

– De az anyjuk német – igyekeztem érvelni.

– Ez sajnos most nem számít. Még egy gyerek hiányzik, a papírjaimon öt gyerek és az apjuk szerepel – válaszolta nagyon komolyan az őrmester.

Nem reagáltam. Megbénított a félelem, de igyekeztem visszatartani a sírást. A gyerekeim egyfolytában engem néztek, erősnek kellett lennem.

– Rögtön összekészítem őket. Mindnyájan magukkal megyünk. A kislány még ágyban van – hallottam döbbenten a válaszomat, mintha nem is én beszélnék, mintha a szavaim valaki másnak a szájából hangoznának el.

– Frau Hannemann, maga nem jön, csak a roma népcsoporthoz tartozó egyének, a cigányok – válaszolta ridegen az őrmester.

– Herr Wachtmeister, én oda megyek, ahová a családom megy. Most pedig engedje meg, hogy összekészítsem a bőröndöket és felöltöztessem a kislányomat.

Az őrmester összevonta a szemöldökét, de egy mozdulattal intett, hogy vigyem ki a gyerekeket a szobából. Átmentünk a nagyszobába, fölálltam a székre, és leemeltem a szekrény tetejéről két nagy kartonbőröndöt. Az ágyra tettem őket, és elkezdtem bepakolni a ruhákat. A gyerekek csöndben álltak körülöttem. Nem sírtak, bár nyugtalan arcuk elárulta, mennyire szoronganak.

– Hová megyünk, anya? – kérdezte Blaz, a legnagyobb fiú.

– Olyan táborba visznek bennünket, mint amilyenbe kicsi korodban küldtelek. – Emlékszel? – kérdeztem, igyekezvén mosolyt erőltetni az arcomra

– Táborba megyünk? – kérdezte némiképp felélénkülve Otis, a második fiú.

– Igen, szívem. Egy darabig majd ott leszünk. Emlékeztek? Pár évvel ezelőtt meséltem, hogy az unokatestvéreiteket is elvitték. Talán ott velük is találkozhattok – mondtam kissé lelkesebben.

Az ikrek olyan izgalomba jöttek, mintha szavaim hallatán néhány pillanatra elfelejtették volna mindazt, amit az imént láttak.

– Labdát is vihetünk? Korcsolyát meg játékokat is? – kérdezte Ernest, aki mindig ugrásra készen állt, ha játékról volt szó.

– Csak a legszükségesebb holmit visszük. Ahová megyünk, ott biztos rengetegféle dolog lesz a gyerekeknek – füllentettem, bár szívesen hittem volna, hogy mindez igaz is lehet.

Tisztában voltam vele, hogy a nácik elhurcolják otthonaikból a zsidókat, a politikailag másképp gondolkodókat meg az árulókat. Beszélték, hogy a Reich összes „ellenségét” koncentrációs táborba zárják, de mi nem jelenthetünk veszélyt a náciknak. Bennünket csak valamilyen alkalmi táborba vihetnek, amíg véget nem ér a háború. Adalia ebben a pillanatban ébredt föl, és ijedten nézte az ágyon a felfordulást. Fölvettem. Hároméves, vékonyka, finom vonású, nagyon fehér bőrű kislány volt. Egész más, mint a nagyobb testvérei, akik inkább az apjukra hasonlítottak.

– Ne félj, nincs semmi baj. Elutazunk – mondtam neki, és közben magamhoz szorítottam.

Ebben a pillanatban gombócot éreztem a torkomban. Megint rám tört az idegesség. Arra gondoltam, föl kéne hívnom a szüleimet, hadd tudják meg, hová visznek bennünket, de kétségeim voltak, hogy a rendőrök megengednék-e, hogy telefonáljak. Felöltöztettem Adaliát, bepakoltam a két bőröndöt, aztán kimentem a konyhába. Betettem néhány doboz konzervet, a kevéske tejet, ami maradt, kenyeret, egy kis felvágottat meg kekszet. Fogalmam se volt, milyen hosszú út várhat ránk, mindenesetre jobb előrelátónak lenni.

Ahogy visszamentem a kis nappali szobánkba, látom ám, hogy a férjem még mindig pizsamában van. Letettem a két nehéz bőröndöt, és visszamentem a hálószobába, hogy hozzak neki valamilyen ruhát. A legjobb öltönyét vettem elő, lila nyakkendőt, kalapot, felöltőt. Amíg ő a rendőrök előtt átöltözött, én visszamentem a hálószobába, és levetettem a nővéregyenruhámat. A gyerekek a fürdőszoba ajtajára tapadva vártak, mintha bele akarnának költözni a lelkembe. Sötétbarna kosztümkabátot és kék blúzt választottam. Mikor kiléptem, mind az öten türelmetlenül néztek rám. Visszamentünk a nappaliba, egy darabig néztem Johannt, olyan elegáns volt, akár egy cigány herceg. Épp a kalapját tette a fejére, amikor beléptem, a három rendőr pedig felém fordult.

– Magának nem kell jönnie, Frau Hannemann – ismételte az őrmester.

– Maga azt képzeli, egy anya képes lenne elengedi a gyerekeit egy ilyen helyzetben? – kérdeztem, egyenesen a szeme közé nézve.

– Meglepődne, ha elmesélném, mi mindent néztem én végig az utóbbi években. De inkább induljunk, tíz óra előtt a vasútállomáson kell lennünk – válaszolta a rendőr.

Ebből az egyszerű megjegyzésből levontam a következtetést, hogy bizonyára hosszabb lesz az út, mint amire először számítottam. A férjem családját északra vitték, de valami miatt azt gondoltam, bennünket abba a cigány internálótáborba visznek majd, amelyet itt Berlin környékén építettek.

A folyosóról elindultunk a bejárati ajtó felé. A férjem ment elöl a két bőrönddel, a két fiatalabb rendőr közvetlenül mögötte. Utánuk a két nagyobbik fiú, az ikrek a kabátomba kapaszkodva, én meg karomban a kislánnyal. Az ajtóból a lépcsőházba kilépve még egyszer utoljára visszanéztem a lakásba. Aznap reggel azzal a biztos tudattal ébredtem, hogy ez is csak egy olyan nap lesz majd, mint a többi. Blaz kicsit ideges volt, hogy a nagyszünet előtti órán dolgozatot kell írnia; Otis erős fülfájással ébredt, nála ez biztos jele volt annak, hogy meg fog betegedni; az ikrek jó egészségi állapotban voltak, de még nehezükre esett a korai kelés, meg az iskolába menés; Adalia, mint egy kis angyal, mindig jól viselkedett, és igyekezett csatlakozni a testvéreihez a gyerekjátékokban. Semmi jel nem utalt rá, hogy néhány óra múlva mindennek elenyésző jelentősége lesz már.

A folyosó nem volt jól kivilágítva, de hátul láttam, hogy a nappaliba már beszűrődik az első napsugár. Átfutott a fejemen, hogy ez itt az én otthonom, aztán rögtön rádöbbentem, hogy nagyon tévedek: az én otthonom az öt gyerekem és Johann. Bezártam az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn, közben azt a gyerekdalt dúdoltam, amelyet mindig kértek a gyerekek, hogy énekeljem el, amikor valami miatt zaklatottak voltak, vagy nem tudtak elaludni.

Visszhangzott az ének a lépcsőházban, nyugtatóan hatott a fölkavart gyermeki lelkekre, miközben indultunk utunkon az ismeretlen felé.

Guten Abend, gute Nacht, mit Rosen bedacht,

mit Näglein besteckt, schlupf unter die Deck:

Morgen früh, wenn Gott will, wirst du wieder

geweckt, morgen früh, wenn Gott will, wirst du

wieder geweckt.

Guten Abend, gute Nacht, von Englein bewacht,

die zeigen im Traum

dir Christkindleins Baum:

Schlaf nur selig und süß, schau im Traum’s Paradies,

schlaf nur selig und süß, schau im Traum’s Paradies.

Jó estét, jó éjszakát, rózsával takarózz,

szegfű illatozzon körülötted, bújj be

csak takaród alá. Holnap kora reggel, a Jóisten segítségével, fölébredsz

majd újra, holnap kora reggel, a Jóisten segítségével, fölébredsz majd újra.

Jó estét, jó éjszakát, angyalka vigyázzon rád,

Kisjézus ajándékát hozza álmodban

karácsonyfád alá.

Aludj hát boldogan, édes álmod legyen a paradicsomban,

aludj hát boldogan, édes álmod legyen a paradicsomban.

Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal

Kossuth Kiadó, 2019

Kiemelt kép: Damian Klamka /SOPA Images /LightRocket /Getty Images