Kultúra

Egyetlen évszázad alatt jutott el a világ a barakkoktól az óriási szuperkórházakig

A krími háborúból hazatért brit nővér, Florence Nightingale által életre hívott változások néhány évtized alatt minimálisra csökkentették a fertőzések kórházakon belüli terjedését, és lassan a mai óriáskórházak megszületéséhez vezettek. A barakkok ezzel azonban távolról sem tűntek el örökre a világból.
Korábban a témában:

Az amerikai polgárháborúban hirtelen óriási szükség lett a harcterekhez, illetve a laktanyákhoz közel fekvő ideiglenes kórházakra, hiszen az újonnan besorozott férfiak sokszor már a bevonulás után röviddel különböző fertőző betegségekkel küzdöttek, a sebesültek pedig korábban nem látott számban árasztották el a rendelkezésre álló ágyakat, így az orvos-, kórház-, gyógyszer- és nővérhiánnyal küzdő Észak és Dél minden útba eső épületet – így szállodákat, dohányraktárakat, farmokat, pajtákat, sőt rövid ideig a Kongresszusnak otthont adó washingtoni Capitolium kupolája alatti teret – megpróbált a helyproblémák megoldására felhasználni.

Az 1861-1865 közt zajlott, legalább 1,7 millió áldozatot követelő háború előrehaladtával persze már ez sem volt elég, így egyértelművé vált:

gyorsan felépíthető, erre a célra születő épületekkel kell teleszórni az országot.

Az 1866-ban befejezett kupola a háború kitörése előtti évben. Fotó: National Archives/Wikimedia Commons

A tizenegy déli államot tömörítő Konföderáció és az Egyesült Államok vezetői orvosai hirtelen lázasan kutatni kezdték a legegyszerűbb, legolcsóbb, egyben leghatékonyabb megoldást, de végül mindkét oldal a pavilonszerű épületek mellett döntött, melyeknek előképei Európában már

közel száz évvel korábban megjelentek.

A washingtoni Carver Hospital az amerikai polgárháború alatt. Fotó: U. S. National Archives

A típus előfutárának a legtöbbször a brit hadsereg katonái számára 1758-1765 között épült, a mai Plymouthban fekvő Royal Naval Hospitalt tekintik, aminek tervezője, az alig ismert Alexander Rovehead a jobb szellőzés és a fertőzöttek más betegségekkel küzdőktől való elválasztása érdekében döntött a külön épületekbe kerülő kórtermek építése mellett.

A szellőzés

A XIX. század első felében úgy gondolták, a rendszeres szellőztetés a betegségek legyőzésének legfontosabb feltétele, miután az úgynevezett miazma-elmélet szerint a kórok nem feltétlenül fizikai érintkezéssel, hanem a levegővel is átadhatók, hiszen a rejtélyes módon születő és terjedő betegségek egyszerűen elrontják annak minőségét, megfertőzve a beteg környezetében fekvőket.

 

“Élő állatkák” Leeuwenhoek 1683-ban született rajzán. Fotó: Brehm: Állatok világa

A baktériumokat az emberiség ekkor ugyan már közel kétszáz éve ismerte – hiszen Anton van Leeuwenhoek már megpillantotta őket a mikroszkópjában –, a betegségekkel való kapcsolatukat azonban további két évszázadon át, Louis Pasteur, illetve Robert Koch 1870-es évektől megjelent úttörő publikációinak megjelenéséig nem ismerték fel.

Videók a témában:

Az ötlet óriási sikernek bizonyult, így az 1787-ben Európa számtalan kórházát meglátogató francia fizikus, Charles-Augustin de Coulomb (1736-1806, nevét egy általa leírt fizikai törvény viseli), illetve a sebész Jacques-René Tenon (1724-1816) ennek a rendszernek a franciaországi adaptálása mellett döntött, hogy példájukat azután más államok is kövessék.

Az ezután születő európai intézmények azonban sokban eltértek egymástól: alakjuk, méretük, arányaik, ablakelrendezésük mind-mind különböző volt, ez pedig

óriási differenciákat okozott a kezeltek halálozási arányában.

Ennek hatására számos ország kezdett kutatásokba, hogy megtalálják az ideális formát és módot arra, hogy a halálesetek számát minimalizálják, a legjobb megoldáshoz azonban egy, a krími háború (1853-1856) során az angol-török-olasz-francia szövetséges erők egyik kórházába került nővér, Florence Nightingale (1820-1910) kellett, aki egyetértett azzal, hogy a pavilonok jelentik az ideális megoldást, ezzel együtt felismerte azonban Semmelweis Ignác korszakalkotó felfedezésének hatását, így az orvosok és ápolók

gyakoribb kézmosását, illetve a nagy légterű kórtermek rendszeres takarítását, illetve a lefolyók tisztítását rendelte el,

de a betegek egymástól nagyobb távolságra való elhelyezését is megoldotta.

Henry Hering a londoni National Portrait Galleryben őrzött, 1860 körül született Nightingale-portréja, illetve az idős újító a St. Thomas’ Hospital általa is tanított nővérei között. Fotó: National Portrait Gallery, illetve Wikimedia Commons[/caption]

Nightingale az Oszmán Birodalomban végzett munkája során nővérek egész sorát képezte ki a katonák ellátására, sőt az Isztambul egyik külvárosában lévő Scudariban (ma Üsküdar) rábízott intézményt saját elvei szerint rövid idő alatt teljesen átalakította. Így míg az érkezése utáni első télen a tábori ágyakba kényszerült, egymáshoz igen közel fekvő katonák 42 százalékának halálát kellett végignéznie, a következő évre

az arány alig 2,2 százalékra csökkent,

igaz, a rossz mutatókért ekkor még főként a rossz élelmezést és a rossz levegőt hibáztatta. Az itt végzett munkájának köszönhetően kapta az élete végéig büszkén viselt lámpás hölgy jelzőt, hiszen a napi húsz órában végzett munkája részeként éjszakánként olajlámpással járta a kórház folyosóit, hogy megakadályozza a katonák egymással való érintkezését.

A háborús kórházban tartott éjszakai séta egy, a Times-ban 1855. februárjában megjelent metszeten. Fotó: Wellcome Images

A harctéren, illetve hazatérése után szerzett tapasztalatait 1858-ban Notes on Hospitals címmel egy hosszú írásban foglalta össze, majd adta elő egy liverpooli kongresszuson, világméretű forradalmat elindítva ezzel az építészetben.

24-30 főt befogadó épületeket ajánlott, bennük két sorba rendezett, egymástól ablakokkal elválasztott, egy lépésnyire lévő ágyakkal, hogy minimálisra csökkenjen a keresztfertőzés esélye.

Hamarosan Viktória királynő belső körének részévé vált, hirtelen jött befolyásának köszönhetően előbb az Army Medical School (1859) megszületésében vállalt oroszlánrészt, majd a St. Thomas’ Hospitalban a világ első, egy kórházhoz kapcsolt nővérképzőjét (1860) alapította meg.

A poláris kördiagramok egyike, a krími háborús veszteségek bemutatásával. Fotó: Wikimedia Commons

Mindezzel azonban nem érte be, munkájával a katonák szállásait is örökre megváltoztatta, hiszen a statisztikusként is elismert – a poláris diagramot feltaláló –, tehetős családból származó nő sikeresen bebizonyította, hogy a körülmények javításával 16-18 ezer, nem háborús sebesülések okozta haláleset válna elkerülhetővé.

Élete hátralévő ötven évében szünet nélkül hirdette, hogy az alapvető méltósághoz és a megfelelő ellátáshoz mindenkinek alapvető joga van, függetlenül nemtől, nemzetiségtől, vagy épp vallástól.

A westminsteri St. Thomas Hospital Nightingale elveit követő kórtermeinek egyike. Fotó: Wellcome Collection

A fejlődés motorja hamarosan azonban nem a szigetország, hanem az államok közti háborúba csöppent Egyesült Államok lett.

A bonyolult rendszert kidolgozó brit ápolónőhöz hasonlóan az amerikai hadsereg építészei is megszabták az építendő kórházak minden lehetséges jellemzőjét – köztük a barakkok (45 x 7,5 m, 3,5-4 méteres belmagassággal), és az ablakok méretét is –, így a polgárháború sokszor ideiglenes épületei főleg két típusterv szerint születtek meg:

délen a százötven pavilonba négyezer ágyat zsúfoló richmondi Chimborazo (1861), északon pedig a harminchat épületében háromezer fekvőhelyet rejtő, de szükség esetére százötven további sátorral körbevett West Philadelphia US General (1862) volt a minta.

A Hicks US. General Hospital, Baltimore. Fotó: Library of Congress

Az eleinte csak katonai célra használt rendszer lassan átszivárgott a közkórházakba is, így a  barakkokból erős téglaépítmények lettek, és a világ számos pontján megjelentek. Az orvosok ezután a korábbinál eredményesebben vehették fel a harcot a számtalan halálesetet okozó betegségek, így a szamárköhögés, a kolera, a diftéria, a himlő, valamint a skarlát ellen.

A legtöbb esetben földszintes, egymástól teljesen elkülönülő, más és más betegségek kezelésére kijelölt pavilonok épültek, így a századfordulóra megjelentek a többszintes, sok esetben már hosszú közlekedőfolyosóval is összekötött komplexumok.

A magyar példa

Nightingale elveit az Osztrák-Magyar Monarchiában is követték, a fejlődés azonban jóval lassabban ért el hozzánk, mint a nyugat-európai országokba. Az 1918-1920 közt világszerte legalább ötvenmillió ember halálát okozó spanyolnátha-járvány idején igénybe vett fővárosi kórházak az első világháború harctereiről hazatérő katonák kezelése érdekében megnyitott barakkjai leginkább a fél évszázaddal korábbi tengerentúli megoldással ápoltak közeli rokonságot.

 

Egyetlen évszázad alatt jutott el a világ a barakkoktól az óriási szuperkórházakig 9
Fotó: Vasárnapi Könyv, 1915 / Az idő harcokat ujráz blog

A kórtermeknek otthont adó, egyes esetekben gyalulatlan faanyagokból gyorsan felépített pavilonok jó részében kettő helyett négy ágysor húzódott, így a szellőzésük is rosszabb volt a brit, vagy akár amerikai példákénál, melyekkel ellentétben a mai Nagyvárad tér környékén állt Zita és Gellért kórház épületeit a háború után nem bontották el azonnal. Előbbiek szükséglakóteleppé váltak, utóbbiakat pedig másfél évtizeddel később a tűzoltóság pusztította el egy kontrollált tűzben, vagy épp Budapest ostroma végzett velük.

 

Balra a Zita, jobbra a Gellért egy barakkja. Fotó: Vasárnapi Könyv, 1915 / Az idő harcokat ujráz blog, illetve Magyar Építőművészet, 1915/1-2., az Arcanum Digitális Tudománytárból[/caption]

A spanyolnátha fővárosi leküzdésében fontos szerepet játszó épületeket rövidesen külön cikkben mutatjuk be.

A folyosós megoldásra kitűnő példa az 1889-ben alkoholisták józanság felé való terelésére született Massachusetts Hospital for Dipsomaniacs, ami 1910-től pedig egészen hatvanhat évvel későbbi bezárásáig állami intézményként, Foxborough State Hospital néven működött:

Az azóta részben lakásokká és irodákká alakított kórházi épületegyüttes egy 2009-es légifelvételen. Fotó: Asylum Projects Reserve Preteritus

A változás eredményeként lassan megjelentek a ma szuperkórházakként emlegetett óriások előfutárai: a számtalan betegséget egy épületben kezelni tudó, sokszintes tömbök, melyek hosszú folyosókkal elválasztott osztályain évről évre egyre több és fejlettebb eszköz segítette a gyógyulást.

A gondolat egyik úttörője a New York-i Mt. Sinai Hospital volt, ahol 1910-ben bukkant fel a huszonhat ágyas pavilonokból képzett tornyok építésének ötlete, hiszen ezzel nemcsak a különböző osztályok elérése vált egyszerűbbé, de jóval kisebb földterületre is lett volna szükség az emberek százait ellátni képes intézmény építéséhez.

Az 1928-1947 közt jókora épületcsoporttá nőtt Columbia-Presbyterian Medical Center észak-manhattani központi tömbjének 1937-es állapota. A kép bal szélén jól látható, hogy az építés a kép készítésekor is zajlott. Fotó: Berenice Abbott / Wikimedia Commons

A gondolatot az ország számos pontján tett követte, a toronyház-láz a kórházak szintjén azonban csak évtizedes késéssel tört be Európába, hiszen az öreg kontinens egészségügyi intézményei továbbra is a minél több napfényt kapó, folyamatos szellőzési lehetőséggel rendelkező, a napfényterápia érdekében erkélyekkel is bővített kórtermekre helyezték a hangsúlyt.

Tökéletes példa erre a modernizmus ikonikus finn alakja, Alvar Aalto által tuberkolózis-kórházként megálmodott Paimio-szanatórium (1929-1933), kivételek azonban itt is akadtak: a Párizs egyik elővárosában álló Beaujon (Jean Walter, 1935) tizenhárom szintjén például tizenhat fős kórtermek mellett már egyágyas szobáknak is jutott hely, ezt a szükségletet pedig hamarosan más országok is felismerték.

Balra: a Paimio, jobbra a Beaujon távlati képe. Fotó: Leon Liao / Parisette

A XX. század derekától, a gyógyszerek fejlődésével az erkélyek fontossága csökkent, az épületek pedig egyre inkább hermetikusan lezárt vasbeton dobozokká váltak, hiszen a gyógyító munka lényegi részét már rég nem a természet és a környezet, hanem az orvosok felkészültsége, a gyógyszerek és a gépek adták.

Ezzel párhuzamosan a szobákban is egyre kevesebb ágyat helyeztek el: az 1955-ben átadott New York-i Montefioréban már csak 2-4 beteget helyeztek el egy légtérben, akiknek a szomszédos egyágyas szoba lakójával kellett közös fürdőszobán osztozniuk.

Ennek a felfogásnak a gyermeke a világ legtöbb, ma létező közkórháza is, ezek sokszor azonban már nem felelnek meg a modern követelményeknek, az utóbbi évtizedekben egyre több helyen ismerték fel, hogy a környezet minősége is fontos szerepet játszik a gyógyulásban – a nyolcvanas évek folyamán sorra elkezdtek megjelenni tehát a leginkább plázákat vagy egyetemi kampuszokat idéző, játékos formákkal és színekkel teli komplexumok, a hangsúly pedig évről évre egyre inkább

a páciens minden állandó közérzetjavítására helyeződött.

A vezető kórházépítészeti szakemberek egy része már korát messze megelőzve, a hatvanas és hetvenes években is úgy vélte, hogy a többágyas szobák néhány éven belül a múlt mindenki által elfelejteni vágyott részeivé válnak, az ötlet azonban csak az ezredforduló után nyert magának teret a tengerentúlon: az amerikai kórházépítések évről évre frissülő irányelveit tartalmazó szabálygyűjtemény 2006-os kiadása szerint

az új építések esetében a szobánkénti ágyak maximális száma egy lehet, kivéve, ha a funkcionális program bizonyítja a kétágyas megoldás szükségességét.

A 2018-ban átadott Northwestern Medicine Lake Forest (Lake Forest, Illinois, USA). Fotó: Hullingera

A szabályok Európa jó részében ma még távolról sem ennyire szigorúak, így az egyre inkább hotelszobaszerű terek sokszor csak felár fizetésével vehetők igénybe – feltéve persze, ha a kiválasztott intézményben elérhetőek a különszobák, amelyek nem csak előnyökkel rendelkeznek, hiszen a minimálisra csökkentett fertőzésveszély, a nővérek koncentráltabb figyelme, illetve a zavaró zajok hiánya ellenére elveszik a lehetőséget a szociális interakcióktól.

A pavilonrendszerű kórházak felállításának ötlete a XXI. századra sem tűnt el teljesen a világból, azokat azonban

főleg háborúk, illetve járványok sújtotta vidékeken vetik be,

mikor egyszerűen nincs idő egy jókora kórház építésére, vagy a rendelkezésre álló férőhelyek nemes egyszerűséggel elfogytak.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az elmúlt hetekben Magyarországon is a megvalósulás felé halad egy hasonló épület: a  koronavírus-járvány következtébenaz állam a Kiskunhalasra tervezett konténerbörtön helyett százötven ember befogadására alkalmas járványügyi mobil konténerkórházat épít.

Börtönnek szánták, amiből karanténkórház lesz
A „börtönbiznisz" felszámolását akarta korábban a kormány, de a koronavírus átírta a terveket.

A március közepén indult munkák előreláthatólag egy hónapig tartanak majd, de minden jel arra mutat, hogy rövidesen a Hungexpo egyik csarnoka is tábori járványkórházzá alakul.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.