A számos országban elharapózó, világszerte több százezer embert megfertőző koronavírusról szóló híreket manapság egyszerűen lehetetlen megkerülni, sőt, sokan párhuzamot vonnak közte, illetve a száz éve pusztító, akár 50–100 millió ember halálát okozó spanyolnátha között.
A két betegség ugyanakkor jócskán különbözik egymástól: a feljegyzések szerint a gyorsan minden földrészen elterjedő spanyolnátha egy kansasi katonai bázison 1918. március 11-én náthával jelentkező szakácstól indult (de talán már két évvel korábban felbukkant), és az influenza A típusának egy változata volt, a most pusztító COVID-19 pedig a 2003-as SARS-járványt, illetve a 2012-es MERS-t is okozó koronavírusok közé tartozik, így lefolyásuk és kezelésük közt sincs sok hasonlóság.
A rendkívül gyorsan elharapózó, az esetek jó részében mellhártya- vagy tüdőgyulladással járó spanyolnátha a koronavírussal ellentétben minden korcsoportra egyaránt veszélyes volt, az elhunytak jó része azonban a 25–40 éves korosztályból került ki, hiszen ezek az emberek korábban még nem találkoztak az A típusú influenza más válfajaival,
A koronavírus ellen ilyen védelem nem létezik, sőt, ha eredményesen fel akarjuk venni a harcot, akkor nem csak a C-vitamint öntjük hiába magunkba, de maszkot is csak a fertőzötteknek érdemes viselni.
Na de térjünk vissza a spanyolnáthához: a ma széles körben elterjedt vélemények szerint a Fort Riley bázison egyetlen nap alatt száz embert ágynak döntő betegséget az amerikai katonák hurcolták be Franciaországba, ahonnan lassan behálózta egész Európát, majd a világot. A negyvenmillió áldozatot követelő első világháborúnál jóval halálosabb: feleannyi idő alatt – a legoptimistább becslések szerint is – tízmillióval több emberéletet elvevő járvány lappangási ideje mindössze egy-két nap volt, kezdeti tünetei közt pedig a magas láz és végtagfájdalom szerepelt, így sokáig
nemes egyszerűséggel összetévesztették a rendszeresen járványokat okozó influenzával.
A védekezést az országok lassú helyzetfelismerése, a rossz minőségű szappan, a háború hozta élelmiszerhiány, a túl kevés kórházi férőhely, valamint az orvoslás akkori viszonylagos fejletlensége tovább rontotta, a száz évvel ezelőtti járvány legnagyobb hátulütője azonban az volt, hogy a legyengült embereket egy baktérium is megtámadta – ez okozta a legtöbbek halálát –, amely ellen csak az Alexander Fleming által 1928-ban felfedezett penicillin nyújthatott volna gyors segítséget.
A magyar helyzet
A háború terhe alatt lassan összerogyó fővárosban az emberek a járműhiány miatt tömött villamosokon és buszokon utaztak, az élelmiszerhiány és a jegyrendszer pedig még könnyebbé tette a vírus útját. Ennek fényében nem is annyira meglepő, hogy Budapesten 1918 júniusának utolsó napjaiban – alig három hónappal a kansasi eset után – néhány hadifogolynál máris diagnosztizálták a spanyol betegségként emlegetett spanyolnáthát.
A Zita kórházban különítették el őket, ekkor azonban már késő volt: a jórészt orosz férfiaknak és a betegséget az országba hozó katonatársaiknak köszönhetően július 5-re megjelentek az első civil esetek is, melyeket a hazai orvosok egyáltalán nem tartottak veszélyesnek.
Egyikük, az inzulin magyarországi bevezetését elérő, valamint számtalan tbc-s magyar katona életét megmentő dr. Bálint Rezső (1874–1929) így beszélt minderről a Friss Ujságnak:
Nézetem szerint a spanyol betegség nem más, mint igen enyhe lefolyású influenza, amely két nap alatt minden utóhatás nélkül elmúlik.
A lapok ugyanezen a napon – július 5-én – arról adtak hírt, hogy a háború alatt hadikórházzá alakult Telepy utcai fiú- és leányiskola épületében dolgozó orvosok egyike, illetve egy nővér is megbetegedett, rövidesen pedig a MÁV Istvánteleki Főműhelyének ötven munkását diagnosztizálták hasonló tünetekkel.
A bécsi orvosok véleménye szerint az időjárás okozta influenza-járványról van szó. Bécsnek alig van olyan kórháza, ahol ne volna ilyen beteg. […] Bernből írják, hogy Svájcban is terjed a spanyol járvány. Bazelben és Schaffhausenben több megbetegedés fordult elő. A betegség mindenütt enyhe lefolyású és lényegében megegyezik az influenzával
– írta ugyanekkor a Pesti Napló, ami a belgyógyász dr. Kövesi Géza véleményét is közölte: az orvos a hazai médiában elsőként figyelmeztetett a lehetséges veszélyekre, jelezve, hogy
Nagyon sajnálatos, hogy az általa elmondottak nem kaptak igazán komoly visszhangot, főleg, miután az országos tiszti főorvos, dr. Szabó Sándor nyugalomra intő szavai a következő napokban több cikkben, rövidhírben, illetve az általa adott interjúkban is feltűntek, egy egyetemen is oktató főorvos pedig kijelentette:
A megbetegedések száma ennek ellenére Budapest körzetében, illetve a vidéki nagyvárosokban is meredeken emelkedni kezdett: a július 5–6-i híradások szerint Szegeden egy ipartelep több száz (más források szerint harminc, néhány lap szerint pedig csak három) munkása, harminc árkász katona, valamint két úrileány, Schnitzler Mariska és Etelka is megbetegedett, köszönhetően a fivérük frontról nemrég hazatért tisztiszolgájának.
A következő napokban a helyzet – ami a Magyarország (1918. július 7.) című lap szerint csak „erős nátha” volt – hirtelen sokat romlott: a Zita kórházba hirtelen hatvan, a Tőzsde hadikórházba pedig huszonhét hadifoglyot vettek fel, majd a gyárak is sorra estek el a lázzal induló kór előtt, hiszen előbb a Ganzban dolgozó tizennyolc hadifogoly, majd más üzemek rabként dolgoztatott és fővárosi munkásai is elkapták a betegséget.
Az első haláleset időpontja kérdéses, az azonban biztos, hogy a szeptemberben indult második hullám idejére az ország – így Budapest – iskoláinak és közintézményeinek egy részét már bezárták, a főváros Közegészségügyi Bizottsága azonban csak szeptember 30-án ült össze, hogy rendeleteket hozzanak az immár egyértelműen veszélyes járvánnyá vált kór megállítása érdekében.
Az ülésen az oktatási intézmények teljes bezárásáról döntöttek, előírták a fertőzöttek elkülönítését, illetve megtiltották a kórházak látogatását, ekkor azonban már rég késő volt, hiszen azzal, hogy az orvosok hónapokon át nem magát a spanyolnáthát, hanem a szövődményeit, így például az október elejére hirtelen az előző évinél tízszer gyakoribbá vált tüdőgyulladást jelölték meg a halál okaként, mindenki jócskán alábecsülte a vírus veszélyét.
Október 11-én 1332-vel nőtt az esetek száma, de a halálos áldozatok száma is egyre magasabb lett: az Est másnapi beszámolója szerint
A tudósítás megemlékezik róla, hogy a Gellért kórházban ekkor 708, a Zita kórház szükségbarakkjaiban pedig 304 embert ápoltak, sőt, hírt ad egy villámgyors lefolyású esetről is, hiszen a napi hírösszefoglalóban megemlítik, hogy a Royal Orfeum ünnepelt művésze, az ígéretes filmszínésszé vált – a Casablancáért később rendezői Oscart kapott Kertész Mihály több korai filmjében is feltűnt – Árnyay Károllyal alig néhány óra alatt végzett a spanyolnátha.
Az Est a tanítás felfüggesztésének szükségességét, valamint a nagyobb tömegek gyülekezésének megakadályozását sürgette, hiszen az összes oktatási intézmény kapujának bezárása érdekében – a szeptember 30-i döntés ellenére – sem a kultuszminisztérium, sem a városvezetés nem tett meg mindent, de a nagy tömegeket vonzó helyek is nyitva álltak a közönség előtt.
A Közegészségügyi Bizottság október 9-i ülésén kiderült, hogy
A főváros lakói érezhetően egyre nyugtalanabbak lettek, hiszen egyértelművé vált, hogy a helyzet sokkal rosszabb az addig kommunikáltnál. Leginkább a hatóságokat hibáztatták, hiszen azok érezhetően nem tettek meg mindent a terjedés megállításáért, de az emberek veszélyérzetének elaltatásában a szeptember közepéig a vírus veszélytelenségéről legalább napi egy cikket közlő sajtótermékek is fontos részt vállaltak.
A Közegészségügyi Bizottság máshogyan látta: ők a háborút és a jegyrendszert okolták, hiszen a nők egy része ételért állt sorba, mások az élelmiszerjegyeket osztó bizottságokban ültek, az úrinők közül sokan pedig a jótékony nőegyletek képviselőiként fogadták a pályaudvarokon napi tíz-tizenkét katonavonattal hazatérőket, így mindannyian könnyűszerrel elkaphatták a betegséget, valamint továbbadhatták azt másoknak.
A kórházak a következő napokban teljesen megteltek, a gyógyszer- és orvoshiány, illetve a betegszállító járművek alacsony száma pedig még nehezebbé tette a tüneti kezelést. Bódy Tivadar polgármester újra az üzletek és oktatási intézmények bezárását kérte, de javaslata egyszerűen nem jutott át a minisztérium útvesztőin.
A mozik – felismerve a veszélyeket – végül október 13-ig mindannyian önként döntöttek a bezárás mellett, a kávéházak azonban nyitva maradtak, mivel a végül hatályba lépett rendelet mindössze
alaposabb takarítást, a férőhelyek kétharmadára csökkentését, illetve néhány órás délutáni szellőztetési és takarítási szünetet írt elő nekik.
A már említett, kijelölt járványkórházak összes ágyán betegek feküdtek, így a hadügyminiszter a közel 2500 férőhelyes Zita kórház teljes egészét a főváros rendelkezésére bocsátotta, valamint intézkedett a Vöröskereszt betegszállító autóinak átvételéről.
Mindez azonban távolról sem bizonyult elegendőnek a harcban, hiszen október első két és fél hetében egyedül Budapesten tizenkétezer fertőzöttet jelentettek be, hétszáz eset pedig halállal végződött. A néhány héttel korábban még a veszélytelenség mellett érvelő tiszti főorvos véleménye ekkor már egészen más volt:
A doktorhiány mellé rövidesen betegápoló- és gyógyszerhiány is társult, így szóba került a szigorlat előtt álló orvostanhallgatók, sőt, a harmadévesek bevonása is, hiszen Budapest számos pontján szörnyű volt a helyzet: a III. kerületben például egyetlen hatósági orvos jutott hatvanezer lakosra.
A főváros lakói a kor összes lázcsillapító szerét, így a legegyszerűbb megoldásnak számító jeget, a fertőtlenítéshez használt lysoformot, illetve a jegyre kapható hadiszappant is mind felvásárolták.
A BBC History vonatkozó cikke szerint mindemellett a folyóvízzel is gondok voltak, hiszen a borogatáshoz és hűtőfürdőhöz nélkülözhetetlen vezetékes vizet a csőrendszer rossz állapota miatt éjszakára egyszerűen központilag elzárták, így a hatóságok egyetlen védekezési módként mindössze a nappal begyűjtött víz felmelegítését, valamint az azzal történő kézmosást tudták ajánlani.
A Közegészségügyi Bizottság járványbizottsággá alakult, a polgármester a miniszterelnöktől kapott teljhatalmának köszönhetően pedig korlátozásokat vezetett be, noha
a misék tartásának felfüggesztésére, illetve a kávéházak, színházak és mulatók teljes bezárására így sem került sor,
elsősorban amiatt, hogy a kávéházak és vendéglők a közétkeztetés fontos részét képezték, a szórakozóhelyek vezetői pedig túl erős befolyásoló erővel bírtak a különböző végrehajtó bizottságokban.
Október végétől a kórházak és a lakosság újra elérhette a fertőtlenítő hatással is bíró kálium- és nátronszappanokat, a nyilvános telefonkészülékek kagylóira pedig egyszer használatos selyempapírt erősítettek, ezzel fékezve a vírus terjedését. Az embereket minden fronton, így röplapokon és az újságokban is arra kérték, hogy csak igen indokolt esetben használják a tömegközlekedési eszközöket, sőt, limitálták az egy villamosra felszálló emberek számát, de még azt is, hogy az utazók a kocsik mely részén állhatnak.
A helyzetet az október 28-án indult, a háború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és fővárosiak által kirobbantott őszirózsás forradalom tovább rontotta, hiszen a felkelők kordában tartására a teljes budapesti rendőri állományra szükség volt, sőt, a miniszterelnöki posztot betöltő gróf Károlyi Mihály letett a mulatók, színházak, vendéglők és kávéházak bezáratásáról, illetve október 31-én a korábbi zárórákat is eltörölte, remélve, hogy a lakosság ettől nyugodtabbá válik majd.
A járvány terjedésének lassulásával indokolt intézkedéscsomag persze csak olaj volt a tűzre, bár az októberi esetszám (21479) novemberre kevesebb, mint felére (9149) csökkent, a halálozási arány azonban előbb nyolcról kilenc százalékra nőtt, majd december első felében tíz százalékon tetőzött, miután a háború lezárását követően hazatérő katonák és menekültek újabb lendületet adtak a vírusnak.
December közepén aztán megtörtént az elképzelhetetlen: az új megbetegedések száma hirtelen csökkenni kezdett. Épp a legjobbkor, hiszen a Járványbizottság ekkorra teljesen szétesett, a szakértők pedig úgy gondolták, képtelenség hasznos rendeleteket hozni,
A többek közt Ady Endrét, Dr. Hajdú Tibor pannonhalmi főapátot, illetve Kaffka Margitot és gyermekét is elragadó járvány terjedése 1919 februárjában hirtelen megállt, és csak egy év után, 1920 januárjában tűnt fel újra, akkor azonban a főváros már jóval eredményesebben vette fel vele a harcot:
Az élelmiszerjegy-rendszer továbbra is működött, így a burgonyára és kenyérre való várakozás során minden bizonnyal sokan betegedtek meg, számuk azonban távolról nem közelítette meg az 1918–1919 fordulóján regisztrált adatokat, melyek ma is ismeretlenek, így száz évvel a történtek után sincsenek pontos számaink arról, hány emberéletet követelt az 1918 nyarától 1920 tavaszáig három hullámban pusztító spanyolnátha, de jó eséllyel egyedül Budapesten tízezrek estek az áldozatául.
A kór a következő évtizedekben – egészen 1957-ig – még újra és újra okozott kisebb-nagyobb járványokat, de az a fertőzésen egyszer már átesett emberek szerzett immunitásának, illetve a penicillin elterjedésének köszönhetően többé nem öltött újra igazán nagy méreteket.
Cikkünk második részében a vírus megállításában oroszlánrészt vállaló fővárosi intézményeket mutatjuk majd be.
