Legutóbbi filmje, a 2007-es Este bemutatójakor úgy érezte, hogy nincs visszaút a rendezői székből, és még ha Giuseppe Tornatore vagy Szabó István hívná operatőrnek, akkor sem vállalná. Mi változott azóta?
Emlékeim szerint azt mondtam, hogy csak kettejüknek mondanék igent. Ők voltak kiemeltek, Pista legalábbis mindenképpen. Tornatore egy római kávézásunk során döbbent rá, mi a helyzet. Épp készült egy forgatásra, és el akart csábítani, mert nagyon boldog volt mindkét korábbi filmünkkel, Az óceánjáró zongorista legendájával és a Malénával is. Így azt hitte, adódik még egy lehetőség a közös munkára. Ültünk a kávéházban, és én első rendezésemről, a Sorstalanságról magyaráztam neki nagy lelkesen, hogy miként fogom megcsinálni. Ő pedig csak nézett, nézett, majd azt mondta: Pedig volt egy nagyon nagy filmterve, amit egyszerűen csak úgy emlegettünk, hogy „La Grande”. Isteni történet volt, de a mai napig nem valósult meg. Maradt a barátság, bár nem találkozunk túl sokat.
Szabó István előző filmjét, Az ajtót már szintén nem ön fényképezte. Vele milyen volt újra együtt dolgozni?
Olyan természetes, mintha a bátyám volna. Nagyon sajnálatos, hogy Az ajtón nem tudtam vele dolgozni. Az azért történt, mert épp készültem egy filmre, amit én rendeztem volna. Jeremy Irons lett volna a főszereplő, már nagyban próbáltunk vele egy londoni szálloda halljában. Sosem felejtem el, hogy cilinderben jött, én meg kérdeztem tőle, miért. Azt mondta, akkor jön cilinderben, ha jó kedve van, és most jó kedve van, hogy belevágunk ebbe a filmbe. Végül azonban nem lett belőle semmi, egy elhazudott pénz volt, kiderült, hogy nincs meg a költségvetés. Tehát leforgathattam volna Pistával Az ajtót is, de ezt már nem lehetett visszacsinálni. Ilyen az élet.
A Zárójelentésben viszont nemcsak Szabóval dolgozhatott újra együtt, de Klaus Maria Brandauerrel is, akivel három filmet forgattak közösen a 80-as években.
Ez volt benne igazán fantasztikus. Mikor a forgatókönyvet olvastam, nem volt még meg a főszereplő, ám később István mondta, hogy rá gondol, amitől teljesen feldobódtam. Addig eszembe sem jutott a Klaus, mint lehetőség. Ekkor azonban egyből világossá vált, hogy ennél jobb ötlet nem létezik. István ismerte a legjobban Klaust, mert sokat találkozott vele Bécsben, így azt is pontosan tudta, milyen formában van. Nekünk ugyanis ilyen állapotban kellett, amilyenben a vásznon is látható. Majdnem visszahozta a régi énjét.
Én is így éreztem, ez tényleg elképesztő lehetőség volt számunkra, mert azért lássuk be, nem volt rá sok esély, hogy összejön. A mi eufóriánk átragadt a többiekre is, hihetetlen jó stáb jött össze, igazi örömfilmezés volt.
Maga a film viszont nem túl vidám, hiszen a korábbi alkotásokhoz hasonlóan ez is a romlásról szól, és a főhős kilátástalan küzdelméről a közösséggel szemben. Míg azonban a korábbi filmjeik történelmi példázatokban bontották ki ezt a témát, látványos enteriőrökben és kosztümök között, a Zárójelentés a kortárs magyar vidéken játszódik. Mennyire más ez így?
Annyiban mindenképp más, hogy le kellett mondanom bizonyos attraktív dolgokról. Itt nem volt olyan gazdag a környezet, ami körülvette a szereplőket a Mephistóban, a Redl ezredesben vagy a Hanussenben. Ezt most nem lehetett képileg ábrázolni, be kellett mennünk egy nagyon egyszerű környezetbe. De itt is meg lehet találni a szépet, a nekem valót, a hozzám közel állót, a szeretni valót. Mert ez a lényeg, hogy mi szeretjük ezt a közeget, és különösen a benne élő embereket. Dolgoztam én ilyen helyeken régen is, nagyon sok filmet forgattunk a vidékről, a kisvárosi életformáról, bemutattuk a nézőknek, milyen egy hétköznapi lakás belülről. Ilyen értelemben tehát nem volt új számomra. Abban a pillanatban, amint adódott egy kis lehetőségem, hogy belevigyem azt a régi fajta melegséget, ami mindig jellemezte az én munkásságomat is, rögtön meg is tettem. De csak ott, ahol ezt engedi az anyag, mint például az anya lakásában. Ahol viszont nem engedte, ott nem erőltettük.
Ez is jelzi a köztünk lévő bizalmat, hogy István rá tudott venni: menjünk most egy kicsit más ösvényen, mégse felejtsünk el közben semmit, amit eddig tudtunk.
Ön 45 évvel ezelőtt forgatott egy filmet Gábor Pállal, amiben szintén egy falusi orvos válik közellenséggé, csak mert kimondja az igazságot. Annak nem Zárójelentés, hanem A járvány a címe, és elég aktuális témákat feszeget, már csak a koronavírus körüli pánik okán is.
Milyen érdekes, hogy eszébe jutott, teljesen elfelejtettem ezt a filmet! Valószínűleg azért, mert nem nagyon volt nemzetközi útja, így később nem is volt sok közöm hozzá. Talán Isztambulban mutattuk be a rendezővel, Gábor Pállal, de aztán hamar lekerült a nemzetközi piacról, és itthon is elsüllyesztették. Biztos fekszik a mélyen valahol egy archívumban.
Most lenne itt az ideje előásni.
Igen, szerintem a frászt hozná az emberekre. Én is aggodalommal figyelem a vírussal kapcsolatos híreket. Van abban valami nyomasztó, ahogy egyre közelít felénk.
Visszatérve a Brandauer főszereplésével készült trilógiához: azok a filmek nagy birodalmakon keresztül taglalják az egyén és a hatalom kapcsolatát. A Zárójelentés viszont éppen azt mutatja meg, hogy egy apró, jelentéktelennek tűnő faluban is ugyanúgy ott lehetnek ezek a drámák.
Így van, kialakulhat ugyanaz a hatalmi szerkezet kicsiben és nagyban is.
Ezt a párhuzamot képileg is szépen kiemeli az a jelenet, amikor a dühös Stephanus doktor beviharzik a hatalmaskodó polgármester irodájába, de megtorpan az ajtóban, amint meglátja őt. Egyből eszembe jutott a Mephisto.
A díszbemutató után is említette nekem valaki a közönségből ugyanezt, hogy mennyire emlékeztetett a Mephistónak arra a részére, mikor Hendrik Höfgen, a megalkuvó színész megy be a náci nagyfőnökhöz, de meg kell állnia messze az íróasztalától, és hirtelen túlságosan nagy lesz a tér egy ember számára. És akkor ott marad benne magányosan. Hasonló történik ebben a falusi polgármesteri irodában is, amit kiemel az íróasztal felé szaladó szőnyeg vonala is – összekötve, de el is választva a két figurát.
„Minden szörnyűség természetessé válik, ha eltűrjük” – mondja a főhős egy ponton, és mintha ez lenne a film egyik tételmondata is. Egyetért vele?
Nem biztos, hogy tételmondat, de tény: bármilyen helyzetbe kényszerül az ember, egy idő után megszokja. Valahogy úgy, mint egy hosszú házasságban. Nem feltétlenül olyan jó minden pillanata, sőt, lehet, hogy inkább korlátozza a személyiségünket, egy idő után mégis azt érezzük, hogy ide tartozunk, és itt kötelességeink vannak. Ettől kezdve pedig a megszokások észrevétlenül irányítják az életünket.
Nagy vállalás, de ez az egyetlen jó döntés ilyen helyzetben.
Lehet, hogy csak közel ültem a vászonhoz, de feltűnt, hogy már-már zavarba ejtően sok az arcközeli a filmben.
Emberfilmet akartunk csinálni. Ez kezdetektől mániánk volt Istvánnal, a képzőművészetben is mindig a portréfestészetért rajongtunk. Most viszont különösen hangsúlyozni akartuk az emberben zajló belső történeteket. Mert ez egy próbatétel története. A főhős számára minden fázis egy próbatétel, akár a saját régmúltjával találkozik, akár az új figurákkal, akik megmozgatják, vagy épp ütközésbe kerül velük. Mindig nagyon közel merészkedtem a szereplők arcához, de talán ilyen közel még soha. A vetítés után még Stohl András is azt mondta, hogy milyen különös és nagyszerű volt látni, hogy ilyen közel mentem hozzájuk a kamerával. Ugyanis az arcon történik meg a lényeg. Mi pedig olyan közel voltunk, hogy majdnem beleláttunk az emberbe. Sőt, szerintem bele is láttunk. Közben persze fontos, hogy ne zökkentsem ki a színészeket. Egy korábbi filmem, az Ajándék ez a nap forgatásán például a kézi kamerával annyira belemásztunk a szereplők arcába, hogy a lencse majdnem érintette Esztergályos Cili és a többiek orrát. De akkor is az emberi arc szépségéről próbáltam beszélni, nem a hibáiról.
A Zárójelentésben is nagyon szépek ezek az arcok, és gyönyörűen feszülnek egymáshoz. De ez csak akkor érvényesül, ha nem engedek a térbe mást.
És az számít, hogy egy arcot feltérképezett már egy korábbi munka során? Például Brandauerét vagy Eperjesét?
Számít, de azért Klaus is változott az évtizedek alatt. Szép volt látni, hogy az öregség miként formálja az arcát, de a jegyei, amik őt összetéveszthetetlenné teszik, ugyanúgy megmaradnak.
Milyen jegyek?
Például az összes archibája. Ezekből ő nem akart semmit eltüntetni egész életében, soha nem rejtegette, nem ment el plasztikai sebészhez. Ott van minden az arcán. És úgy néz ki, az ő döbbenetes erejű jelenléte akkor érvényesül igazán, ha mindezt megmutatjuk.
A Zárójelentés főhőse visszatér szülőfalujába, hogy megpróbálja újraélni a gyerekkorát, aztán persze rájön, hogy ez lehetetlen. Önnek is volt ilyen nosztalgikus szakasz az életében?
Érdekes módon nem volt. Sok minden jut az eszembe gyerekkoromból, de nem kerestem ezt célirányosan sohasem. Abban viszont biztos vagyok, hogy az emberi arc humánus, meleg ábrázolása, ami a munkáimat annyira jellemzi, az például otthonról jön, a neveltetésem eredménye. Nagyon közel álltunk egymáshoz a családtagjaimmal.
Gyönyörű emlék, és a mai napig elkísér. Gyakran kérdezik, honnan jön mindaz, amit a filmekben ábrázolok. Hát onnan, hogy a gyomorszáj táján ott él minden emlék az emberben, és egyszer csak előkívánkozik. De nem gombnyomásra hívom elő, hanem szépen növekszik bennem, és aztán hozzáférek, amikor szükség van rá. Ezért tudom ösztönösen, hogy kell egy arcot felvenni.
Egyszer azt mondta, hogy tervez egy filmet forgatni a saját gyerekkoráról.
Valóban mondtam ilyet, de nem jött össze. Emlékszem, még azon is gondolkodtam, hogy a Bereményi Gézának elmesélném a gyerekkorom, ő tudna igazán jó forgatókönyvet írni belőle. Meggyőződésem, hogy minden embernek van egy filmre való története. Abban nem vagyok biztos, hogy az enyém elég érdekes, de kellett ez az út ahhoz, hogy az ábrázolásban megtaláljam önmagam. Mindenesetre ez a filmterv most nincs napirenden.
Akkor mi van napirenden? Csak mert az elmúlt években számos projekt felmerült a nevével kapcsolatban. Az Imdb-n például egy történelmi dráma szerepel, amiben egy leningrádi mérnök veszélybe sodorja a család biztonságát, hogy nyugati zenéket terjesszen a Szovjetunióban.
Eljutottunk a szereposztásig, de aztán kiszálltam a projektből, mert Szibériába kellett volna utazni hozzá, és úgy éreztem, én most nem tudok elmenni. Volt egy fantasztikus sztorim, de még annak sincs meg a finanszírozása. A címe Last Execution, és arról a nőről szól, akit utolsóként végeztek ki gázkamrában Kaliforniában az 50-es években. Elképesztő igaz történet egy anyáról, aki annyira féltékeny a fiára, hogy teljesen ki akarja sajátítani. Végül bérgyilkosokat fogad, hogy tegyék el láb alól fia feleségét, így állítva vissza az egyensúlyt.
Egészen hitchcocki felállás, és ki játszaná a túlszerető, gyilkos anyát?
Laura Dernt néztük ki, aki ugye most kapott Oscart a Házassági történetért. Örülök a díjnak, mert nagyszerű színésznő, és egyszerűen tökéletes lenne erre a szerepre. Csak hát nagyon kelendő lett, így nem olyan könnyű őt szerződtetni egy szerepre.
Szó volt egy Nikola Tesla életrajzi filmről is. Ez hogy áll?
Épp az István akar rávenni, hogy ezt mindenképp meg kell csinálni, mert rendkívüli anyag. És tényleg az, csak meg kellene rendesen írni a forgatókönyvet. Tesla több szálon kötődik Magyarországhoz, mert dolgozott Puskás Tivadaréknál, és még szerelme is volt itt. A filmben már az is szenzációs lenne, ahogy Magyarországra kerül: eredetileg New Yorkba akarja magát teleportálni, csak elront valamit, így itt köt ki nálunk. Emellett van még egy terv, amire be is adtunk pályázatot. Erzsébet királyné és Andrássy Gyula gróf kapcsolatát mutatná be, és azt, mi minden megy a háttérben, miközben megszületik a Monarchia. Ehhez nagy kedvem lenne, de még nincs döntés. Úgy tudom, nem egyedül mi nyújtottunk be pályázatot ebben a témában.
Nem frusztráló, hogy állandóan tele van tervekkel, és egy sem készült el az elmúlt tizenhárom évben?
De, nagyon nehéz csinálni, és az ember mégis csinálja. Erre is igaz a mondat, amit korábban idézett a Zárójelentésből: az ember megszokja ezt a helyzetet, és egyszer csak beletörődik abba, ami amúgy nem természetes. Mert ez sem az. És mégis csinálom, ugyanis tudom, hogy kell. Rengeteg megbeszélésen veszek részt, nagy konferenciahívások vannak, ahol ráadásul úgy kell szerepelnem, mint egy színésznek, hogy eladjam magamat és persze a történetet. Be kell őket húzni a csőbe.
A forgatás eszerint csak a jéghegy csúcsa, mire elcsattan az első csapó, addigra a nehezén általában már túl vannak egy film elkészítésének?
Azért a forgatáson is rengeteg nehézség van, a kamerával együtt beindul a napi megalkuvások sorozata is. De tény, hogy mikor megvan a szereposztás, mint alap, arra már lehet építeni. Az pedig hatalmas dolog.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
