Kultúra ismeretlen budapest

Századfordulós kocsmai felirat rejtőzik egy józsefvárosi ház falán

Egy korsó sör tizenegy krajcár – hirdeti a felirat, pedig az ezüst- és rézérméket százhúsz éve már egyetlen hely sem fogadja el.

Az első világháborút megelőző boldog békeidők folyamán Budapest egy szempillantás alatt vált világvárossá: fényűző paloták és jókora bérházak váltották az egy, illetve kétszintes apróságokat, megszületett a Nagykörút és az Országház, mindennapi látvánnyá váltak az autók, az ipar, a kereskedelem, a művészet és a tudomány pedig számos olyan újdonsággal szolgált, ami a magyar fővárost Európa leggyorsabban fejlődő metropoliszává tette.

A város lakossága három évtized alatt (1880-1910) két és félszeresére nőtt, köszönhetően a külsőbb kerületek fejlődő ipara által vonzott munkásoknak. Ez a tendencia Józsefvárosra hatványozottan igaz volt, hiszen a kerület a világháború küszöbén állva már nem 65, hanem 164 ezer embernek adott otthont, köztük olyan gyárak dolgozóinak, mint a Kőbányai úti Ganz, a MÁV Gépgyár, a Gschwindt-féle szesz-, élesztő-, likőr-, ecet- és rumgyár, Thék Endre Üllői úti bútor- és zongoragyára, illetve az Operaház, a Zeneakadémia és a Gresham-palota megszületésében is részt vevő Jungfer Gyula vezette díszműlakatos üzem.

Alkimista palota a Nemzeti Múzeum árnyékában
A főváros tele van csodás, de mára elfeledett palotákkal, melyekre büszkék lehetünk. Ezek közül ma egy újabbat mutatunk be.

A cégek legtöbbjére ma már semmi sem emlékeztet, sőt, a korszak feliratai is eltűntek az utcákról, kivételek persze mindig vannak – ezek közül néhányat korábban már mi is bemutattunk, a Budapest téglái nevet viselő Facebook-oldal gazdája (aki Instagramon Bricks of Budapest néven van jelen) azonban rendszeresen ismerteti meg ezeket a város történetének rejtett rétegére nyitott emberekkel.

Így tett néhány héttel ezelőtt is, mikor a Füvészkert, a Kálvária tér és az Orczy-park zöld foltjai közt megbújó Kőris utca tízes számú házának egy részletét mutatta be, rajta a

KRIGLI SÖR 11 KR.

felirattal.

A leírás szerint a felirat egy egykor itt működött kocsma nyoma, hiszen az egy krigli (=korsó) sör áráról – 11 koronáról – számol be. Ezt az ötletet meglovagolva a keletkezési idejét is beazonosítja: annak 1927 előtt, a magyar korona hét éven át tartó, hivatalos pénznemként való használata (1919-1926. december 31.) alatt kellett születnie, ekkor pedig egy bizonyos özv. Hartmann Györgyné és fia működtetett kocsmát a földszinti helyiségben.

A meglátások első látásra teljesen egyértelműnek tűnnek, a felirat azonban legalább három évtizeddel korábban keletkezett, hiszen az utolsó feliratos téglán nem a

a korona rövidítéseként használt kor., hanem a krajcárhoz kapcsolt kr. olvasható.

A szerző felvétele.

Az I. Lipót uralkodása alatt (1657-1705) már megjelent, országszerte hivatalosan használható váltópénzzé azonban csak 1754-ben vált krajcár közel másfél évszázados magyarországi jelenléte alatt többször átalakult, de mindvégig kis értékű maradt.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es megszületése után magyar felirattal és címerrel újjászületett réz- és ezüstérméket végül 1892-ben váltotta le az osztrák-magyar korona és a fillér, az átállás azonban nem ment egyik napról a másikra, így a krajcárok 1897-ig forgalomban maradtak.

Kérdés volt azonban, hogy

tényleg állt-e a mai ház a századforduló előtt, létezett-e az aljában akkor italmérés, illetve hogy reális-e a korsónkénti tizenegy krajcáros ár.

1877-ben vert tíz-, illetve 1892-ben vert egykrajcáros – ilyenekkel fizethettek a betérők a sörért. Fotó: Wikimedia Commons

A válaszokat ezúttal is jórészt a Hungaricana, illetve az elmúlt két évszázad közel 25 millió folyóirat- és lexikonoldalát tartalmazó Arcanum Digitális Tudománytár adta meg.

Kovácsoltvas, sör és lóhús

Az elérhető hírlapokból és iratokból ezek nyomán egyértelművé vált, hogy a ház éppen idén ünnepelte a százharmincadik születésnapját, noha az építtető Szeiffert (más források szerint Sziffert) Ágoston azt még földszintes formában vehette át, majd saját kovács- és bodnárműhelyét nyitotta meg benne.

A szerző felvétele.

A Glitzke Gottlieb tervei szerint született ház mérete már a következő évben megnőtt, falai között pedig lakók, boltok és cégek egész sora váltotta egymást, az utca felé azonban egészen a második világháborúig falatozó, vagy alkoholt fogyasztó vendégek hangja szűrődött ki.

Az első években itt működő, többek közt a Vas- és fémmunkások önképző- és segélyző-egyletének gyűléseit is látó Polaretzky-féle vendéglő az 1890-es évek második végére egy kocsmának adta át a helyét, így vagy Polaretzky, vagy a helyet tőle átvevő kocsmáros vélhette úgy, hogy kitűnő ötlet kiírni a falra a sör aktuális árát, ami könnyűszerrel lehetett akár tizenegy korona is, feltéve, ha valaki vicces kedvében

szándékosan a liter tej évekre befagyasztott hatósági árához igazította azt

– derül ki a Budapesti Statisztikai Közlemények 91/4. számú, 1939-ben megjelent számából, ami viszonyításképpen több élelmiszer árát is közli:

in: Budapesti Statisztikai Közlemények 91/4., 1939

A századfordulón nem csak az étteremből lett kocsma, de az udvarról elérhető lakások bérlői is megváltoztak, és ugyanez volt igaz az épületben működött boltokra is, így 1909-ben például fa- és szénkereskedés, illetve a frissen megszületett – néhány évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt – Községi kenyérgyár termékeit is árusító lóhússzék is rejtőzött a házban.

Divat volt a lókolbász

Budapesten 1905. októberétől lehetett lóhúst kapni, ami hirtelen óriási sikerré vált, hiszen ára a marhahúsénak alig a fele volt, így a szerényebb bevételekkel rendelkezők asztalára is könnyebben került hús. A négylábúak ezirányú hasznosítása a szocializmus utolsó évtizedeiben hanyatlani kezdett, manapság azonban újra egyre több helyen találunk lókolbászt a hűtőpultban.

1912-ben a Szeiffert család megvált az épülettől, új tulajdonosa, Nagy Gyula pedig ugyanazon év novemberében a már közel három évtizede működő lakatosárugyárát költöztette az udvari szárnyba. A műhely neve ma már egyáltalán nem cseng ismerősen, pedig az 1884-ben alapított üzemet fennállása során számos bérház, társasház, és fényűző villa korlátjai, rácsai és díszei, a két világháború közt pedig többek közt a Baár-Madas Gimnázium, a Markó utcai transzformátor- és lakóház, illetve a Péterfy Sándor utcai Kórház ma is látható részletei hagyták el.

A kocsma ezekben az évtizedekben is megállás nélkül működött, nyilvánvalóan csinos hasznot húzva a munkaidő után betérő környékbeli munkásokból, a Nagy-féle gyár dolgozóiból, illetve a házban hosszabb-rövidebb ideig működött ruhakereskedés, valamint fűszer- és csemegeüzlet látogatóiból, noha 1927 januárjában a helyet vezető (a Budapest téglái kutatásában már említett) özv. Hartmann Györgyné és fia komoly méretű hiteltartozásaik miatt kis híján végleg bezárták azt, de azt végül azt egy másik vállalkozó, Páli Sándor vette át.

in: Fővárosi Közlöny, 1927. január 19.

Az ezzel egyidőben a szocializmus évtizedeinek egyik legünnepeltebb mártírját, Kilián Györgyöt (1907-1943) lakatosinasként látott ház 1931 második felében kapott emeletráépítési és átépítési engedélyt. A terveket Singer Gyula szignózta, azok azonban sosem váltak valósággá, hiszen a nagy gazdasági világválság okozta pénzügyi pangásba a cég kis híján belerokkant: Nagy Gyula a Magyar Hírlap (1934. január 4.) szerint 1933 végére ugyanis „fizetési zavarokba került”, cégét pedig csak egy csődönkívüli kényszeregyezséggel tudta megmenteni. Ennek értelmében a hitelezők a követelésük egy részét megkapták, a cég pedig a csődeljárás megindulása nélkül folytathatta tovább a ténykedését – sikerrel, hiszen a nehézségek nem tértek többé vissza, a cég pedig a háború legkeményebb éveit is túlélte.

Ezt tökéletesen bizonyítja, hogy a tulajdonos már Budapest ostromának vége előtt két nappal hirdetést tett közzé a lapokban,

felhívva munkásai figyelmét, hogy azonnal jelentkezzenek nála a munka újbóli felvétele céljából.

in: Szabadság, 1945. február 11.

A háború után

Az elkerülhetetlen államosítást persze ez a műhely sem úszhatta meg: a műhelyet beolvasztották a hosszú nevű Fővárosi II. számú Vastömegcikkgyártó Vállalatba, a hatvanas években pedig jó eséllyel végleg megszűnt, hiszen ekkor már a Fővárosi Cipőipari Vállalat egyik, 1991-ig maradó raktárát, valamint néhány otthont találhattunk volna a Fővárosi Vízművek lakásra szoruló dolgozóinak kedvéért 1959-1960 folyamán emelettel bővített, a felújítás hiányának köszönhetően évről évre egyre lehangolóbb képet nyújtó házban.

A szerző felvétele.

A falon mindezek után csodával határos módon maradt meg a sör áráról megemlékező, minden kétséget kizáróan a XIX. század végén született felirat, ami nem csak az IKV számtalan fővárosi értéket elpusztító ténykedését, de az elmúlt harminc év egyre sokasodó, a környékből számos tömböt eltüntető épületbontásait is túlélte.

Reméljük, ez a következő évtizedekben is így marad majd, és egyszer a századfordulós józsefvárosi utcaképet jórészt még ma is őrző utca is újjászületik majd.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.