Egyiptom régóta izgatja az európaiak fantáziáját, hiszen a XX. századi nagy felfedezések – így Tutanhamon sírjának 1922-es feltárása – előtt már hosszú évszázadokkal megkezdődött az ország műkincseinek és múmiáinak Európába szállítása.
Múmia alatt ugyanolyan bebalzsamozott holttestekre kell gondolnunk, mint amilyenek ma a világ legnagyobb múzeumainak féltett, ellenőrzött körülmények közt tartott kincsei.
A magát fejlettnek tartó Európa korábban persze egészen másként viszonyult hozzájuk: a XII.században indult múmiaimport a XIX. században, az angol gyarmatbirodalom által generált Egyiptom-mániának köszönhetően elképesztő méretűvé dagadt: a testeket a vastag tárcával érkezők kedvéért a nagyobb városokban gyűjtötték össze, ahol alig néhány fillérért meg is váltak tőlük.
Az egyiptomiak egy rétege tapasztalt sírrablóvá vált tehát, de a változás a szigetországban, illetve Nyugat-Európában is új foglalkozást hozott létre: a közönség előtt dolgozó múmiabontóét.
A kicsomagolt testek persze nem váltak haszontalanná, sőt, a legkisebb részüket is hasznosítani tudták, hiszen azokat a gyógyszerkészítők évszázadokon át porították, majd használták fel a sokszor még nagyobb károkat okozó főzeteikben és gyógyszereikben, melyeket sokszor uralkodók is fogyasztottak.
A maradványoknak volt azonban egy jóval kevésbé ismert felhasználási módja is, hiszen a múmiapor adta az egyiptomi barna, múmiabarna, vagy épp Caput Mortuum néven ismert festékanyag lényegét.
A XVI. században megjelent árnyalatot egészen a huszadik század hajnaláig változatlan formában gyártották, közel négyszáz éves pályája során pedig számtalan világhírű alkotó dolgozott vele – természetesen anélkül, hogy szélesebb körben kiderült volna, mivel festenek épp a vászonra.
A finom árnyékolásra, részletek fátyolossá tételére, valamint kissé morbid módon bőrtónusok minél élethűbb utánzására ideális festék persze nem volt hibátlan, hiszen a felvitt rétegek hoszú idő után hajlamosak voltak a repedezésre, igen változó minőségben készültek, ammónia- és zsírtartalma miatt pedig a szomszédos ecsetvonások színét is megváltoztatták.
Mindezek a hátrányok persze egyáltalán nem tartották vissza az alkotókat attól, hogy újra és újra megvásárolják a saját korukban utánozhatatlanul jónak számító múmiabarnát, sőt, az nem csak az 1848-ban született angol művészcsoport, a preraffaeliták kedvenc színeinek egyikévé váljon, de világhírű festményeken is feltűnjön, köztük az Eugène Delacroix munkájaként született – a közvélekedéssel ellentétben nem az 1789-es, hanem az 1830-as júliusi forradalom ihlette – A Szabadság vezeti a népet című kompozíción, ami barnás árnyalatait jórészt ennek köszönheti:
A festék gyártásához tartozó recept napvilágra kerülésekor, a XIX. század második felében a legtöbb gyártó óriási visszaesésekkel számolt az eladások terén, a második világháború éveire pedig jó eséllyel már az utolsó brit festékgyár is eltüntette a kínálatából a múmiabarnát.
A színt hosszú időn át használó alkotók egyike, a számos brit templom és középület üvegablakait készítő, de festőként is a XIX. század utolsó harmadának egyik legfontosabb brit művészeként emlegetett Sir Edward Burne-Jones (1833-1898) a részletek napvilágra kerülésekor unokaöccse – a később a Dzsungel könyve szerzőjeként világhírűvé vált Rudyard Kipling – leírása szerint megragadta a stúdiójában tárolt festékeshengert, majd kijelentette: épp az imént tudta meg, hogy azt halott fáraókból készítették, így azonnal el kell ásniuk.
Így is tettek: a maradványokat tartalmazó festéket a legtöbbször egyiptomi szabadkőművességként emlegetett, de csak a XVIII. században született Memphis-Misraïm Rítus szabályai szerint temették el.
A szín, illetve annak neve az évezredes egyiptomi sírok erre a célra való kirablásának befejezése után sem tűnt el a világból, sőt, ma is megvásárolhatjuk, bár az árnyalat eléréséhez kaolin, kvarc, hematit és a már az ősember által is ismert goethit keverékét használják.
A rendelkezésre álló források szerint a legtovább a brit művészeket hosszú időn át ellátó londoni Roberson’s készítette azt eredeti formájában. Az eladások a harmincas években már közelítettek a nullához, a háború után azonban talán még gyártottak némi festéket a rendelkezésre álló alapanyagokból. 1964-ben a cég egyik vezetője végül kijelentette, hogy kifogytak a tartalékokból, hozzátéve, hogy talán van még néhány végtagjuk itt-ott elszórva, azok azonban korántsem elegendőek egy újabb adag festékhez.
A legutolsó teljes múmiánkat már évekkel ezelőtt eladtuk, azt hiszem, három fontért. Talán nem kellett volna. Biztos vagyok benne, hogy nem tudunk már többet szerezni.
– fejezte be a gondolatmenetét, melyet többek közt Philip McCouat The Life And Death of Mummy Brown című tanulmánya is megörökített az utókornak.
