Kultúra filmkritika

Brad Pitt az év depressziósa, az Ad Astra az év sci-fije

Két igen vidám téma: az apakomplexus okozta depresszió és a kozmikus gyász adják meg az Ad Astra alaphangját. Ez viszont senkit se tántorítson el az év egyik legjobb filmjétől.

Brad Pitt éve az idei. Megszokhattuk már, hogy minden feltűnése eseményszámba megy – ebbe beleértendő a Deadpool 2 is –, de 2019-ben főszerepet játszott az év legjelentősebb filmjei közül kettőben is. A Volt egyszer egy… Hollywoodban nem az övé, hanem Leonardo DiCaprióé volt a nagyobb lehetőség, de Cliff Booth végtelenül laza és megnyugtató, ugyanakkor baljós jelenléte nélkül nem sokat értek volna az önsajnáltató Rick Dalton magánszámai sem. Pitt második idei filmjében, az Ad Astrában viszont semmi nem tereli el róla a figyelmet. Rajta áll, hogy a film működik-e, ő vezet el bennünket oda, ahova mindig is vágytunk, de ahol, nagyon úgy néz ki, semmi keresnivalónk.

Az Ad Astra főhőse, Roy McBride megbízható és tapasztalt űrhajós. Olyan ember, aki a lehetetlennel határos módon képes megakadályozni egy katasztrofális energiakisülést a Föld körül keringő antennán, de belül majdnem olyan üresre szikkadt, mint a világűr képe, amelyet nap mint nap kifejezéstelen arccal bámul. Szakmai és privát társtalansága ebben a közegben kozmikus magánnyá növekszik, a történet elején pedig olyan figuraként ismerjük meg, aki minden profizmusa ellenére sem bírja már sokáig cérnával. Nem csoda: ahogyan ő él, abba mindenki más belepusztulna vagy beleőrülne.

Fotó: Fórum Hungary

Felébred a gyanú, hogy Roy apja, maga is legendás asztronauta, valóban bele is őrült utolsó és mindeddig végzetesnek hitt küldetésébe. A Földet katasztrófával fenyegető energiahullámok a Neptunusz bolygó felől érkeznek, éppen onnan, ahová az idősebb McBride a földönkívüli életet kutató csapata élén elindult évtizedekkel ezelőtt, hogy ne is térjen vissza soha többet. Roy feladata az, hogy a Marsról üzenetet küldjön az apjának, és információt szerezzen tőle arról, mi folyik a Neptunuszon. Az is benne van a pakliban, hogy az apja nem áldozata, hanem felelőse a Földet érő sugárzásnak, ha pedig ez beigazolódik, Roy súlyos döntéshelyzetben találja magát.

Ám hiába a földi lét pusztulásával fenyegető veszély, ebben a történetben mindez alig válik fontossá. „Kihalásra ítélt faj vagyunk” – mondja az egyik szereplő a filmben, és ítéletét Roy rezignáltan kénytelen elfogadni. Számára is az a küldetés igazi tétje, hogy el- vagy leszámoljon az apja emlékével, azzal ugyanis képtelen volt megbirkózni, hogy a férfi a munkája miatt elhagyta a családját. Pitt figurája a történet felütésétől kezdve masszívan depressziós, ráadásul paranoid képzetek gyötrik. Rutinszerűen veri át a pszichológiai teszteket, miközben tartózkodik mindenféle mesterséges módszertől, amellyel jobban érezhetné magát – az egyik jelenetben egészen konkrétan be sem veszi a kiutalt kedélyjavító gyógyszerét, így kormányozva az önpusztítás felé egyre törékenyebb pszichéjét.

Fotó: Fórum Hungary

Az Ad Astra tehát a földönkívüli kapcsolatfelvételt tárgyaló sci-fik azon csoportjához tartozik, amely közös nevezőre hozza a kozmikus és az érzelmi téteket, a hangsúlyt utóbbiakra helyezve. A műfaj míves darabjai tartoznak ebbe a körbe, a leghíresebb mintát nyilvánvalóan a Solaris jelenti. Emlékezhetünk: Tarkovszkij filmjében az idegen létforma annak az alakjában jelenik meg a főhős számára, akivel szemben az űrhajósnak lezáratlan belső ügye, feldolgozatlan traumája van – vagyis halott felesége képében. Az Ad Astrában a személyes trauma az apa alakjához kötődik, és mivel minden történést Roy szemszögén keresztül látunk,

az apakomplexus feldolgozása voltaképpen az emberiség túlélésének feltételévé válik.

James Gray rendezőt sokáig csak európai filmfesztiválokon ismerték el, független gengszterfilmjeivel (a pályaindító Kis Odesszától Az éjszaka uraiig) egyszer sem ért el átütő közönségsikert. Ennek ellenére filmről filmre egyre magabiztosabb és ambiciózusabb lett:a Marion Cotillard főszereplésével készített Idegen földön-nel léptéket váltott, és gazdagon felépített történelmi tablót forgatott. Előző rendezésében, a Z: Az elveszett városban ugyanazt a témát dolgozta fel múltbeli közegben, amelyet most az Ad Astrában is boncolgat: a veszélyes és messzi világokat felfedező, menthetetlenül magányos férfi pokoljárását.

Ahogy az egyébként méltatlanul keveset emlegetett, kiváló Z-ben, úgy az Ad Astrában is a főhős természetéből adódik, hogy életveszélyes utazásokat mutat be a történet, ezek a férfiak ugyanis mindent megtesznek azért, hogy elszigeteljék magukat a környezetüktől.

Az Ad Astra viszont nemcsak Roy depressziója miatt áthatóan szomorú, hanem a kozmikus gyász miatt, amellyel a film többi szereplője is küzdeni kénytelen.

A Föld még egyben van, az emberiség pedig meghódította a közeli bolygókat is, de a Holdra vagy a Marsra is csak a háborúskodást meg a kapitalizmust exportáltuk. Semmi remény nem látszik arra, hogy fajként a jó útra térjünk – egyedül a személyes megváltásban, Roy megváltódásában bízhatunk. Az elmúlást a főhős belső monológokban regisztrálja, ezeknek a Terrence Malick epikus filmverseit (Az élet fája, Knight of Cups) idéző szövegeknek a megfogalmazása és hangvétele – kivált a fináléban – olykor kissé együgyű, vagy legalábbis egyszerűbb, mint a körülvevő látvány gazdagsága.

Fotó: Fórum Hungary

Noha Gray elsősorban a főhősben lezajló pszichológiai folyamatokra koncentrál, egyáltalán nincs szó arról, hogy az Ad Astra minimalista kamara-scifi lenne. Alaposan kitalált és nagy műgonddal levezényelt akciójelenetek egész sorát látjuk: az energianyaláb becsapódásától a marsbéli kalózok támadásán át az űrhajó legénységével való összecsapás jelenetéig Gray időről időre sokkszerűen szakítja ki hősét elsötétülő gondolataiból – és akkor a veszett kísérleti majmok horrorszekvenciájáról még nem is beszéltünk. A magányos borongás és a hajmeresztő akciók terei egyaránt lenyűgöző és vészjósló, színkódok szerint berendezett miliők, amelyek Hoyte Van Hoytema operatőr (Csillagok között, Dunkirk) képein minduntalan izolálják az összeroppanás előtt álló szereplőket.

Közülük többen – Donald Sutherland mint Roy felügyelőtisztje, Tommy Lee Jones mint idősebb McBride, Ruth Negga a marsi bázis parancsnokaként – emlékezetes és hátborzongató alakítást nyújtanak. De Brad Pitt nélkül, ahogy utaltam rá, nem működnének a mégoly gondosan kitalált részletek. Pittnél, napjaink legnagyobb hollywoodi sztárjánál azonban bármilyen film jó kezekben van. Idén láttunk már egy kivételesen nagyszerű sci-fit, a Robert Pattinson főszereplésével készült Csillagok határán-t. Brad Pitt és James Gray közös sikere, az Ad Astra legalább ugyanannyira remek film – vagyis nemcsak a főszereplőnek, hanem a műfaj rajongóinak is nagyon jó évük van.

Ad Astra (2019), 123 perc, 9/10

Kiemelt kép: Fórum Hungary

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.