Az évezredek óta lakott kasztíliai Segovia neve a legtöbb, Spanyolországba utazó számára talán semmit sem mond, pedig a Madridtól mindössze alig száz kilométerre fekvő kisváros igazi csoda: középkori városmagja, a lovagkort tökéletesen jelképező kastély, az Alcazar, a gótikus katedrális és a Világörökség részét képező, közel kétezer éves római vízvezeték mind-mind megérdemlik, hogy minél többen ismerjék őket.
A várostól tizenöt kilométerre fekvő Fuenfría forrástól induló, óriási gránittömbökből álló vízvezeték természetesen nem nyomtalanul vészelte át az elmúlt két évezredet: az arabok 1072-es betörése nyomán lerombolt részt a XV. század utolsó két évtizedében restaurálták, a város otthonainak melegen tartására szánt tüzelőanyagok, az autók okozta légszennyezettség, illetve a gránit természetes kopása pedig a kilencvenes évekre megviselte az építményt, melynek felújítása 1997 óta folyamatosan tart.
Mindezek persze egyáltalán nem kisebbítik az építők munkáját, hiszen maradandót alkottak, sőt, talán túlságosan maradandót is, nem meglepő tehát, hogy szárnyra kelt a városban egy legenda, mely szerint azt nem a rómaiak, hanem
A történet főszereplője egy vízhordó asszony, aki megelégelte, hogy mindig zsúfolt utcák egész során kell magát áttörnie, hogy eljuthasson a legközelebbi kútig, így lepaktált az ördöggel, akinek a lelkét ajánlotta cserébe azért, ha a másnapi kakaskukorékolásra a víz a háza előtt folyik majd. Éjszaka óriási vihar tombolt a városban, az ördög pedig ennek leple alatt próbálta meg megépíteni a vízvezetéket. Az asszony időközben megbánta a tettét, és egész éjjel imádkozott, hogy a gonosz ne járjon sikerrel. Így is történt, hiszen a kakas következő reggel hamarabb kukorékolt, néhány kő azonban még hiányzott a műből, így az ördögnek a nő lelke nélkül kellett visszatérnie a Pokolba.
A magát nyilvánvalóan szerencsésnek érző, de bűnbánó nő beismerte a tettét, a segoviaiak azonban gyakorolták a jó keresztényhez illő bűnbocsánatot, így a vízhordó szabadon visszatérhetett az otthonába, munkája pedig a vízvezeték miatt sokkal könnyebbé vált.
A város lakói a biztonság kedvéért persze szenteltvízzel locsolták végig az építményt, tetejére pedig az első keresztény vértanú, Szent István és a Szent Szűz szobrát állították, hiszen tudták: csoda történt.
Ezek a valójában a XV. század végén állított szobrok ma is a helyükön állnak, sőt, a városban működő katonai akadémia kadétjai a Szűz szobrát minden évben egyszer a spanyol zászlóval is betekerik. A legendára azonban szobor évszázadokon át nem emlékeztetett.
Egészen a közelmúltig: 2018-ban az évi 800 ezer turistát vonzó város vezetése úgy döntött, kezdeményezi egy, az akvadukt közelében álló szobor felállítását, melyen a legendabeli ördög látható, amint épp a művével szelfizik, remélve, hogy az újabb látványosság még több embert vonz majd Segoviába.
Az 1,7 méter magas alakot végül a hatvanhárom éves, orvosi karrierjét a szobrászat és írás kedvéért feladó José Antonio Abella készítette el, aki a németországi Lübeck hasonló szobrát látva – az ördög ott egy hasonló szerződés értelmében templomot épített – készítette el a szobrot, ami az első, még a műteremben készült képek, illetve a látványterv megjelenése után azonnal kapott hideget-meleget a lakóktól, sőt, egy keresztény szervezet petíciót is indított a felavatás megakadályozásáért.
– érveltek, de a több mint ötezerötszáz összegyűlt aláírást lobogtatva sem jártak sikerrel: a bronzszobor január végén az akvadukttól alig kétszáz méterre, épp a hírhedt inkvizíció egykori segoviai központjának épülete mellett jelent meg, és már közel fél éve csábítja a turistákat a város kevésbé járt utcái felé.
