Kultúra

A magyar kormánynak is bemutatott a hiphop sámánja

A Bánkitó Fesztiválon jártunk, ahol ugyan hideg és nyirkosság fogadott minket, de elképesztően jó koncerteket hallottunk. a pénteki nap főleg a hiphop jegyében telt, ahol a rapper/költő/forradalmár Saul Williams legyalulta az agyunkat, a lefegyverzően közvetlen Sudan Archives pedig teljesen elbűvolt minket és mindenki mást is.

Saul Willams és a szavak ereje

Anyámnak egy James Brown-koncertről kellett kirohannia, hogy életet adhasson nekem… Azon a koncerten Brown elénekelte a Say It Loud, I’m Black and I’m Proud című számát, és ez a cucc bekerült a vérkeringésembe. Ezzel együtt születtem

– mondta az amerikai Saul Williams, aki péntek este lépett fel a Bánkitó Fesztivál Északi Színpadán. Williamst nehéz lenne bekategorizálni: költő, színész, rapper, hip hop zeneszerző, filmkészítő és aktivista, de mindenekelőtt ezt az összes szerepet egybegyúró modern sámán, aki hisz a szavak és a ritmus varázserejében, és ezekkel igyekszik változást generálni hallgatósága tudatállapotában. Ezen keresztül pedig a világban. Műfajok és stílusok közötti csapongása nem véletlen, inkább az ars poetica része, hiszen mondanivalója egyik fontos része is épp az, hogy tiltakozik a sorsokat kényszerpályára állító kategóriák, címkék és bárminemű megbélyegzés ellen. Vitatkozni lehet a helyzetértékelésével és az üzeneteivel, de egy biztos: kevesen tudnak nála hatásosabban élni a nyelvben rejlő zeneiséggel és igéző erővel. Persze ez nem olyan meglepő attól, aki majdnem egy soul-koncerten született, az anyja tanár, az apja pedig tiszteletes, aki minden vasárnap a helyi fekete közösségnek tartott nagy prédikációt a templomban.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Willamsnek eddig hat verseskötete jelent meg, de őt elsősorban nem olvasni kell, a sorai hangosan skandálva kelnek igazán életre. Annyira érzi a nyelv természetes lüktetését, hogy zene nélkül is tökéletesen működik, mintha ott dübörögne mögötte egy ritmusszekció. Őt hallgatva elillannak a szépirodalmat és popkultúrát elválasztó merev határok, hirtelen evidenssé válik, mi köti össze Shakespeare-t Bob Marleyval vagy Tupac Shakurral. Igazából a kimondott szó köré épül itt minden, akár jazz zenekarral lép fel, mint pár éve az A38 hajón, akár zajosabb hiphop futurism szettjével érkezik egyedül, mint péntek este a Bánkra. Pedig én elég régi vágású vagyok ezen a téren: alapvetően az élőzenét szeretem, és ösztönösen gyanakodni kezdek, amikor valaki egy darab laptoppal áll ki a közönség elé, de Willams nem megúszásra játszott, fellépésének egy pillanatra sem volt hakni bűze.

Az utolsó lélegzetvételig megkomponált egy óra elképesztően intenzív volt: a dübörgő basszus és dob legyalulta a közönség agyát annyira, hogy a farvizükön akadály nélkül hatoljanak be a forradalmár szlogen és költői merengés között ingázó mondatok. Persze sokat segített, ha valaki ismerte a dalokat, mert a szöveget sokszor – épp a dübörgés miatt – nehéz volt érteni. A sodrás így is megvolt, a háttérvetítés pedig nyújtott némi kapaszkodót, ott ugyanis folyamatosan vibráltak a fő szlogenek, megtámogatva a pop artos, helyenként kissé didaktikus képekkel, amik tömören összefoglalták az üzenetet: hol egy afrikai nyomortelep, hol egy hatalomnak bemutató középső ujj, hol Trump, hol Iggy Pop, vagy épp Martin Luther King tűnt fel ebben az asszociációs folyamban. A szett gerincét amúgy is Williams két évvel ezelőtti albuma, az összművészeti projektté dagasztott MartyrLoserKing dalai adták, de (részben vagy egészben) előkerültek olyan régebbi „slágerek”, mint a Nike reklámban is elhangzó List of Demands(Reparations) vagy a debütlemezén származó Coded Language.

Bár nem sokat beszélt a dalok között, azért a végén volt egy kis közvetlen kiszólás: megköszönte a közönségnek, hogy egy szerinte fasiszta hatalom ellenében is meri a nyitottságot és az elfogadást képviselni, és mindenkit arra bátorított, hogy akármilyen tűz is hajtja az életben, ne hagyja kihunyni. A koncert után készült interjúnkban Williams azt is hangsúlyozta, hogy a forradalmat persze mindig magunkon kell elkezdeni, szembenézve saját képmutatásunkkal, konformizmusunkkal, előítéleteinkkel és gyengeségeinkkel (ez a dalaiban is visszatérő téma). Williams színpadi karakterében olyan mértékben keveredik az önjelölt prófétai pozőrség és a magával ragadó hitelesség, hogy nem is lehet szétválasztani a kettőt. Sokat merít példaképeitől, a Public Enemytől Allen Ginsbergig, mégis összetéveszthetetlenül saját hangon szólal meg. Nehéz lenne felmérni, hogy éjjel 11-kor, egy cirkuszi sátorban, tényleg van-e, lehet-e tartós tudatformáló hatása ennek az egésznek, de az biztos, hogy Williamsen semmi nem múlik, ő mindent megtesz ezért. (Jankovics Márton)

Sudan Archives

A Bánkitó legnagyobb aduja a tószínpad. Van egy egészen elképesztő varázsa a partnak akkor is ha süt a nap, és akkor is, ha olyan szerencsétlen az idő, mint ezen a hétvégén. Az amfiteátrumszerű nézőtérről belátni a tavat, és ugyanolyan jól áll a színpad romantikája Szabó Benedekéknek, mint mondjuk a Los Angeles-i Sudan Archivesnak, aki péntek este teljesen egyedül töltötte meg élettel a Bánkitót. Egyedül jött, egyedül lépett fel, és olyan kisugárzása volt az énekesnőnek, mintha legalább öten állnának mögötte. A kísérleti elektronikus zenét keveri a hegedűvel, R&B-vel, rappel, és képtelenség volt másra figyelni vagy kizökkkenni a koncert alatt.

Sudan Archives Ohióban született, és az egyéves zenei képzésén kívül abszolút magától tanulta meg az alapokat, hallás alapján hegedült. Az eredeti neve Brittany Parks, de 17 évesen úgy döntött, hogy nem igazán tetszik neki a Brittney, úgyhogy Sudan lett a beceneve után, és így jött a Sudan Archives is. Otthonról fiatalon kirúgták, és ekkor költözött Los Angelesbe.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Az látszott, hogy nem mindenki készült fel egy ennyire meglepő zenére a Bánkitón, de akit elkapott Sudan Archives hangulata, azonnal beleszeretett.

Szinte felfoghatatlanul szuggesztív volt a színpadi jelenléte, ahogy egy magasan sliccelt uszályos ruhában hullámzott, hegedült, énekelt, leguggolt és táncolt, mindezt egyszerre. Jó, hogy nem spárgázott. Arról a fajta előadóról van szó, akinél nem engedhetjük meg, hogy csak a háttérzajnak használjuk a koncertet. Teljes figyelmet kíván, hogy feldolgozzuk, hogy lehet valakinek ennyire jó hangja, miközben magát kíséri hegedűn. Maximum annyival lehetett belekötni, hogy néha a közönség sem vette le időben, mikor is van vége egy számnak. A leghíresebb dalait (például ezt vagy ezt) viszont nem tudtuk kiűzni a fejünkből az este további részében. Na meg azt, ahogy a koncert után a mezítlábas Sudan Archives lesétált a színpadról, és a piros estélyi ruhájában ellibbent a tömeg között a lángososok felé, hogy a Bánkitós kíséret is alig érte utol.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik