A nők egykor arasznyi kalaptűkkel védték meg magukat az erőszakos férfiaktól

A nők elleni támadások hosszú évezredek óta kísérik az emberiség fejlődését, életkorra, társadalmi státuszra, vagy épp származásra való tekintet nélkül. A támadásokat elhárító csodafegyver ma, a XXI. században sincs a nők kezében, noha a különböző önvédelmi eszközök – így a paprika- és gázspray, a vészjelző síp, vagy épp a gázpisztoly – nyilvánvalóan csökkentik a támadások számát.

A századfordulón mindezek azonban természetesen még nem álltak rendelkezésre, de a nők ekkor sem maradtak lehetőségek nélkül. Ezek közül a leghatékonyabbnak a századforduló elegáns öltözetének elmaradhatatlan részét képező, óriási kalapokba tűzött arasznyi, díszes tűk voltak, melyek néhány éven át minden tengerentúli nő legfontosabb fegyverének számítottak.

A Smithsonian a témában írt hosszú cikke Leoti Baker 1903 tavaszán történt esetét emeli ki: a New York felfedezésére indult kansasi hölgy az Ötödik sugárúton épp a tömegközlekedés egy korai módjának számító, tömött kocsin utazott, mikor észrevette, hogy egy idősödő, elegáns férfi minden úthiba okozta döccenés után egyre közelebb húzódik hozzá. Ezt követően többször hozzáért, végül pedig az egyik karját ráhelyezte.

Leoti ettől sem ijedt meg:

hirtelen a közel harminc centis kalaptűjéhez nyúlt, majd beledöfte azt a férfi karjába, aki a következő megállónál, sűrűn könnyezve le is szállt.

A történet a New York World című lapban jelent meg, de nem ez volt az egyetlen újság, amelyben a gyakran eltévedő kezű, de pórul járt szexuális ragadozókról írtak, hiszen országszerte egyre több eset jutott el a médiáig.

A leggyakoribb önvédelmi eszköz Leotinak és társainak köszönhetően a kalaptű lett, ami ellen rövid ideig senkinek sem volt ellenvetése.

Ezekben az években egyre több nő mert egyedül, társak és férfiak nélkül útra kelni, céltáblát jelentve a sokszor mit sem sejtő ragadozóknak.

A dolgok hamarosan azonban megváltoztak, megjelentek ugyanis az első balesetek, vagy túlzott erőszakot alkalmazó támadások: egy tizenkilenc éves lány például

játékosan megbökte a szerelmét, a tű azonban a fiú szívébe fúródott, aki hamarosan elhunyt.

Egy fiatal New York-i férfi sem volt ennél szerencsésebb: egy villamoson utazva hirtelen éles fájdalmat érzett a füle mögött, amit egy mellette álló nő véletlenül átnyúló kalapdísze okozott. Néhány nap múlva a vétlen utas meghalt.

A tű egy alkalommal egy tömeges támadás fegyverévé is vált: száz gyári dolgozó nő ilyenekkel támadott meg ugyanis egy kisebb csapat rendőrt, akik épp két anarchista beszédet tartott társukat tartóztatták le.

Az évtized végére nem csak az Egyesült Államokban, de Európában – így Hamburgban és Párizsban – is a tűk hosszának szabályozásán gondolkodtak, ami felé az első lépést végül Chicago tette meg a következő évben:

a kilenc inchnél, azaz 22,9 centiméternél hosszabb kalaptűk utcán való viselésért nem csak letartóztatás, de ötven dolláros bírság is járt.

A változásnak természetesen támogatói és ellenzői is szép számmal akadtak: egy szimpatizáns szerint

ha a nők répákat és kakasokat akarnak viselni a fejükön, az az ő döntésük, de ha kardokat akarnak, azt meg kell állítani.

A női válasz sem váratott sokáig magára: a több nőklubot is képviselő Nan Davis szerint

“ha Chicago férfijai el akarják venni tőlünk a kalaptűket, akkor tegyék biztonságossá az utcákat is. Egyetlen férfinek sincs joga ahhoz, hogy megmondja, mit vegyek fel.”

– idézte fel a BoredPanda.

A kérdést végül a város vezetői közt szavazásra bocsátották: hatvannyolc egyetértés és két ellenvélemény mellett a javaslatot jogerőre emelték. Az ötletet később Pittsburgh, Baltimore és New Orleans is átvette, de a világ más részein végül nem rendszabályozták a kiegészítő viselését.

Nem is volt igazán rá szükség, hiszen az első világháború évei alatt a kalaptűk egyszerűen kikoptak a női ruhatárakból, és a nőjogi mozgalmak megerősödésével megjelent a bubifrizura, valamint a flapper, hosszú időre száműzve az óriási fejfedőket, súlyos kiegészítőket és lenge ruhákat.