1921 fontos év volt a brit postahivatalokban: ekkor mutatkozott be ugyanis a világos betonlapokból egyszerűen összeilleszthető, piramisszerű tetővel rendelkező, piros ajtót, illetve ablakkereteket kapott telefonfülke, mellyel a britek már az utcáról is elintézhették a legfontosabb hívásokat.
A terv nem volt rossz, a városok azonban vonakodtak felállítani a fülkéket, London és Birmingham pedig határozottan visszautasította a K1 jelet kapott dobozok kihelyezését.
A helyzet megoldására a Royal Fine Art Commission (Királyi Képzőművészeti Bizottság) egy új tervpályázatot írt ki, melyre a Királyi Posta és Birmingham által delegált építész mellett a kor három elismert tervezőjét, Robert Lorimert, John Burnetet, valamint az ikonikus Battersea erőművet és a Cambridge Egyetem könyvtárát megálmodó Giles Gilbert Scottot is meghívták.
Közülük végül Scott diadalmaskodott, és 1924-ben megszületett a három oldalán hat-hat apró ablaksort hordozó, kupolája alatt a birodalmi állami korona rajzát rejtő K2.
A gyártásba csak két évvel később, 1926-ban került fülkéből 1700 darab készült, ezek közül ma viszont már csak alig kétszázhúsz áll a helyén. A főleg Londonban – néha egymás mellett – előforduló darabok ma mind védettséget élveznek, a turisták pedig nyilvánvalóan megőrülnek értük.
De hogyan jutott el Scott a fülke formájáig?
– tehették fel sokan a kérdést, sejtve, hogy az nem egyszerűen csak egy esőben elfogyasztott csésze tea felett ülve pattant ki az építész fejéből.
A választ Scott életének egy fontos eseményében rejlik: a tervezéskor ő volt ugyanis a Brit Birodalom egyik legfontosabb építésze, a XVIII.-XIX. század fordulóján alkotó Sir John Soane (1753-1837) örökségét és műgyűjteményét kezelő múzeum vezetője.
Jól ismerte tehát az alkotó műveit, így Soane saját maga, illetve felesége számára 1816-ban tervezett síremlékét, melynek középpontjában álló sírkövet egy négy pillérrel alátámasztott kupola védi:
A brit főváros egyik legkorábbi keresztény temetőjében, a Szent Pongrác-templomot körülvevő sírkertben álló mauzóleum ma, kétszáz év után is áll, noha a sírok jó része időközben eltűnt mellőle – köszönhetően kora legnagyobb pályaudvari csarnokának, az 1868-ban mindössze néhány méternyire átadott (merő véletlenségből Giles Gilbert Scott nagyapja által tervezett) St. Pancrasnak.
A Királyi Posta nélkül az antik építészet hagyományaiból táplálkozó fülke nem lett volna piros: Scott ugyanis úgy gondolta, nincs jobb választás a szürke külsőnél, a telefonálni vágyókat pedig egy kék és zöld belső tér fogadta volna.
A K2 ma is uralhatná a brit telefonfülkék mezőnyét, a Posta azonban három év után leállította a gyártásukat, hiszen egyszerűen túl nagyok és drágák voltak ahhoz, hogy az egész országot behálózzák velük.
A K3 jelű ráncfelvarrott doboz megtervezésével szintén Scottot bízták meg, aki ezúttal egy kevesebb klasszikus építészeti elemet felmutató, főbb vonalaiban azonban megegyező tervvel állt elő. A tikfa ajtót egyszerű fára cserélte, a falakat öntöttvas helyett vékony betonlapok adták, a vörös szín pedig csak az ablakkereteken maradt meg:
A fülke a következő három évtizedben, a K7 1959-es megjelenéséig nem változott meg számottevően, sőt, a harmincas évek derekán a piros szín (a hatvanezer példányban készült K6, 1936-1968) is visszatért, hogy az árnyalat és forma még mélyebbre épüljön be a XX. századi brit történelembe, majd az ország Big Ben utáni legismertebb szimbólumává váljon.
Sir John Soane London szívében álló sírja pedig mindeközben lassan pusztul:
Az ikonná vált utcai épületek közül számos lebontott példány a világ különböző pontjain kezdett új életet – néhol apró ingyenkönyvtárként, máshol pedig egyszerűen csak egy angol pub, vagy sörkert díszeként.
Egy K6 például a siófoki víztorony közelébe is jutott:
