A sorozatnézés többnyire magányos műfaj, így meg kell becsülni, amikor közösségi élménnyé válik. A Breaking Bad nagyszabású fináléja mellett nekem a True Detective (A törvény nevében) első évadának lezárása volt az egyetlen alkalom, amikor rituálisan összegyűltünk pár barátommal, hogy méltóképp búcsúztassuk a szereplőket. Ezzel bizonyára nemcsak mi voltunk így, Nic Pizzolatto 2014-ben induló krimisorozatának már az első részek után komoly kultusza alakult ki, amit még fokozni is sikerült az évad végére. Pedig a True Detective nem forradalmasította a tévés elbeszélést, mint például a múlt héten húsz éves Maffiózók. Tulajdonképpen egy régimódi zsarutörténet volt némi konyhafilozofálással és okkultizmussal fűszerezve, csak úgy eltalálták a déli, mocsaras helyszínt, a bűnöktől és sötét titkoktól terhes hangulatot, valamint Matthew McConaughey és Woody Harrelson zseniális párosát, hogy toronymagasan kiemelkedett a tévés krimi-mezőnyből.
Sejthető volt, hogy ezt a szintet nehéz lesz tartani, de az új helyszínen, új szereplőkkel, új bűnügybe kezdő második évad minden aggodalmat alulmúló csalódás volt. Az erős kezdés után, kevés sorozat vált olyan gyorsan önmaga paródiájává, mint a True Detective: hiába érkeztek új sztárok (Colin Farrell, Rachel McAdams és Vince Vaughn), a karizma helyén maradtak a pózok, az addig jelentőségteljes mondatok egy csapásra modorossá váltak, a cselekményt mélyen átitató pesszimizmus pedig kamaszos szenvelgésként hatott. Mintha a Mississippi Deltából Kaliforniába költözve a híres déli varázserőt, azt a bizonyos mojót is elvesztette volna, amelynek fontosságát oly sokszor megénekelték a blues dalokban.
Sokáig kérdéses volt, hogy lesz-e egyáltalán folytatás, négyévnyi kihagyás után azonban most megérkezett a harmadik évad, amely érzékelhetően igyekszik feledtetni a kaliforniai kilengést. Az első négy rész alapján nyilvánvaló, hogy Pizzolatto visszanyúlt az egyszer már bevált recepthez, amitől egyből elkezdenek összeérni az ízek, ám kissé szolgaian másolja a korábbi hozzávalók listáját:
- Ismét a déli államokban járunk,
- egy morózus zsarupárost követve,
- akik egy rejtélyes gyerekgyilkossági ügyben nyomoznak.
- A bűnügyben feltűnnek okkultizmusra utaló jelek,
- míg az évtizedeket felölelő cselekmény ugrál az idősíkok között.
A baljós hangulatot ezúttal is a jól megválasztott helyszín alapozza meg: az arkansas-i táj ugyan nem olyan mitikus, mint a lerohadó gyárépületekkel és elhagyott templomokkal tűzdelt louisianai mocsárvidék, de azért az Ozark-hegység kopár erdőit pásztázva is el lehet merengeni az emberi élet kilátástalanságán. És nyomozóink merengenek is eleget, miközben szolgálati autójukkal poroszkálnak a félreeső utakon. Mindkettejük vietnami veterán, akik súlyos, feldolgozatlan traumákat cipelnek magukkal. Míg West nyomozó (Stephen Dorff) cinikus viccelődésbe, az érzékeny Hays (Mahershala Ali) inkább csendes rágódásba fojtja a nyomasztó emlékeket. Nekik kellene végére járniuk, mi történt a kisvárosi Purcell-testvérpárral, akik csak egy délutáni biciklizésre indultak, de soha nem tértek haza szüleikhez. Mindezt bonyolítja, hogy a szülők szívből gyűlölik egymást, kölcsönösen a másikat hibáztatva a gyerekek eltűnéséért. Erre az 1980-as nyomozási szálra rakódik ré még két idősík: tíz évvel később ugyanis újranyitják az egyszer már megoldottnak hitt Purcell-ügyet, kihallgatva a detektíveket, 2015-ben pedig az idős Hays egy bűnügyi tévéműsorban próbálja felidézni emlékeit az esetről.
Pizzolatto ügyesen gubancolja össze a három szálat, apránként adagolva az információkat és a feszültséget, és azt is jó látni, hogy a szereplőket sikerült hitelesen fiatalabbá és öregebbé maszkírozni. Hamar világossá válik, hogy nemcsak az eredeti elkövető kiléte a kérdés, de az is, hogy a sötét ügy miként vetült rá hosszú árnyékként a szereplők későbbi életére. A trükkös flashback-szerkezet tehát eddig betölti funkcióját, csak az egész túlzottan emlékeztet az első évadra, ami ugyanígy ugrált az eredeti nyomozás és a későbbi kihallgatás között, szintén eljátszva a megbízhatatlan elbeszélő lehetőségével. Még az időben hozzánk legközelebb eső harmadik szál tartogatja a legtöbb újdonságot: az, amelyben a már nyugdíjazott, demens Hays küzd elillanó emlékek visszaszerzéséért. Itt nehéz eldönteni, hogy a felejtést mekkora részben okozza betegsége, illetve az, hogy képtelen szembenézni korábbi tetteivel.
Mahershala Ali alakítása tényleg átütő, az ő arca még a kopár erdőknél és tisztásoknál is fontosabb tájként szolgál az alkotók számára (Pizzolatto ebben az évadban nemcsak a sztoriért felel, de rendezőként is debütál). Hays egy-egy elgyötört pillantásában teljes történetek villannak fel, amiket nyilván megtart magának, de ettől a tekintettől még a banális mondatok is megtelnek jelentőséggel, mintha csak sötét titkok álcái lennének. Ezek a titkok nyilván majd az évad második felében tárulnak fel. Jól egészítik ki egymást Stephen Dorff földhöz ragadtabb karakterével, mégsem vibrál köztük úgy a levegő, mint McConaughey és Harrelson között. És nem hiába hozom fel megint őket, ugyanis nehéz volna az előzményeket figyelmen kívül hagyni. Még a történet félidejéhez érve sem múlt el az a zavarba ejtő érzés, hogy a kultikus első évad ügyes, de minden téren kissé haloványabb utánzatát látom. Egy lassan hömpölygő, sötét thriller, aminek van sűrű atmoszférája, jól bánik a klisékkel, és épp elég izgalmas ahhoz, hogy tovább nézzem. De már nem hipnotikus vagy felkavaró, így nem fogok egy hétig azon rágódni, hogy vajon mi történik a következő részben. Persze jöhet még váratlan pofon. Kifejezetten jót tenne neki, ha az évad második felére feladná a biztonsági játékot, és nemcsak elvarrná a szálakat, de szolgálna pár valódi meglepetéssel.
True Detective (A törvény nevében), 2019, HBO GO, 8 epizód, 7,5/10
