Kultúra
Kassa, 2013. február 22.
Márai Sándor író, költő, újságíró egykori útlevele a Márai Emlékházban Kassán 2013. február 22-én. Ebben az évben a szlovákiai Kassa, valamint Franciaországban Marseille és körülötte a Provence régió tölti be Európa kulturális fővárosának szerepét.
MTI Fotó: Földi Imre

A testi gyönyör hőfokában kiég minden önzés

24.hu
24.hu

2018. 08. 05. 09:00

Márai Sándor 1989. január tizenötödikén, súlyos rákbetegen írta utolsó naplóbejegyzését, mely így szólt: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Hat nappal később pisztolylövéssel tett pontot életére. Naplója utolsó oldalaival matinézunk.
Korábban a témában:

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Először életemben személyes találkozás egy valóságos robottal: a bank, ahol folyószámlán van pénzem, küldött egy Versatel elnevezésű plasztik igazolójegyet, melyet be kell illeszteni a bank egyik falába épített masina nyílásába, megnyomni néhány gombot, és akkor másodpercek múltán egy fémtányérra hull a kívánt összeg, vadonatúj bankjegyekben. Nem kell hozzá aláírás, igazolás… Mindent a robot végez, pillanatok alatt ellenőrzi az igazolójegy valódiságát, a számla fedezetét, kifizeti a pénzt, és átnyújt egy nyomtatott szelvényt, amely igazolja az eljárást, és mutatja, mennyi pénz maradt a számlán. A tünemény kísérteties és félelmes. A csalási lehetőségek ijesztőek, de ezzel számol a bank. Az emberi munkaerő kikapcsolása tökéletes. Mi lesz veled, emberke?…

A gyermek Márai 1904-ben
Fotó: Henrik Cséri / Wikipedia

[…]

A Teremtő teremt. Az Ember korrigálja a teremtést. Semmi nem választ el attól, hogy vallásos legyek, csak a dogmák és a papok.

Egy fényűzően kiállított, fényképekkel tarkított füzet beszámol Szabó Lőrinc elhunyt költő hévízi tartózkodásának napjairól, amikor meglátogatta a költőt múzsája, akivel két évtizeden át szívszerelemben élt. A füzet közli egy másik, még élve maradt múzsájának fényképét is, névvel és házszámmal. Az olvasmány émelyítő. A népi demokratikus irodalmi halottkémek és sírtolvajok felásnak minden frissen hantolt sírt, átvilágítanak minden melltartót, a hagyaték hulladékait, és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. De Nyugaton sem lustábbak ezek a sakálok és hiénák. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzéadott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.

[…]

„Özvegy” vagyok, és ebben van valami félelmesen groteszk. A valóságban élek, mint azelőtt, egyes szám első személyben. Az elmúlt hatvankét éven és nyolc hónapon át (ez az idő, amit „aláírásunkat” követően együtt éltünk – mert mi voltunk az első hippik, nem tartottunk „esküvőt”, csak éppen „aláírtunk” valami papírt, az egyik tanút az utcáról hívtam, Szegedi István nevű költő, aki véletlenül arra ment, és feljött az anyakönyvi hivatalba tanúnak, a másik L. kétségbeesett apja, aki rémülten felrohant Pestre, mikor meghallotta, hogy készülünk „aláírni”), az elmúlt hat évtizeden át mindig együtt, ébren és álomban, testileg és másképp, bukdácsolva mind a ketten kalandokon át, mindig újra visszamenekülve egymáshoz, ocsmány és nagyszerű élethelyzeteken át, mindig együtt. Most egyedül, olyan ürességben, amilyen a kísérleti hengerben az asztronautát övező térfogat, ahol megszűnt a gravitáció, ami földközelben tartotta. Minden lebeg, ő is, a tárgyak is, a világ is.

[…]

A pillanatok, amikor esztelen düh és harag rohan meg, az Istenre haragszom (ha van), mert irgalmatlan volt, tűrte, hogy szenvedjen. Aztán nagy fáradtság, közöny. A fájdalom, mint a veszett kutya, meglepetésszerűen ugrik ki a sötétből, belém harap, hogy fel kell ordítani. Aztán elmúlik, megint a közöny. Az üresség, ami halála pillanatában elkezdődött, amit semmi nem tud feltölteni, tökéletes üresség. Úgy halt meg, mint egy nemes növény, amely váratlan jeges szélcsapásra elfonnyad. Most elnyelte az óceán, és marad helyében a Semmi, ami inkább „van”, mint minden más, ami „van”.

Portrait de Sandor Marai (1900 - 1989), ecrivain hongrois ©Effigie/Leemage
Fotó: Leemage /AFP

[…]

A város végén egy fegyverkereskedésben. Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert, de csak most érkezett vissza a kérdőív a rendőrségtől. Most átadják a pisztolyt, gondosan és udvariasan csomagolják, adnak hozzá 50 töltényt is. Mikor figyelmeztetem az eladót, hogy ez a tölténykészlet talán több is, mint amennyire föltétlenül szükségem lesz, vállat von, és közömbösen mondja, hogy soha nem lehet tudni. A kereskedésben, körben a falakon mindenfajta fegyverek lógnak, vadászpuskák, géppisztolyok. Vevők őgyelegnek, nézegetik a fegyvereket, legtöbbje bőrkabátos, fiatal suhanc. Amerikában a lőfegyvertartáshoz joga van minden állampolgárnak. Taxival megyek haza, a sofőr érdeklődik, mit vásároltam, elégedetten hallja, hogy revolvert. „Mindig jó, ha van” – mondja. Hónapok óta először érzek megnyugvásfélét. Nincsenek öngyilkossági terveim, de ha az öregedés, gyengülés, tehetetlenülés így tart, jó tudni, hogy egy pillanat alatt végét lehet vetni a megalázó lefele menésnek, és nem kell attól félni, hogy az intézményes szemétgödrök valamelyikébe, kórházba vagy öregházba kerülök. De ehhez is szerencse kell, egy szélütés megakadályozhatja a szökést.

[…]

Taxival megyek a város határába, ahol a helybeli rendőrség kiképzőtelepén, elég magas díj ellenében, rendőrtisztek oktatják a jelentkezőket, hogyan kell bánni a lőfegyverekkel. Az utazás időszerű, mert nem érzem jól magam, és nem szeretném valamilyen balkezes ügyetlenséggel eltorzítani a pillanatot, amikor meg kell előzni a hosszú tehetetlenséget és halálvárást. A telep a városon kívül működik, érkezéskor már tompa fegyverdurrogás fogad, mert fiatal rendőrjelöltek is kapnak itt kiképzést. A polgári jelöltek, akik erre a kurzusra feliratkoztak, köztük én is, mintegy harmincan lehetnek. Legtöbbje egészen fiatal, a nők között vannak leánygyermekek, kiskorúak. Amerikában a fegyvertartás jogát az alkotmány biztosítja, lakásán mindenki tarthat revolvert is, de utcára csak akkor viheti ki, ha ehhez külön engedélye van. Egy prospektus adja hírül, hogy mintegy 120 millió lőfegyver van ez idő szerint amerikai magánszemélyek birtokában. Statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Két rendőrtiszt tart előadást, mintegy bevezető oktatást, hogyan kell bánni a handgunnal, mire kell vigyázni, mi szabad és mi tilos. Lakásban szabad a betörőre lőni, de csak ha a látogató elébb fegyverrel megfenyegette a lakót stb. A növendékek a tanteremben figyelmesek, hallgatagok. Az ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet. Jövő héten kezdődik a gyakorlati oktatás. Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, mint a készülődés egy utazásra, ahonnan „még nem tért meg utazó”. Éjszaka érek vissza az üres lakásba, Lola ágya hónapok óta vetetlen, szórakozottan gondolok arra, hogy nemsokára eljön egy pillanat, amikor elindulhatok a semmibe, ahol van, és ahová megyek. Nyugodtan alszom, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat.

Elalvás előtt Krúdy összegyűjtött 1918-as újságcikkeinek némelyikét olvasom. Ezek az írások is gyönyörűek, mint minden, amit írt. 1918-ban a „polgári” asszonyokon ramsliláz ütött ki, a spanyolláznak nevezett tömeggyilkos influenza mellett a nők elramslizzák a konyhapénzt, mert senki nem tud a keresetből megélni. Nagy író volt, minden sora ragyog, mint egy pénzdarab, amit a szemétben találtak, és tisztára sikáltak.

Budapest, 2015. június 15.
Angyalszobor, 1956-os emlékmû az Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom kertjében, a fõváros VII. kerületében a Rózsák terén. Az egy lyukas zászlón térdeplõ angyal R. Törley Mária szobrászmûvész és Végh Aladár építész 2007-ben felavatott alkotása. A zászlón Márai Sándor 1956 karácsonyára írt versének sorai: „Angyal vidd meg a hírt az égbõl Mindig új élet lesz a vérbõl” olvasható. MTVA/Bizományosi: Róka László 
***************************
Kedves Felhasználó!
Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget.
Angyalszobor, 1956-os emlékmű az Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom kertjében, a főváros VII. kerületében a Rózsák terén. Az egy lyukas zászlón térdeplő angyal R. Törley Mária szobrászművész és Végh Aladár építész 2007-ben felavatott alkotása. A zászlón Márai Sándor 1956 karácsonyára írt versének sorai: “Angyal vidd meg a hírt az égből Mindig új élet lesz a vérből” olvasható. MTVA/Bizományosi: Róka László

[…]

Álomban megint a hot line. A betűírásszöveg fut az álom tükrében, mint a komputer vagy a tévé tükrében a szöveg. Ahogyan Moszkva és Washington üzenhet egymásnak kritikus pillanatokban. Hosszú szövegek, adatok, nevek, melyekre soha nem gondoltam, kész mondatok futnak az álomban, érthetően megformált mondatok, régi események, nevek, adatok. Hol voltak, milyen memory bankben? Érthetetlen. Lehet, hogy az írás is ilyen felidézése a tudatba valaminek, ami egyszer „megtörtént”.

Az emberi aljasság, állatiasság, változatlan vérszomj, kapzsiság, renyheség, ami semmiféle civilizációban nem változott, ma sem. Marad két lehetőség, amikor az ember pillanatokra több és más lehet, mint aki és ami: az irgalom és a gyönyör. Ez a két küszöb, ahol egy pillanatra megtorpan a vérgőzös állat, és több lesz, mint aki. Az irgalom, ami nem szeretet. A szeretet tud fogcsikorgató önzés lenni. Az irgalom nem „szeretet”, nem kér viszonzást, nem ítél. Csak irgalmas, feltétel nélkül, egy pillanatra, akkor is, ha az, akihez irgalmas, nem „méltó” az irgalomra. És a gyönyör, ez a többlet. A testi gyönyör, aminek hőfokában kiég minden önzés. És a másik, a felfokozott gyönyör, a művészet, a szellem, a zene gyönyöre. A „többlet”. Minden más zoológia.

És az, hogy nem mondhatom el neki. Mit? Azt, minden napot. Néha szólok hozzá, mint az életben, mikor már nem látott, nem hallott és időnként megkérdezte: „Itt vagy?” Elmondom két-három szóval, mi történt, mit csinálok. Nem hiszem, hogy hallja. Nem hiszek semmit. Dögfáradt vagyok. Néha megkísérlem felidézni, ami hatvankét év során nem volt jó. Ez sem segít.

A teljes napló 1982–1989

Márai Sándor

Helikon, 2018

Kiemelt kép: Földi Imre / MTI

Figyelem!

Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelkielsősegély-számot!

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.