Kora egyik legnagyobb hatású olasz költőjének fiaként, Pier Paolo Pasolini tanítványaként Bernardo Bertoluccira mondhatnánk azt is, hogy milyen könnyű dolga volt, hisz ilyen közegből természetes, hogy magasra jutott. De nézhetjük onnan is, hogy sok nagy ember hatalmas árnyékából kellett kilépnie. Ő meg is tette, hogy aztán már „csak” saját vízióival küzdhessen.
Bertolucci apja, Attilio nyomán maga is költőként indult, egészen korán: saját elmondása szerint már hatévesen írt, atzán már kamaszként érdeklődni kezdett a filmezés iránt, húszéves korában pedig már apja jóbarátja, az akkor még író-költőként tevékenykedő Pasolini keze alá dolgozott annak rendezői debütálásakor, az 1961-es A csóró című filmen. Bertolucci már ekkor tudta, hogy többre vágyik, és mestere segítségével már egy évvel később behúzhatta saját rendezői-forgatókönyvírói bemutatkozását is A kaszás című alkotással, mely a kritikusok dicséretét igen, de a széles közönség figyelmét még nem hozta meg.
Azt viszont igen, hogy Bertolucci a következő években egyre több mozifilmhez adhatta ötleteit, egyebek mellett a Volt egyszer egy Vadnyugat alapötlete is tőle származik, de vázolt fel ezekben a kezdeti időkben rövid dokumentumfilmet és dokusorozatot is. Rendezőként az igazi áttörést a ’64-es Forradalom előtt hozta meg: a Pármában, Bertolucci szülővárosában játszódó film egy marxista diák és fiatal nagynénje tiltott viszonyát meséli el, és így néhány évvel később, A megalkuvó című rendezésében is visszaköszön.
A megalkuvó más szempontból is fontos lépése volt Bertolucci karrierjének: innen datálható az együttműködése Vittorio Storaro operatőrrel, akivel ugyan már a Forradalom előttön is együtt dolgoztak, ám akkor Storaro még csak egy volt a számos kameraman közül. A páros aztán olyan, érzéki képi világukról is ismert filmeket kreált együtt, mint a Pókstratégia, Az utolsó tangó Párizsban vagy a Huszadik század. Utóbbi kettő a rendező életművének három legfontosabb munkája között van, Az utolsó császárral kiegészülve.
Az utolsó tangó Párizsban korszakos alkotás volt 1972-es bemutatásakor is, miként azóta is: a Marlon Brando és Maria Schneider főszereplésével készült, túlfűtött erotikájú, mi több, sokak szerint egyenesen pornográf film egyszerre emelte még eggyel magasabbra Bertoluccit, és tette botrányhőssé. A fiatal francia színésznő és a középkorú amerikai üzletember viszonyát elmesélő történet páratlan ismertséget, A rendezőt pornográfia vádjával bíróság elé állították, négy hónap felfüggesztett börtönre ítélték, a filmet Olaszországban betiltották, kópiáját megsemmisítették, és számos más piacon is cenzúrázták annak leplezetlen, direkt szexjelenetei miatt.
Melyekből aztán évtizedekkel később újabb botrány lett: még 2016-ban került elő egy már akkor is több éves videófelvétel, melynek tanúsága szerint az ekkor csak tizenkilenc éves Maria Schneidert Bertolucci nem tájékoztatta arról, mi vár rá azon ominózus jelenet forgatásakor, amelyben Brando némi vaj segítségével megerőszakolja. Bertolucci elmondása szerint Schneider valódi reakcióit akarta megmutatni, ezért támaszkodott a meglepetés erejére, ugyanakkor azt tagadta, hogy a színésznő az egészről nem tudott volna: csak a vaj volt új ötlet, a többiről tudott mindenki.
Azt minden érintett tagadta, hogy valódi erőszak történt volna, ám a botrány kitörésekor sokan mégis így tálalták a történetet – bár az imitálással is épp úgy meg lehet alázni egy színésznőt, ami meg is valósult: Schneider úgy nyilatkozott, hogy úgy érezte magát, mint akit valóban megerőszakoltak. Soha többet nem vállalt meztelen jelenetet, és traumája később drogfüggésben, depresszióban és öngyilkossági kísérletekben mutatkozott meg, nem is állt többé szóba Bertoluccival. A jelenettel kapcsolatos botrány már jóval korábban is kitörhetett volna, hisz Schneider már jóval korábban beszélt róla, ám a közvélemény akkor még nem volt befogadóképes, a 2016-os felzúdulás már előre jelezte azt a gondolati változást, ami aztán a #metoo-mozgalomban csúcsosodott ki.
Persze Bernardo Bertolucci karrierjének annak idején a ’70-es években csak jót tett a botrányos film körüli hírverés, ennek köszönhetően lett megfelelő büdzséje, és nyerhette meg magának Robert De Nirót, Gérard Depardieu-t, és a szereposztás további nagy neveit következő nagy filmjére, a Huszadik századra. A „nagy” itt szó szerint értendő: az 1900 és 1945 közötti történelmi-ideológiai viharokat két férfi barátságán keresztül megmutató történelmi dráma több mint öt órás filmidejével sokkolta a nézőit – és aratott ezzel együtt is sikert.
A Hold és az Egy nevetséges ember tragédiája című filmjei után Bertolucci, miután nem sikerült az álma, hogy Amerikában játszódó filmet forgasson, inkább Kínába ment, hogy 1987-ben elkészítse Az utolsó császár című monstre filmdrámáját, mely már készülésekor igazi kuriózumnak ígérkezett: Ezzel együtt Bertolucci nem hitte volna, hogy egy ilyen távoli kultúráról szóló filmje tömegeket érdekel majd, a film fogadtatása meglepte. Az utolsó császár végül a díjszezon kedvence lett, kilenc Oscar-díjat nyert, köztük a rendezői díjat is, ezzel Bernardo Bertolucci máig az egyetlen olasz, aki rendezőként Oscart kapott (a háromszoros díjazott Frank Capra ugyan olasz születésű, de amerikai rendező). Ezzel Bertolucci végre megkapta az amerikai hírnevet is, amire elmondása szerint kamaszkora óta vágyott. „Se vele-se nélküle”-viszonya Hollywooddal élete végégig kitartott: bár sikerült az amerikai piacra is betörnie, a stúdiókkal nem jött ki jól.
Bertolucci következő filmjeivel is maradt a románc, az erotika és a történelem összefonódásából született történeteknél. Az utolsó császár sikere után annak producerével, Jeremy Thomassal még három filmjét jegyezte: az Oltalmazó eget és a Lopott szépséget még a kilencvenes években, illetve 2003-ban az Álmodozókat. Mindhárom filmben ugyanez a három fő motívum alkot elegyet, ám csak az Álmodozók sikerült igazán emlékezetesre, sem az Oltalmazó ég, sem a Lopott szépség nem találta meg a hangot a közönséggel Toszkána ide, Liv Tyler érzékisége oda. Az utolsó császár és az Afrikában forgatott Oltalmazó ég után a Bhutánban és Nepálban készült A kis Buddhával zárta az általa csak „keleti trilógiának” nevezett ciklust: ezen alkotásaival térben és gondolatban is eltávolodott az európai kultúrától, azon belül pedig a modern Olaszországtól, amivel munkássága nagy részében foglalkozott. A kis Buddha ugyanakkor mérsékelt sikerrel futott, giccsbe hajló ábrázolásmódját még az sem mentette meg, hogy a főszerepet a férfiszépségének fénykorát élő Keanu Reeves játszotta.
Bár hagyományosan kevés szó esik róla, de a jelen fényében érdemes kiemelni A kis Buddha után, de még az Álmodozók előtt készült Ostrom című filmjét, ennek főszerepére Bertolucci ugyanis a Westworlddel azóta a csúcsra tört Thandie Newtont szemelte ki. De nem csak ezért fontos alkotás: a film az olasz tévék számára készült, és azzal, hogy a gigaprodukciók után újra kisebb léptékekben gondolkodhatott, elmondása szerint visszaadott valamit Bertoluccinak, amit jó néhány évtizede hiányolt már: a spontaneitást. Utolsó előtti nagyjátékfilmjével, a 2003-as Álmodozókkal a rendező visszatért ahhoz a radikális politikát erotikával vegyítő stílushoz, amiről karrierje kezdetén ismerték: a történet egy amerikai fiatalemberről szól, aki épp Párizzsal és egy francia testvérpárral ismerkedik a ’68-as diáklázadások idején – ám a történelmi események helyett sokkal inkább a nemiség körül forognak az események.
A film megjelenésének évében a rendezőt porckorongsérvvel műtötték, ám a beavatkozás nem sikerült, Bertolucci kerekesszékbe került, és jó ideig nem is forgatott. Utolsó befejezett filmje a 2012-es Én és te volt, egy kamaradráma-jellegű, szűk, klausztrofób film, szokásához híven, ismét erős vizualitással, sűrű, szövevényes lélektannal. Bernardo Bertolucci a rákkal folytatott hosszú küzdelem után hétfő reggel halt meg római otthonában. 77 éves volt. Feledhetetlen filmjei mellett feledhetetlen mondatát is itt hagyta:
Nem üzengetek a filmjeimmel, az a posta dolga.
Ahogy írtuk, zseni volt.
Kiemelt kép: Tiziana Fabi / AFP
