Kiderült, mi történt Hófehérke nászéjszakáján

Berg Judit: Ő és én

Élek! Amikor felnyitottam a szemem, üvegkoporsóban feküdtem, körülöttem a kisírt szemű törpék és Ő! A herceg felültetett hófehér lovára, és lassú lépésben vitt fel a palotába. Ott ágyba fektetett, és a legjobb orvosokat hívta.

– Meghal, ugye? – kérdezgette, de a tudós férfiak megnyugtatták, hogy a méreg hatása végleg elmúlt.

A herceg a fúvó széltől is óv! Pedig már erőre kaptam, az étvágyam is visszatért, csak az almától undorodom. De Ő még korainak tartja, hogy kimenjek a levegőre, hiába csalogat a napsütötte park. Attól fél, hogy meg talál fújni a szél, vagy megperzseli alabástrom bőrömet a kora őszi nap.

– Legalább egy kicsit kipirulnék! – tréfálkoztam, de ennek hallatán az én drágám olyan rémült arcot vágott, hogy végül letettem a sétáról.

Közeleg az esküvőnk napja! Ő azt szeretné, ha komoly, állig begombolt menyasszonyi ruhám lenne. Azt mondja, konzervatív ízlésű, nem kedveli a magamutogató nőket. A ruhapróbákon is részt vett, és meghiúsította a tervezőmester minden kis trükkjét, amivel kacérabbá kívánta tenni a ruhámat.

– Ej, felség, ne legyen már ilyen szigorú! Esküvőre készül a kisasszony, nem a ravatalra! – fakadt ki végül a szabómester.

Hercegem elvörösödött az ízetlen tréfától, én pedig utasítottam a szabót, hogy a legzártabb fazonú ruhát készítse el!

Boldog vagyok! Nagyon. De kicsit félek is. Apám várában gyakran hallottam, ahogy az udvarhölgyek a nászéjszaka borzalmairól suttogtak. A szobalányok szerint azonban a nászéjszaka nem is olyan szörnyű, sőt, a szakácsné egyszer vihogva mesélte a kulcsárnénak, hogy számára – mert jó férjet kapott – onnantól kezdődött csak az igazi élet. Szerencse, hogy édesanyám halála után sok időt töltöttem a konyhában, mert rideg mostohaanyámtól biztosan nem tudtam volna meg efféle fontos dolgokat.

Olyan csodás a kastélykert! Hercegemet ma elszólította a kötelesség, s én végre kimerészkedtem a szabadba! Annyira élveztem a friss levegőt! Jókedvemben végigszaladtam a sétányon, és a szökőkutakat is körbetáncoltam. Kipirulva, farkasétvággyal tértem vissza a várba. Hercegem hamarosan megérkezett, és igencsak megharagudott.

– Hogy nézel ki, Hófehérke? Hogy kipirultál! Én nem Piroskát akarom az oltárhoz vezetni!

Meg kellett ígérnem, hogy többé nem leszek ilyen meggondolatlan. Istenem, micsoda boldogság, hogy valaki így aggódik értem!

Félek, hogy túl sápadt voltam az esküvőn, hiszen hetek óta nem jártam kint a szabadban. De hercegem a ceremónia után rajongva suttogta:

– Most igazán méltó vagy a nevedre. A hónál is fehérebb az arcod! Szebb vagy, mint valaha!

Én pedig boldog rettegéssel vártam, hogy a lakoma után felvigyen a hálószobába. Végül eljött a pillanat, amikor az ölébe kapott, és elindult velem felfelé a lépcsőn. Semmi pénzért nem hagyta volna, hogy kifárasszam magam!

Az ágyra fektetett, csókjaival borított el, majd gyengéden vetkőztetni kezdett. Szégyenemben lehunytam a szemem.

– Ez az, csukd be! – lehelte Ő, miközben ujjai már a csupasz bőrömet simogatták. – Ne mozdulj, kérlek, bízd rám magad!

Jólesett a figyelmessége. Gyengéden ölelt, finoman simogatott, szelíden nyitotta szét mereven összezárt combom, végül óvatosan hatolt belém.

– Ernyedj el! – kérte, és én boldogan adtam át magam forró teste ölelésének.

Nem is fájt. Vagyis csak egy kicsit, de tudtam, hogy ez az asszonnyá válás próbája, ezért mozdulatlan engedelmességgel viseltem az első együttlétet.

Bár az udvarbeli asszonyok szaftos történeteiből tudom, hogy a mások hálószobájában hatalmas hempergés és vad öklelődzés zajlik, az én hercegem nem akarja, hogy elfáradjak és megizzadjak. Mi mindig csendben, visszafogottan szeretkezünk, az uram leginkább azt szereti, ha én meg sem mozdulok, csak átengedem magam a vágyának. Pedig néha érzem, hogy jólesne mozgatni a csípőm, és bizony nemegyszer elképzeltem már, hogy fölé kerekedem, mintha régi, kedves lovacskám nyergében ülnék, de Ő ilyenkor rám szól, hogy maradjak veszteg.

Az utóbbi időben az uramat nagyon leköti a birodalom kormányzása. Néha annyi a munkája, hogy egész éjjel a dolgozószobájában görnyed. Ostobán van berendezve ez a kastély! Ki látott már olyat, hogy éppen a hercegi dolgozó kerüljön az alagsorba, a legfénytelenebb helyiségbe! Kértem, hogy rendezzük át a palotát, és vitessük könyveit és íróasztalát egy emeleti terembe, amit átjár a napfény és a friss levegő, de nem engedi. Azt mondja, a külvilág csalogató tündöklése elvonná figyelmét az ország ügyeitől, ezért hatékonyabb, ha a zord, félhomályos lyukban dolgozik.

Mit tegyek? Az elmúlt két héten alig láttam Őt, annyira elvonta figyelmét a sok munka. S amikor végre előkerül a dolgozószobából, néha bizony erőt kell vennem magamon, hogy ne öklendezzem. Szép ruhái áporodott pinceszagot árasztanak, s mindezek felett halványan átjárja őket valami émelyítően bűzös, édeskés illat, amely különösen taszít. Nem merek szólni neki, mert ingerült, ha a dolgozószoba miatt nyúzom, de érzem, hogy ez így tovább nem maradhat. Legközelebb a távollétében alaposan kitakaríttatom azt a sötét lyukat, sőt, az egész pincét is, ha kell!

Sok szomorúság éri mostanában kedves alattvalóinkat. A környező falvakból időről időre eltűnik egy-egy leányka. Már több eset is történt, de legutóbb egy fiatal pásztorlánynak veszett nyoma. A férfiak portyát szerveztek, mert arra gyanakodnak, hogy farkas költözött a hegyekbe. Az én uram is velük tartott, két napig járták a sűrűt, de nem sikerült puskavégre kapniuk a fenevadat!

Ma késő este ellátogattak a várba régi barátaim, a törpék, akiket sajnos a menyegző óta nem láttam! Váratlanul érkeztek, s a sötétben eltévesztették a bejáratot. A pinceajtó előtt tanakodtak, amikor toronyszobám ablakán kihajolva megpillantottam őket!

– Vidor! Hapci! Kuka! – kiáltottam lelkesen. – Itt vagyok!

Zavarodottan gyűrögették sapkájukat, miközben leültettem őket az ebédlőben. Hercegem sajnos megint dolgozott, s ilyenkor nem szabad megzavarnom, de kimentettem Őt, és belemerültünk a beszélgetésbe. Úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettem, s már hajnali hármat ütött az óra. Ekkor nyílt az ajtó, és fáradtan, elcsigázva belépett rajta az uram.

– Hát itt vagy végre? – csaptam össze boldogan a kezem, és szinte repültem a karjai közé. Úgy megörültem az érkezésének, hogy a törpék előtt, magamról megfeledkezve összecsókoltam a száját, tudomást sem véve az édeskés szagról, amely megint körüllengte.

– Ti még itt? – mordult hercegem furcsán a törpékre, akik pironkodva szedelőzködni kezdtek.

– Ideje nyugovóra térni – mondta kimérten Ő, s én nyomban éreztem, hogy igaza van, mert hirtelen ólmos fáradtság tört rám.

Másnap reggelre furcsa kiütések lepték el az arcom. Apró piros pöttyök ütköztek ki a szám szögletében és az ajkam körül, lüktetett a fejem, bódultnak, levertnek éreztem magam, s mindezt csillapíthatatlan viszketés tette elviselhetetlenné. Az udvari orvos gondterhelten vizsgált, aztán odahívatta két tudós kollégáját, hogy konzíliumot üljenek a kiütések fölött. Suttogva tanácskoztak, s én minden igyekezetem ellenére csak néhány szófoszlányt tudtam elcsípni a beszélgetésből.

– Én még ilyet… eleven emberen… soha…

Drága hercegem csupa aggodalom, egész nap az ágyam mellett ült, s olyan gyöngéd és figyelmes volt hozzám, mint a kastélyba érkezésem napján.

Néhány nap alatt elmúltak arcomról a kiütések, s jókedvem is visszatért. Egyedül étvágyam nincsen, mert az édeskés illat mintha már az egész kastélyba beszivárgott volna. Az alagsorban elviselhetetlen a bűz. A szolgák szerint ez évek óta így van, időnként erős szagok terjengnek az alsó szinten, amit képtelenség kiszellőztetni.

Amint hercegem megnyugodott az állapotom felől, és kilovagolt, megparancsoltam a szolgáknak, hogy hozzák a felmosódézsákat, mert nagytakarítást kezdünk odalent, hátha eloszolik a rémes szag!

– Magam vezetem a munkát! – határoztam el lelkesen.

Már éppen nekiláttam volna a portörlésnek, amikor lódobogás hangzott fel a várudvaron. Hazatért a férjem! Egyenesen a dolgozószobába sietett, és amint meglátott, éktelen haragra gerjedt.

– Ki engedte meg, hogy betörj ide? – ordította magánkívül.

Sírva fakadtam. Hiszen én jót akartam! Nagy nehezen nyugalmat erőltetett dühtől remegő tagjaira.

– Értsd meg, Hófehérke, hogy nem szeretem, ha a szobámban idegenek járnak!

– Én nem vagyok idegen! – pityeregtem.

– Soha, semmilyen körülmények között ne gyere ide többet a távollétemben! A pincét is kerüld el! – folytatta zordan.

Szipogva bólogattam. Amint látta, hogy megszívlelem a kérését, megenyhült arckifejezéssel hozzátette:

– Tudod, a pincét patkányok lakják! Majd tavasszal csináltatok egy alapos nagytakarítást, jó?

Két napig tartózkodva tekintettem az uramra, de Ő kedves volt velem újra, és lassan visszaszállt belém a meghittség érzése. Ő nagyon jó ember, aki a birodalom érdekében sok áldozatot hoz. Az a legkevesebb, hogy ebben segítem Őt, és nem terhelem a saját csip-csup ügyeimmel, asszonyi vágyaimmal! Minél több a dolga, annál jobban kell szeretnem Őt!

Nemrégiben a törpék újra ellátogattak hozzánk. Szürkületkor érkeztek, és előbb az uramat keresték fel. Az ablakból láttam, hogy hoztak neki az erdőből egy ember nagyságú csomagot. Fatörzs lehetett, ha jobban meggondolom, talán faragtatni akar valamit az én drágám!

Mire leszaladtam a várudvarba, a törpék már a kezüket tisztogatták. Kár, hogy nem szóltak előre az érkezésükről, mert akkor mazsolás kuglóffal vártam volna őket! Az uram bejelentette, hogy többnapi munka vár rá a dolgozószobában, így én egyedül ültettem asztalhoz kis vendégeinket.

Másnap elhatároztam, hogy amíg hercegem az országért töri magát, én a szakácsnéval együtt elkészítem neki kedvenc édességét! Estére hűlt ki a cukormázas, csokoládéval töltött habcsók, amit tálcára tornyoztam, majd kicsinosítottam magam, s bekopogtam hozzá.

Mivel nem érkezett válasz, beléptem. A szoba üres volt, csak az asztalon pislákolt egy csonkig égett gyertya. Hol lehet az én drágám? Tán kiment az árnyékszékre? Nem! Hűvös huzat csapta meg az arcom, meglebbent a gyertyaláng, s én észrevettem, hogy a könyvespolc résnyire el van tolva a faltól, mögötte pedig sötét lyuk tátong. Egy pincébe vezető rejtekajtó, amely mögül szinte mellbe vágott az undorító édeskés szag. Felkaptam a gyertyát, és nesztelenül megindultam lefelé, ám alig tettem néhány lépést a sötétben, amikor lentről halk neszezést hallottam.

– A patkányok! – futott át rajtam a rémület, azzal sarkon fordultam, és futva menekültem vissza a dolgozószobába. Letettem a gyertyát, s tálcával a kezemben szaladtam vissza a konyhába, a szakácsné megnyugtató közelébe.

Kisvártatva megjelent az ajtóban a herceg, s szigorú arccal magához hívott.

– Hófehérke, te megint bejöttél a szobámba engedély nélkül? – kérdezte furcsa tekintettel.

Megszeppenve tiltakoztam.

– Egészen biztos? – lépett közelebb.

– Igen – sütöttem le a szemem.

– Akkor jó! – monda élesen, majd sarkon fordult és faképnél hagyott.

Nagyon rosszul érzem magam. Szeretnék hozzábújni és beszélgetni, de Ő neheztel rám. Én rontottam el, az én hibám, hogy mérges! Talán már nem is szeret!

– Nem szeretsz, ugye? – szegeztem neki váratlanul a kérdést.

Hosszan végigmért, majd elgondolkozva csak annyit mondott, hogy az utóbbi időben túlságosan izgága vagyok.

*

Rettenetes eset történt tegnap! Zsuzska, a mindig vidám, cserfes kis szobalány megbotlott a lépcsőn, s olyan rosszul esett, hogy ott helyben szörnyethalt. Nem látta senki más, csak az uram. Ő hívta is nyomban az orvosokat, de nem tudták életre kelteni. Mindannyian megkönnyeztük a fiatal teremtést, akinek két hét múlva lett volna az esküvője az egyik lovászlegénnyel. Szegény kislányt kiterítették a kápolnában, hófehér, szűzi kezébe mezei virágcsokrot, karcsú gyertyát helyeztek, s misét mondtak a lelki üdvéért. Aztán kocsira tették a koporsót, s indult a gyászmenet a faluszéli temetőbe. Igazi úri temetése volt szegény lánynak, mert az én jószívű uram legalább ennyi vigaszt akart nyújtani zokogó lovászának.

A szertartás után véletlenül láttam, ahogy az uram egy levelet nyom a futár kezébe, s azt parancsolja, hogy azonnal vigye a törpéknek az erdőbe.

– Nahát, meghívtad a mi kis barátainkat? – kérdeztem örvendezve, de a tekintete megkeményedett, és azt mondta, bizonyára félreértettem valamit, mert Ő nem hívott vendéget, sőt, megint elárasztotta a munka, így valószínűleg kénytelen lesz az egész éjszakát a dolgozószobájában tölteni.

Szomorúan, fájó szívvel, egyedül tértem nyugovóra. Imádkoztam az uramért, a törpékért, szegény Zsuzskáért és magamért is. De az ima után sem jött álom a szememre, nyugtalanul forgolódtam órákon át. Éjfél után neszezést hallottam kintről, s ahogy kilestem a nyitott ablakon, mintha hét apró árnyat láttam volna az erdő felé osonni.

– Rémeket látsz! – korholtam magam, de egyre jobban hatalmába kerített az aggodalom. Végül annyira erőt vett rajtam a szorongás, hogy az uram keresésére indultam. Sosem kértem még tőle, hogy miattam hagyja félbe a munkát, most is csak fél órára szerettem volna hozzábújni, hogy elmúljon a rossz érzés!

– Nem fog haragudni! – győzködtem magam, ahogy gyertyával a kezemben lépkedtem a kihalt várban. Nesztelenül suhantam végig a néptelen folyosókon, végül bekopogtam az ajtaján. Semmi válasz. Halkan benyitottam.

A szoba üresen állt, a pincébe vezető rejtekajtó nyitva. Tudtam, hogy az uram odalent van, s ezúttal elhatároztam, hogy a világ összes patkánya sem futamíthat meg. Torkomban dobogó szívvel indultam lefelé, miközben jeges verejték csorgott végig a gerincemen, s öklendeztem a furcsa szagtól. Két kanyar után halvány derengést fedeztem fel a folyosó végén. Az egyik oldaljáratból sosem érzett bűz csapta meg az arcom, de én lélegzetemet is visszafojtva, kitartóan lépkedtem tovább a fény irányába. A kanyarban megálltam, és kilestem. Sosem fogom elfelejteni, amit ott láttam!

Hideg kőasztalon feküdt Zsuzska, akit aznap délelőtt kísértünk utolsó útjára. Ruhája a földön, meztelen teste körül gyertyák lobogtak, s ott térdelt az uram, nekem háttal, a lány teste fölött. Egész pontosan rajta!

Egyetlen pillanatig bámultam csak, aztán sarkon fordultam, s fulladozva, rogyadozó térdekkel menekültem onnan. Az uram szerencsére nem vett észre, legalábbis azt hiszem. Borzasztó, amit láttam! A halott leány és Ő! Hát ezért bánt olyan ridegen velem, ezért zavarta, hogy izgága vagyok? Jobban tetszettem neki az üvegkoporsóba zárva!

Mit kellene tennem, hogy visszatérjen hozzám? Szerezzek olyan szert, amitől időnként tetszhalott állapotba kerülhetek, mint a megismerkedésünk idején? Esküszöm, megteszem, ha ez az ára, hogy szeressen! Igen, reggel elmondom neki, hogy mindent tudok, és megértem Őt. Olyan akarok lenni, amilyennek Ő szeret! Ha kell, hát leköltözöm én is az alagsorba, hogy hűvös legyen a testem! Nem bírok arra gondolni, hogy más nőre vágyik helyettem!

És a törpék? Ők bizonyára tudják az uram titkát! Esténként járnak a palotába, és csak ritkán köszönnek be hozzám. Biztos, hogy ma este is őket láttam! Hogyan másként kerülhetett volna szegény Zsuzska a pincébe? S a fatörzs, amit pár hete cipeltek, tán nem is fatörzs volt valójában! Azt hittem, hogy barátok vagyunk! Miért nem figyelmeztettek? Miért nem segítettek abban, hogy boldog legyek?

Aludni képtelen vagyok, jobb híján elővettem a jegyzeteimet, hogy papírra vessem a gondolataimat! Alig várom, hogy megvirradjon, s elmondhassam a hercegnek az ötletemet! Új, boldogabb élet virradhat ránk, most, hogy megértettem végre, mire vágyik. Nincs ebben semmi különös, ennyit igazán megtehetek a Szerelmemért! Csak azt az egyet remélem, hogy az előbb nem vette észre, hogy a pincében jártam! Ha rájönne, úgy megharagudna, hogy talán soha többé nem állna velem szóba!

Mi ez? Mintha neszezést hallanék a csigalépcső felől! Nem. Biztos csak az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, mert azért egy kicsit sokkoló volt ez az este! Virradjon már! Talán mégis okosabb lenne, ha bezárkóznék reggelig, mert ha a herceg még az éjjel rájönne, hogy kilestem Őt, akkor ki tudja, mit tenne első dühében! Még az is elképzelhető, hogy hirtelen haragjában véget vetne az éle

És boldogan éltek?

Cser Kiadó, 2018