Kultúra
silhouette workers  roofing tiles

A mélybe rántotta a tetőről a kukkolót a feldühödött férj

24.hu
24.hu

2018. 05. 27. 09:00

A tévés Pachmann Péter regényéből matinézunk.
Korábban a témában:

Ott álltam a tükör előtt. Farkasszemet néztem önmagammal. Misu már aludt, csendesen esteledett. Nem volt étvágya, és nagyon sápadt volt. Azt mondta, fáj a hasa. A combján és a karján lévő apró kiütéseket egyesével kaparta el. Néztem én is a combom, a karom. Észrevettem, hogy a csuklómon a kés nyoma és a varratok mintha kissé összébb húzódtak volna. Lehet, hogy csak a lenyugvó nap fénye tört meg halványabban a bőrömön. Az is lehet, hogy meghíztam kicsit, ezért nem látszódott, ahogy a csuklóm majdnem hat évvel korábban üveggel összekarcoltam. Nem lett volna szükség arra, hogy összevarrják, de a sebészek valamiért így döntöttek.

Fotó: Thinkstock

Amikor Misu fogant, akkor tettem csúffá a csuklóm is. Akárcsak a mellbimbóm vagy a nyelvem. Emlékszem, a nyelvem összevissza harapdáltam. Azon a bizonyos hajnalon éreznem kellett a számban a saját vérem ízét. Amikor rajtam volt a hatalmas testével, a számban turkált bűzös nyelvével, amikor szétrántotta a karom, és szinte Krisztusként megfeszített, már éreztem a vér szagát, sőt az ízét is. Magamon azonban sehol nem találtam sebet, amely megmagyarázta volna, miért érzem a szagot, az ízt.

Bizonyosság kellett, hogy nem a szörnyeteg vérét nyeltem le, hogy nem ő csorgatta a számba, miközben kéjesen hörgött. Bizonyosság kellett, hogy a saját vérem érzem. Ha ezt nem adom meg magamnak, elkezdek undorodni a testemtől, a lelkemtől, és a végén ebbe halok bele.

Néztem hát a hegesedést a nyelvemen. Mintha ezernyi sebből vérzett volna, annyi csík volt rajta. Néztem a combom újra, egyre feljebb és feljebb húztam a szoknyám. Vajon rajtam is lesznek aprócska kiütések, mint Misun? Vajon az enyém lassabban gyógyul, ha elkaparom?

Kibontottam a hajam, és kigomboltam a ruhám. Eszembe jutott, ahogy az a szörnyeteg letépte rólam. Ahogy a padlónak és az ágynak lökött. Védtelennek éreztem magam, szinte beleborzongtam az emlékbe. Úgy reszkettem, hogy még a mellbimbóm is megkeményedett. Kiléptem a ruhámból, és kikapcsoltam a melltartóm. Kifordult a mellem. Néztem a tükörben, ahogy csúnyán, formátlanul rázkódik. Megemeltem a jobb mellem, meg akartam nézni, vajon a vágás nyoma látszódik-e. Maradt-e bármilyen jel, amely bizonyíthatná, mekkora bajban voltam aznap éjjel. Kiszolgáltatottan, egyedül, megalázva. Van-e olyan heg, mint a nyelvemen. Vagy ennek is lassan nyoma vész, és idővel meg nem történtté nyilvánítja a Jóisten odafent. Kettő is volt, nem voltak túlságosan nagyok, inkább rövidek és egymással párhuzamosak. Csúnya volt a mellbimbóm. Misu is rendre megharapta, amíg szoptattam. Eleve csúnya volt a mellkasom. Napfény soha nem érte, apró pattanásokkal volt tele. Féltem, nehogy meglássa bárki. Nem törődtem vele különösképpen, nem akartam sem szebbet, sem jobbat. Csak azt, hogy senki meg ne lássa. Soha. Nehogy csapdába kerüljek, mint évekkel azelőtt.

Breast cancer surgery scars by partial mastectomy. With effect filter.
Fotó: Thinkstock

Így voltam az ágyékommal is. Ezért is volt megterhelő a szülőszobán feküdni. Elviselni, ahogy szőrös kezű férfiak és maszkos nővérek küzdenek Misuért. Nehogy a hatalmas küzdelemben megfáradva feladja, és ne akarjon megszületni, vagy bennem akarjon meghalni, miután hónapokig kaparta, nyúzta, harapdálta bennem, amit ért.

Lejjebb húztam a bugyim, a köldököm alatti bőrrészt pedig közelebb toltam a tükörhöz. Látni akartam, pontosan hol az ajtó, amelyen Misu belépett az életembe. Vajon milyen az ajtó kerete most, évekkel később? Szőrös volt a heg környéke. Szét kellett simítanom a szőrszálakat, hogy meglássam a nagyjából háromcentis vágást. Nagyon csúnyán varrták össze, keresztöltésekkel. Még most is látszott, hogy nem figyeltek oda rám. Nem érdekelte őket, hogy esetleg a szülés után is szép akar lenni a kezük között magatehetetlenül vergődő nő. Nem is bántam, hogy a szőrszálak eltakarták a seb maradványait. Jobb volt elrejtőzni, eldugni a nyelvem, a mellbimbóm vagy épp az ágyékom. Úgysem kellettem én már senkinek.

Ahogy a szőrcsomókat néztem a köldököm alatt, lejjebb csúszott a bugyim, egészen a szőnyegig. Ott álltam a tükör előtt, most már teljesen meztelenül. Két gyertya pislákolt a tükör mellett, árnyékuk és a naplemente fénye a bőrömön táncolt. Mintha a lángok rajzolta árnyék simogatta volna a hasam. Ahogy még közelebb léptem a tükörhöz, a gyertyaláng már a mellemen formált árnyékot.

Oldalra fordultam, a reszkető fényjáték a karom és a vállam simogatta. Megérintettem bal kezemmel a jobb könyököm. Lassan csúsztattam felfelé a tenyeremet a bőrömön. Ahogy a nyakamhoz értek az ujjaim, apró libabőrök nőttek a karom felső részére, és a mellbimbóm is feszesebb lett. A mutató- és a középső ujjamat a nyakamról a mellem felé vezettem. A bimbóm nagyon kemény volt. Szinte teljesen összezsugorodott, de mintha kérte volna, hogy érintsem meg. Már a két mellem között járt az ujjam. Azt éreztem, hogy az egész testem beleremeg, ahogy simogatom magam. Olyan pillanatok voltak, mint a templomkertben, a házasságkötés után évekkel korábban. Amikor a lugasban a férjem lassan bontotta ki a ruhám. Emlékszem, szaporábban vettem a levegőt, melegség öntött el a bódulattól. Amikor vállon csókolt, a lábujjamig futott a bizsergés. Most is hasonló érzést próbáltam kicsikarni magamból, játszadoztam, úgy kerestem az elmúló szenvedélyt. Pedig talán nem is járt nekem ez a játék. A lábujjam sem volt már szép, nem színeztem, nem festettem, nem ápoltam évek óta.

Hollywood black and white, a beautiful  woman, focus on candle - minimal lighting and strong contrast
Fotó: Thinkstock

Talán szerencse is, hogy Misu váratlanul felköhögött. Aprókat köhécselt, miközben ruha nélkül álltam ott a gyertyafényben. Meztelenül futottam át a szobán, hogy a kiságyhoz lépjek, megfogjam a kezét, és megsimogassam a hátát. Az utóbbi időben nagyon fontos volt neki, hogy megérintsem, hogy megsimogassam. Sehol nem volt már az a Misu, akit néhány hónaposan féltem megetetni, féltem megmosdatni, vagy akihez nem mertem hozzábújni, hiszen nem tudhattam, hol harap, hol karmol össze.

A  napfény már csupán halvány csóvát húzott a mennyezeten. Percek múlva teljesen sötét lesz. A tükörnél, az előszobában a gyertyák nyugalmasan pislákoltak. A  lángok méltóságteljesen az ég felé törtek. Vártam még egy kicsit Misu ágyánál. Némán guggoltam, nem éreztem fáradtságot. Keze már engedett a szorításból, lassan csúszott ki a tenyeremből. Halkan szuszogott tovább, én pedig csak néztem. Egy angyal ördögi tekintettel. A bölcsőben ringatva többször is megijedtem az arctól, amit alvás közben láttam. Nem tudtam elképzelni, hogy Misuban valaha is meglátom azt a törékeny és érzékeny kisfiút, akivel most naponta összemosolygunk. Pedig féléves korára már határozottan eldöntöttem, hogy megtanulom szeretni őt.

Persze gondoltam sok mindenre. Először, hogy talán összekeverhették a kórházban valakivel. Az lett volna a legkényelmesebb magyarázat ördögi viselkedésére. Hiszen nem közülünk való, nem a mi vérünk. Nem is őt kellett volna a nővérnek, az első mosdatás után, mellém fektetnie. Aztán az is eszembe jutott, hogy aki nem méltóságban fogan meg, abból örök életére erőszakos ember válik. Sajnos ez megfelelőbb érv volt, bár erről soha senkivel nem tudtam beszélni. Az évek alatt Misu csak lassan változott szelíd, szerethető, angyalarcú kisfiúvá. Valójában mindkettőnknek – sőt a férjemmel együtt mindhármunknak – pokoli volt az első két év. Aztán nyilván én magam is hibás voltam, mert szörnyű titkomat soha nem mesélhettem el senkinek. Egyszer elhatároztam, hogy Misunak elmondom, ha felnő, de amikor először végigjátszottam, milyen is lesz majd az a bizonyos beszélgetés, feladtam. Bár a felnőttkor akkor még távolinak tűnt, mégis tudtam, soha nem lesz erőm újra felidézni a szörnyűségeket. Kivel is beszélhettem volna erről? Esetleg Pál atyával vagy a szomszédaimmal? Ők mindannyian jóban vannak a férjemmel, a többi szomszéddal, még Ábrahámmal is. Bolondnak hittek volna, tébolyodottnak, aki képtelen megküzdeni az anyaság édes terhével. Esélyem sem lett volna meggyőzni őket arról, hogy szörnyeteget pátyolgatnak. Itt él velük az utcában, és akár mindennap találkozhatnak vele.

Misu nyugodtan aludt újra, én pedig halkan felegyenesedtem, elindultam, hogy becsukjam az ablakot. Akkor láttam, hogy a függöny nincs elhúzva. Odakint teljesen sötét van, idebent pedig a gyertyák fénye ad életet a bútoroknak, a falidíszeknek, a feszületnek és a meztelen testemnek.

Mintha zörejt hallottam volna odakintről, de nem ijedtem meg. Kiszaladtam az egyik gyertyáért, és határozottan elindultam az ablak felé. Összébb húztam a függönyt, épp annyira, hogy még be tudjam zárni az ablakot. A gyertyát a párkányra tettem, és a kilincs felé nyúltam. Ebben a pillanatban vettem észre, hogy Ábrahám bujkál a kertben, az ablak alatt, és befelé bámul. Évekkel ezelőtt döbbentem meg ennyire utoljára, amikor Misu fogant. Vajon valami hasonló dolog történik velem újra? Megtámadnak, meggyaláznak a kisfiam szeme láttára?

Fotó: Thinkstock

Kiabálni kezdtem, a férjem hívtam, de csak másodszorra jött ki hang a torkomon. Vajon azért gubbaszt itt, hogy megtámadjon? Vajon végignézte, ahogy a tükör előtt megszabadulok a ruháimtól, és hagyom, hogy a gyertyafény táncoljon a bőrömön? Vajon látta a mellbimbóm vagy a fenekem csupaszon? Látta, ahogy a mellem a tükör elé emelem, ahogy az ujjaimmal simogatom a nyakam? Megnézte, hogyan futok át ruhák nélkül a szobán Misuhoz, hogy megnyugtassam?

Újra kiáltottam, miközben felé dobtam egy gyertyát. A párkányon egy régi karnisdarab hevert. Felkaptam, majd azzal szurkáltam kifelé az ablakon. Misu közben felébredt, és sírni kezdett. Ábrahám felegyenesedett, és a közeli létrán a tetőre mászott. Nem érettem, miért éppen oda. Később lett csak világos, amikor megláttam a férjem.

Engem bámul! Ott! – kiáltottam a férjemnek, aki látta, hogy nincs rajtam ruha, Ábrahám pedig egy létrán a tető felé menekül. Egy pillanatra megtorpant, aztán megpróbálta kirúgni a létrát Ábrahám alól, hogy a férfi a földre zuhanjon. Nem sikerült, Ábrahám már a tetőn mászott. Felkaptam a kabátom, és mezítláb kiszaladtam a kertbe. Fagyos volt a föld. Láttam, hogy már a férjem is a tetőn kúszik. Ugyanott mászott fel, ahol Ábrahám. A létra is ott állt. Elindultam utánuk. Férjem meglátta, hogy követem őket, és rám kiabált: menjek vissza Misuhoz. Büntesd meg! – kiabáltam, büntesd meg Isten nevében! Misu közben már kint állt a virágágyásoknál. Hálóruhában, cipő nélkül toporgott aprócska lábaival, és hangosan sírt.

– Miért bántja apa Ábrahámot?

– Csúnya dolgot csinált, kisfiam.

– Nekem is mindig ezt mondod.

Felemeltem Misut, a kabátom alá rejtettem, és visszaszaladtam vele a szobába. Betettem a takaró alá. Meg kellett ígérnie, hogy akármi történik, bent marad az ágyában. Ezalatt reccsent-roppant a tető, hallani lehetett, merre járnak, merre üldözi a férjem Ábrahámot. Misu még mindig sírt. Nem értette, mi történik a tetőn. Megcsókoltam a homlokát, megsimítottam az arcát, és kiszaladtam a létrához. Ábrahám valószínűleg azon akart lemászni, mert a létra nem úgy állt, ahogy egy perccel korábban. Félredöntötték, így a közeli fa támasztotta meg. Elrúghatta a férjem, hogy Ábrahám ne tudjon elmenekülni.

Távolabb léptem a háztól, hogy lássam, merre járnak. Ábrahám a kémény egyik oldalán, a férjem a másik oldalán guggolt. Mindketten a kéménybe kapaszkodtak. A holdfényben csillogtak a tetőcserepek, valószínűleg rájuk fagyott a pára. Nagyon csúszhatott minden egyes darab. Pokoli küzdelem lehetett egyik cserépről a másikra mászni, néhány kiálló kampóba kapaszkodva. Ábrahámra néztem. Bárcsak lezuhanna, megcsúszna, és fejjel a földnek csapódna – gondoltam, miközben a férjem jobb oldalról próbálta megkerülni a kéményt. Ábrahám hatalmasat kiáltott, megégethette a kezét a kéménybélésnél.

Beautiful Luxury Home Exterior at Sunset with Colorful Sky
Fotó: Thinkstock

Láttam, fölülről kapaszkodik, a füst pedig árad a kandallóból a csöveken át a kürtő felé. Férjem kapaszkodva körbejárt a csúszós cserepeken, Ábrahám addigra a másik oldalra keveredett. A ház hátsó része felé mászott, hátha ott le tud ugrani. Megcsúszott. Láttam, ahogy hatalmas testével sodródik a tetőről lefelé, de egy esőkampó megfogja. Beleakadt a ruhája. Megpróbálta leszakítani magáról, de nem tudta, mert a keze is kifordult. A férjem guggolva csúszott le hozzá. Ahogy elérte, ököllel ütni kezdte. Mindenhol, ahol csak érte. Ábrahám fejjel lefelé feküdt a tetőn, képtelen volt leakasztani magát a kampóról. Hátraszorult kezével a derekát emelgette, hátha át tudja vetni magát a másik oldalra, hogy legalább a keze szabad legyen. Férjem közben már nemcsak ütötte, de a cipőjével erőteljesen rúgta is, ahol érte. Olyan erővel és lendülettel, hogy megcsúszott ő is. Az eresz tartotta meg, abba tolta bele a lábát, így támasztotta meg magát. A feje viszont Ábrahám szabad kezéhez került közel. Láttam, ahogy Ábrahám elkapja a torkát, és szorítja. A férjem rúgott, vergődött, nem sok híja volt, hogy megfulladjon. Minden erejét összeszedve a lábait az esőereszről hátravetette. Mintha hátrafelé bukfencezett volna, átfordult a meredek és jeges tetőn. A  lába Ábrahám fejének csapódott, a férfi egy pillanatra megszédült. Legalábbis nem mozdult, és a feje is oldalra bicsaklott. Ebben a pillanatban a kampó, amely Ábrahámot tartotta, kettétört. Nyilván nem bírta el kettejüket együtt. Ahogy lefelé csúsztak a tetőről, mintha egymásba kapaszkodtak volna. De közben a tenyerükkel tépték egymás szakállát, és karmolták a másik bőrét, ahol érték. Másodpercekig csúsztak a cserepeken. Érezték, hogy le fognak esni, legalábbis úgy láttam, hogy csúszás közben ijedten tekintenek oldalra mindketten. Aztán váratlanul eltűntek a szemem elől, majd pillanatokkal később egy huppanást hallottam. Valamelyikük még nyöszöröghetett, de nem tudom, melyikük volt az.

Átszaladtam a ház másik oldalához, ahol a földre zuhantak. Ott feküdtek egymáson, összekulcsolt kézzel, vállal, és szinte a lábuk is egymásba gabalyodott. Mintha Ábrahám combján terült volna el a férjem dereka. Fogalmam sincs, melyikük érhetett először földet. Az biztos, hogy Ábrahám teste volt alul, tehát ő tartotta meg a férjem. Talán meghaltak – gondoltam. Nem tudtam megmozdulni. Szinte a jeges földhöz tapadt a talpam, nem mertem közelebb lépni. A fejük a virágágyás mellett volt. Délelőtt ásták fel, akkor nem volt olyan kemény a föld. Talán odacsapódott a fejük a zuhanáskor, és ennek köszönhetik az életüket.

Misu érintett meg váratlanul, a csupasz vádlimat karolta át. Ahogy forró kezével hozzám ért, én is magamhoz tértem. Felemeltem a kisfiam, és segítségért kiabáltam. A szomszédok értek oda leghamarabb. Aztán egy orvos is jött, majd a kórházból két ápoló. Az orvos egy hajcsomót kapart ki a férjem tenyeréből, aztán a szájába nézett. Nem értette, miképpen lehetséges, hogy a földre zuhan, a fél arca megsérül, mégis az ép oldalon törik ki a foga. Azt sem értette, hogyan kerülhetnek bőrfoszlányok mindkettejük körme alá, ha a tetőt javították. Nem volt kedvem a válaszokhoz. Talán Misunak ártottam volna vele a legtöbbet. Inkább bevittem újra a szobába. Teljesen átfagyott szegény. Felöltöztettem, és elindultam a kórházba. A férjem és Ábrahám után.

Pachmann Péter: Misu háborúja

Athenaeum, 2017

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nikola Gruevski, Macedonia's prime minister, speaks during the 10th Bloomberg BusinessWeek European Leadership Forum, in London, U.K., on Tuesday, Nov. 23, 2010. The one day conference brings together key speakers from Government, Finance and International companies at City Hall, in London. Photographer: Chris Ratcliffe/Bloomberg via Getty Images
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.