Fejő férfiak találtak rá a lópokrócba csavart halott babára

Sokszor álmodott már arról, hogy a húga holtan lebeg a jég alatt, de ma éjszaka először jelent meg neki Hannah úgy, hogy a jeget kaparja, mert ki akar szabadulni. Látta nagy, tejfehér szemét, hallotta a karmolászását. Aztán felriadt. Nem tél volt, hanem július. Nem jég volt a tenyere alatt, csak a gyűrött lepedő. De megint volt valaki a másik oldalon, aki a szabadulásért küzdött.

Az ajkát harapdálta, mert az ököl szorosabbra zárult a belsejében. A gyűrűző fájdalomra ügyet sem vetve, mezítláb, lábujjhegyen kiosont az éjszakába.

A macska nyávogni kezdett a csűrben, amikor belépett. Akkor már zihált, a lába reszketett, mint a nyárfalevél. Leült az ellető karám túlsó sarkában a szénára, és felhúzta a térdét. A vemhes tehenek ránéztek bámész kék szemükkel, aztán gyorsan elfordultak, mintha nem akarnának tanúi lenni, annak ami történik.

Olyan erősen összpontosított a Holsteinek oldalára, hogy a fekete foltok rezegni kezdtek és összefolytak a szemei előtt. Felgyűrt hálóingének szélét harapdálta. A nyomás mintha ki akarta volna fordítani önmagából. Eszébe jutott, hogy ő és Hannah esetlen bocitérdű korukban hogyan evickéltek át nagyokat nyögve a szögesdrót résén, amíg valamilyen csoda folytán át nem huppantak a patakpartra.

Olyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött, és a lába között ott hevert a mocskos, csapzott szénán egy baba.

*

Aaron Fisher megfordult a tarka, foltvarrott takaró alatt, és ránézett az ágy melletti órára. Semmi sem történt, nem hang verte föl, de negyvenöt évi gazdálkodás és fejés után fel tudott ébredni minden apróságra: egy lépésre a gabonában, a szél változására, arra a hersegésre, amellyel a tehén reszelős nyelve végignyal az újszülött borjún.

Érezte, hogy a matrac megmozdul. Sarah felkönyökölt mögötte, hosszú varkocsa úgy kanyarodott a vállán, mint a hajókötél.

– Was ist letz? Mi a baj?

Nem az állatok voltak; az első borjúnak csak egy hónap múlva kellene érkeznie. Nem is betörő; ahhoz nem elég nagy a zaj. Felesége átölelte, visszahúzta magához.

– Nix – mormolta Aaron. Semmi. De nem tudta, hogy az asszonyt akarja-e meggyőzni vagy magát.

*

Annyit tudott, hogy el kell vágnia a bíborszín zsinórt, amely összeköti a baba hasával. Reszkető kezével sikerült elérnie a régi ollót, amely szögön lógott a karám ajtaja mellett. Rozsdás volt, szénatörek tapadt rá. A kettényisszantott, vastag zsinórból lüktetni kezdett a vér. Elszörnyedve összenyomta a végét, és riadtan keresett valamit, amivel elköthetné.

Addig turkált a szénában, amíg nem talált egy kis darab bálázómadzagot. Azzal gyorsan elkötötte a zsinórt. A vérzés lelassult, majd elállt. Éppen megkönnyebbülten hátradőlt volna, amikor az újszülött felsírt.

Fölkapta, magához szorította, és ringatni kezdte. Közben rugdosta a szénát, megpróbálta eltakarni egy tiszta réteggel a vért. A baba tátogott, amikor hozzáért a szája a hálóing vásznához.

Tudta, mit akar, mire van szüksége, de nem tehette. Mert akkor igazzá vált volna a dolog.

Így hát a kisujját dugta a szájába, és hagyta, hogy a baba erélyesen cuppogjon rajta. Közben azt tette, amit végső szorultságban kell tenni, úgy, ahogy tanulta, és hónapok óta csinálta.

– Uram – imádkozott –, tedd, hogy ne legyen!

A láncok csörgésére ébredt. Még mindig sötét volt odakint, de a tejelő teheneknek belső órájuk van, ami felébreszti és felállítja őket. Kékeres tőgyük úgy kerekedett, mintha a teliholdat tartanák a lábuk között. Mindene fájt, fáradt volt, de tudta, hogy ki kell jutnia az istállóból, még mielőtt idejönnek fejni a férfiak. Amikor lenézett, látta, hogy megtörtént a csoda: a véres széna megtisztult, kivéve egy foltot a feneke alatt, és eltűnt két dolog, amit elalváskor a kezében tartott: az olló és az újszülött.

Feltápászkodott, és félős áhítattal pillantott a tetőre.

– Denke – suttogta, aztán kiszaladt az istállóból az árnyékok közé.

*

A többi tizenhat éves amis fiúhoz hasonlóan Levi Esch sem járt már iskolába. Leérettségizett, és most abban az átmeneti létben találta magát, amelyben már nem volt gyerek, de még annyira felnőtt sem, hogy bekeresztelkedhessék az amis hitbe. Addig is Aaron Fishernek dolgozott, akinek már nem volt fia, hogy segítsen a tejgazdaságban. Levinek az unokabátyja, Samuel szerezte az állást, aki már öt éve tanult Fisheréknél. Mivel pedig mindenki tudta, hogy Samuel valószínűleg hamarosan elveszi Fisherék lányát, és megalapítja a saját gazdaságát, Levi előléptetésre számíthatott.

A munka, ahogy az a tejgazdaságokban szokás, hajnali négykor kezdődött. Még szuroksötét volt, Levi nem látta Samuel közeledő bricskáját, de hallotta a lószerszám halk csörgését. Felkapta lapos tetejű szalmakalapját, kirohant az ajtón, azután felugrott a bakra Samuel mellé.

– Szervusz! – lihegte.

Samuel biccentett, de nem fordult felé, és nem is szólalt meg.

– Mi a baj? – ugratta Levi. – Katie nem adott az este jóéjtpuszit?

Samuel elkomorodott, nyakon vágta Levit, akinek a kalapja pörögve repült a bricska hátuljába.

– Fogd be a pofád! – A szél suttogva borzolta a gabonatábla szélét. Szótlanul mentek tovább. Egy idő után Samuel befordult Fisherék udvarába. Levi a puha földet rugdosta a bakancsa orrával, és várta Samuelt, aki kicsapta a lovat a legelőre, mielőtt elindultak volna az istállóba.

A fejéshez használt lámpákhoz ugyanúgy egy generátor termelte az elektromosságot, mint a fejőgépekhez. Aaron Fisher az egyik tehene mellett térdelt, bekente hígított jóddal az állat tőgyét, aztán szárazra törölte egy ócska telefonkönyvből kitépett lappal.

– Jó reggelt, Samuel, jó reggelt, Levi – üdvözölte őket.

Nem mondta meg, mit tegyenek, tudták maguktól is. Samuel egy siló alá tolta a talicskát, és elkezdett takarmányt keverni. Levi kilapátolta a trágyát az állatok alól, időnként Samuelre pillantott, és szerette volna, ha már előléptetnék öregbéressé.

Nyílt az istállóajtó, Aaron apja lépett be rajta. Elam Fisher a grossdawdi hausban, a főépülethez ragasztott kis lakásban lakott. Noha Elam besegített a fejésben, Levi tudta az íratlan törvényt: vigyázz, hogy az öreg ne emeljen semmi nehezet; vigyázz, nehogy megerőltesse magát; hitesd el vele, hogy Aaron nem lehetne meg nélküle, noha ez nem igaz.

– Fiúk! – bömbölte a hosszú fehér szakállas Elam, azután megállt, és szaglászni kezdett. – Nahát, borjúnk van!

Aaron csodálkozva fölállt.

– Dehogy van. Ellenőriztem a karámot.

Elam a fejét rázta.

– Akkor is érzem a szagát.

– Valószínűleg inkább Levinek kellene megfürdenie – tréfált Samuel, miközben egy újabb lapát takarmányt dobott az első tehén elé.

Ahogy unokabátyja eltolta mellette a talicskát, Levi be akart húzni neki egyet, de megcsúszott egy tehénlepényen, és beletottyant a ganajnak kialakított árokba. Samuel akkorát kacagott, hogy Levi nem győzte összeszorítani a fogát.

– Ejnye már! – dorgálta Aaron, noha ő is alig bírta megállni, hogy ne vigyorogjon. – Samuel, hagyd békén! Levi, azt hiszem, Sarah a lószerszámos kamrába készítette be a váltóruhádat.

Levi égő arccal feltápászkodott. Elbaktatott Aaron és a tábla mellett, amelyre a vemhes tehenek adatait írták, aztán befordult a kis fülkébe, ahol a gazdaság igáslovainak és öszvéreinek pokrócait és hámjait tárolták. Ez is olyan ragyogó tiszta volt, mint az egész istálló. A falat pókhálóként takarták az összefont gyeplők, a polcokon tartalék patkók és kenőcsös tégelyek sorakoztak.

Levi körülnézett, de nem látott ruhát. Aztán észrevett valami világosat a lópokrócok halmában. Hát persze! Ha tisztát kapott, Sarah Fisher nyilván a többi szennyessel együtt mosta ki a holmiját. Fölemelte a nehéz, csíkos pokrócot. Ott volt alatta a váltónadrágja és az élénkzöld inge. Odalépett, hogy szétrázza az összegöngyölt ruhát, és egyenesen belebámult egy újszülött pici, mozdulatlan arcába.

*

– Aaron! – Levi megtorpant, lihegett. – Aaron, jöjjön velem! – Rohant a lószerszámos kamrához. Aaron összenézett az apjával, és elindultak a gyerek után. Samuel követte őket.

Levi egy zsámoly előtt toporgott, amelyen halomban álltak a lópokrócok. A kupacon egy fiúingbe göngyölt baba aludt. – Szerintem… szerintem nem lélegzik.

Aaron közelebb lépett. Hosszú ideje nem volt ilyen kicsi baba közelében. A selymes arcbőr hideg volt. Aaron letérdelt, félrehajtotta a fejét, hátha meglegyinti a fülkagylóját a lélegzet. Tenyerét a baba mellére tette.

Aztán Levihez fordult.

– Fuss át Schuylerékhez, és kérd meg, hogy használhasd a telefonjukat – mondta. – Hívd a rendőrséget.

*

– Kifelé! – mondta Lizzie Munro az ügyeletes rendőrnek. – Nem foglalkozom egy életjeleket nem mutató csecsemővel. Küldjenek mentőt!

– Az már ott van. Nyomozót kértek.

Lizzie a szemét forgatta. Amióta az East Paradise-i őrsön szolgált nyomozó őrmesterként, a mentősök mintha egyre fiatalabbak lennének. És egyre ostobábbak. – Oda orvos kell, Frank.

– Jó, de nem stimmel valami. – A hadnagy odacsúsztatott neki egy papírt.

– Fisher? – Lizzie elkomorodva olvasta a nevet és a címet. – Amisok?

– Szerintem igen.

Lizzie sóhajtott, felmarkolta nagy fekete táskáját és a jelvényét.

– Te is tudod, hogy ez időpocsékolás. – A múltban volt néha dolga fundamentalista amis fiatalokkal, akik összejöttek valakinek a csűrjében, és ittak, táncoltak, randalíroztak. Egyszer-kétszer kihívták, hogy vegye föl egy amis üzletember vallomását, akihez betörtek. Azonban az amisoknak általában kevés kapcsolatuk volt a rendőrséggel. Közösségeik feltűnés nélkül belesimultak a külvilágba, mint az apró légbuborékok, amelyekbe nem hatol be az őket körülvevő folyadék.

– Csak vedd föl a vallomásokat, majd kárpótollak. – Frank kinyitotta a távozó nőnek az ajtót. – Kapsz egy szép, szaftos bűntényt, amin elrágódhatsz.

– Te csak ne tegyél nekem szívességet – felelte Lizzie, de azért mosolyogva ült be az autóba, hogy elinduljon a Fisher-tanyára.

*

Fisherék udvarán egymás mellett szorongott a járőrkocsi, a mentőautó és a bricska. Lizzie odament a házhoz, és kopogtatott.

Senki sem nyitott ajtót, de a háta mögött megszólalt egy női hang, amely furcsán legömbölyítette a mássalhangzókat. Levendula-színű ruhát, fekete kötényt viselő, középkorú amis asszony sietett oda hozzá.

– Sarah Fisher vagyok. Miben segíthetek?

– Lizzie Munro nyomozó őrmester vagyok.

Sarah komolyan bólintott, és bevezette a nyomozót az istálló lószerszámos kamrájába, ahol két mentős térdelt egy baba fölött. Lizzie leguggolt az egyik mellé.

– Mit találtak?

– Újszülöttet, a lehető legújabbat. Amikor megérkeztünk, nem volt pulzusa, nem lélegzett, és nem is tudtuk újraéleszteni. Az egyik béres találta abba a zöld ingbe csavarva egy lópokróc alatt. Azt nem tudom, hogy halva született-e vagy sem, de valaki mindenképpen el akarta rejteni. Azt hiszem, a maguk egyik embere lebzsel ott az állásoknál, ő talán többet tud mondani.

– Egy pillanat! Valaki megszülte ezt a babát, aztán megpróbálta elrejteni?

– Igen. Úgy három órája – dünnyögte a mentős.

Az egyszerű orvosi eset hirtelen sokkal bonyolultabb lett, mint amire Lizzie számított, és a legvalószínűbb gyanúsított ott állt alig másfél méternyire. Felpillantott Sarah Fisherre, aki átfogta magát a két karjával, és remegett.

– A baba… halott?

– Fájdalom, igen, Mrs. Fisher.

Lizzie kinyitotta a száját, hogy egy újabb kérdést tegyen föl, de megzavarta valami zörgés. – Mi ez?

– A férfiak most végeznek a fejéssel.

Lizzie felvonta a szemöldökét. – A fejéssel?

– Ezeket a dolgokat… – mondta halkan az asszony – be kell fejezni.

Lizzie hirtelen mélységesen megsajnálta. Az élet sosem áll meg a halállal, amit neki a legtöbb embernél jobban kell tudnia. Szelídebb hangnemre váltott, kezét Mrs. Fisher vállára tette, nem tudva, milyen lelkiállapotban van az asszony. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz önnek, de fel kell tennem néhány kérdést a babájával kapcsolatban.

Sarah Fisher fölvonta a szemöldökét.

– Nem az én kisbabám – felelte. – Fogalmam sincs, honnan került ide.

 

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

Athenaeum