A napokban kerül utcára az Oscar-díjas Saul fia főszereplője, Röhrig Géza költő új verseskötete, az ötven hajléktalan portréját tartalmazó angyalvakond.
A kötet extrája, hogy október közepétől méghozzá a boltinál kedvezőbb áron, 2290 helyett 1990 forintért, s a bevételen ők és a lap osztnak.
A könyv ajánlása így szól: Azoknak, akik vigyáznak rájuk.
Röhrig Géza a ma a Szombat című folyóirat honlapján megjelent interjújában azt mondja, ezzel a terjesztési móddal jól jár a hajléktalan, jól jár a Fedél Nélkül, s „jól jár a kötet is, hisz olyanokhoz is eljuthat, akik nem föltétlen néznek be, vagy ha be is néznek egy könyvesboltba, korántsem biztos, hogy a magyar költészet polcait böngészik”.
A New Yorkban élő Röhrig amúgy Biblia-oktatóként dolgozik, mi is interjúztuk őt pár hónapja, ajánljuk újraolvasni.
De most alább néhány gondolat a Szombatnak adott interjúból.
A hajléktalansorsról:
A hajléktalanságnál nemigen van megalázóbb, veszélyesebb életforma. Van, akit összevernek, van, akit lehugyoznak, van, akire pitbullt eresztenek. A minap épp fölgyújtottak valakit. S ami a legszomorúbb, hogy a saját köreiken belül is rengeteg a lopás, az erőszak.
A szigoródó „hajléktalantörvényről”:
Az helyes persze, ha az állam biztosítja városai nyugalmát és tisztaságát. Ha eltereli a hajléktalanokat bizonyos területekről. Adott esetben szükségessé válhat a rendészeti fellépés is. Erkölcsi alapja azonban csak akkor lenne bárminemű szigorításnak, ha az Alaptörvény kérdéses cikkelyének első két pontját is módosítanák egyidejűleg, tehát ha a kormány a szigorítást olyan pozitív, konkrét vállalások Alaptörvénybe iktatásával ellensúlyozná, melyek az eddigieknél érzékelhetően több törődést, férőhelyet, melegedőt és orvosi ellátást biztosítanának a rászorulóknak. Erről azonban nincs szó. A múlt héten elfogadott 300 milliós tartalékalap üdvözlendő, ám egyszeri lépés, ami a jövőre nézve semmiféle garanciát nem nyújt… Mostantól egy agyalágyult bíró büntetett előéletűvé teheti őket csak azért, mert rendőri felszólításra sem keltek föl egy padról a Népligetben. Én nem vagyok érzelgős, még csak baloldali sem, ám ezt akárhonnan is nézem, agyrém. Nettó kegyetlenség.
Egy illúzióról:
Fölháborodás ez inkább, bár már kezdek letenni arról a mind gyermetegebbnek bizonyuló utópiámról, hogy az emberiség egyszer majd valóban képes lesz felszámolni a nyomort, amely a tudományos-technológiai fejlődésnek ezen a pontján már lassan önmagában véve is perverzió. A dolgok jelen állása szerint nagyon is úgy fest, hogy a hajléktalanság kiküszöbölhetetlen velejárója a kapreálnak, hogy Balassa Péter szép szavával éljek.
A bűntudatról:
Rühellem magam, amint naponta hetvenhétszer jó előre elfordítom a tekintetem, vagy ha a szemkontaktus már létrejött, ahogy ugyanazzal a bárgyú, bocsánatkérő mosollyal sasszézom el mellettük, míg ők felhúzott térdekkel a falnak dőlve ülnek, vagy épp magzatpózban fekszenek egy hullámpapíron.
És két rövid vers a félszáz műből:
juci
zoltán ugye? zoltán
kaphatok egy percet?
barta judit vagyok
bocs hogy letegezlek
tudom csal a látszat
de talán te más vagy
hűs tiszta a szemed
hadd lépjek le veled
légy a párom zoltán
nézd azt a seggfejet
egyedül itt egy lány
éjszaka nem lehet
a szemét nézd azt ott ni
meg fog erőszakolni
az előbb már fogdosott
ne hagyd nem hagyhatod
jól jársz velem zoltán
nem kell lejmolnod rám
csak siessünk merthogy
csukják már a metrót
gazsi
’anyu anyu’
’mi a baj ági’
’a homokozóban
alszik egy bácsi’
ráncai neccéből
villan egy szempár
’hívjatok rendőrt’
int nekik gáspár
mire fölébred
reggeli várja
ő lett ági
első barátja
Kiemelt kép: Neményi Márton
