Nekünk is elmondja a cérnás mesét?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zsidócska. Elment a gőzfürdőbe, és amikor látta a sok egyforma, meztelen, szakállas-pajeszos férfit, megállt benne az ütő, hogy ő itt el fog keveredni. Piros cérnát kötött hát a nagylábujjára, hogy még véletlenül se téveszthesse össze magát valakivel. Csakhogy a vízben letekeredett valahogy a nagylábujjáról a fonál, s beleakadt egy másik zsidócska bütykébe. Meglátva a piros zsineget a pasas lábán, emberünk zavartan odasomfordált hozzá: „Elnézést, uram, azt tudom, hogy maga kicsoda. De akkor ki vagyok én?”

Tanulság?

Mindig csak a másiktól tudhatod meg, hogy ki vagy.

Az ön esetében ki volt az a másik, akitől megtudhatta, kicsoda?

A szülő olyan, mint a vese: kettő kéne, ám eggyel is elboldogulunk még. A lényeg, hogy legyen, aki továbbadja a családi kódot: ez a mi történetünk, ezek a hőseink, a szokásaink. Ez pedig a szennyes. Erről nem beszélünk. Nálam hiányzott e láncszem. Gyerekként az intézetben megkérdeztem az egyik nevelőtől, hogy hívják az anyámat. Nem mindegy? – ezzel pattintott le.

Utóbb volt ereje megkeresni az édesanyját?

Kamaszon elmentem az Országos Nyilvántartóba. Akkoriban nem dívtak még személyiségi jogok, megmutattam a flepnimben a nevét, s secperc alatt kiadták a lakcímét. Az Örsön fel is ültem a megfelelő buszra, ám néhány megálló után azt vettem észre, hogy elment a hallásom. Pszichés dolog. Így reagált a szervezetem. Többször nem próbáltam. És most már végleg le is csúsztam róla. Tavalyelőtt meghalt szegény. Nemrég azzal vigasztalt valaki, hogy a túlvilágon találkozunk majd. Engem azonban a túlvilág hidegen hagy. Egy midrásban Mózes, midőn a százhuszadik szülinapján közli vele az Úr, hogy kiteltek a napjai, arra kéri az Örökkévalót, hadd legyen egy a mező vadjai közül. Hániách oti k’chájot hászáde. Isten azonban hajthatatlan. Mózes tovább könyörög. Hadd maradhassak akkor a világban madárként. Hániách oti báolám háze káof. Látják, valahogy így vagyok ezzel én is. Inkább lennék a földön egy katicabogár, mint üdvözült lélek a legmagasabb mennyben.

Sose látta az édesanyja arcát?

Tizenkét évesen a kerületi gyámhatóságban épp arra vártam, hogy leszereljenek a gyermekvédelemtől. Hirtelen megakadt a szemem egy okirathoz tűzött igazolványképen. Mint kiderült, anyám mosolygott rám onnan váratlanul. Soha életemben nem láttam őt azelőtt. Elkértem, s hosszú éveken át őrizgettem ezt a féltenyérnyi, matrózblúzos fotót. Gyűrődött, fényesedett, ezüstösödött a kép, mígnem egyszer berúgtam és elégettem egy hamutartóban. Hogy ismerem-e az arcát? Nem. Nem, hiszen, ha orrot látunk, szemet, ha valakinek az állát vagy a homlokát látjuk, s ezeket még ráadásul részletesen föl is tudjuk magunkban idézni, akkor úgy fordultunk a másik ember felé, mintha egy tárgy felé fordultunk volna. A másik emberrel való találkozás legbiztosabb jele, ha nem is emlékszünk a szeme színére, írja Lévinas. Az emberi arc isteni. Nincs nála se szebb, se undorítóbb, se kiszolgáltatottabb, se kegyetlenebb. Megvakulása után Milton az Elveszett Paradicsom harmadik könyvének elején sorra vette, mi fog neki a sötétben leginkább hiányozni. A listát a legfájdalmasabb veszteséggel zárja: human face divine. Ám épp azért, mert epifánia, az emberi arc inkább hallható, mint látható. Anyám valódi arcát tehát, mivel az számomra kizárólag abban a tekintetben nyilvánulhatna meg, amellyel ő rám néz, vagy azon szavakban, melyeket ő intéz hozzám személyesen, egyáltalán nem ismerem. S hogy ki volt ő? Holdkráternyi lyukak tátonganak ebben a történetben. Azt tudom, hol és miként találkoztak a szüleim. Anyám aznap hajnalban szabadult. Estefelé beült a Kék madárba. Ez egy ismert presszó volt a Nagykörúton. Apu rendelt neki a pincérrel egy Unicumot. Anyám visszaküldte azzal, hogy a rumot szereti. Kilenc hónapra rá megszülettem én.

Így szól a fáma. Még a méhében voltam, amikor újra letartóztatták. A sarki virágos, Maruska néni mesélte mindezt, aki jól ismerte anyámat. Együtt nőttek fel, ugyanannak a falunak a legvégén. Abból a kevésből, amit tudok, úgy sejlik, anyám szerelemről szerelemre tengődött. Apu volt a kivétel. Hozzá, mint egy költözőmadár az óceánjáróra, inkább csak megpihenni szállt le. Írt is neki egy levelet a sittről, amiben kábé ez áll: „Te úgy szerettél engem, ahogy egy férfi egy nőt csak szeretni tud. Teljes szívedből. Én ezt sajnos nem voltam képes viszonozni.”

Honnan tud a levélről?

Apu határidőnaplójában találtam. Ami apu öltözőszekrényében maradt, azt Jenő bácsi, a brigádvezetője, belegyömöszölte egy műanyagzsákba. Amikor nagykorú lettem, úgy ahogy volt, odaadta az egészet. Egy munkásszállón laktam épp. Ledobtam a szütyőt, de csak másnap nyitottam ki. Tudtam, hogy bőgni fogok, megvártam hát, míg tiszta a terep. A határidőnaplón kívül egy flakonjába kövült tojássamponból, két jégeralsóból és egy zöld frottír törülközőből állt az örökség. Ja, egy aktatáska is volt még a zsákban. Ebben tartotta apu a sakkal kapcsolatos cuccait.

Sosem látta az édesanyját, mégis verset írt a találkozásukról, olyan versszakokkal, hogy “két kezem a torkán/ szorítom lilul/ megdöglesz boszorkány”.  Az a vers vége hogy “az üveg pálinkát basztam csak a falhoz”.

Most harmadszor édesezték le. Szerintem ennyi mára pont elég. Gondolok rá, igen. Úgy is mint bűntársamra, hisz hajdan rengeteget hazudoztam miatta. Tizennégy évesen például, amikor az első szerelmem anyja a vasárnapi ebédnél megkérdezte, „és mondja, Géza, a maga szülei mivel foglalkoznak?” – erre ott és akkor mégis mi lett volna a helyes válasz? Hogy anyám ismét a kalocsai fegyház tartós vendégszeretetét élvezi? Ez a mondat nem fért ki a számon. Helyette hantáztam. Legtöbbször akkorát, hogy azt már csak én voltam képes elhinni. Elképesztő vadságokba tudtam beleélni magam. Egy időben azt mondtam például, hogy Domján Edit és Latinovits Zoltán szerelemgyereke vagyok. Láttam róluk egy közös fotót. Ez föllobbantotta a képzeletemet.

A vers indulata igazi, a sztori fikció?

Így van. Ezt-azt kiderítettem azért róla. Tudom, miért ült. Tudom, hogy van egy bátyám és egy nővérem, s hogy őket is menhelybe adta. Tudom, hogy ő is a szülei nélkül nőtt fel. Tudom, hogy kamaszon egy debreceni kórházban takarított, s beleszeretett egy nála jóval idősebb betegbe az intenzíven. Hozzá is ment rögtön. Ott állt szájmaszkban az anyakönyvvezető a lélegeztetőgép mellett. Egyszer elmeséltem valakinek ezt a történetet. Szerinte anyám csak a pasas pénzére hajtott. Én inkább apahiányra tippelek. Mindegy, hiszen,  ha mindent tudnék anyám életéről, óráról órára mindent, akkor se tudnék róla sokat. A cselekményvázlat ismerete ehhez messze nem elegendő. Valódi sorsunk ugyanis nem a téridőben játszódik.

Hanem?

A lélek nem narrálható. Ha az volna, mivégre a művészet? A léleknek van története, de nem abban tárulkozik föl, hisz’ sosem az esemény, csakis annak belső tapasztalata számít. Erről azonban roppant nehéz beszámolni. Aki tehát leragad a láthatónál, s csak az életrajz miniciózus tényeit rakosgatja egymásra szép sorban, tévúton jár. Az ember több annál, amit tesz. Hát még annál, amit vele tesznek.

Kedvenc példám erre a bibliai Dávid. Őt nem lehet megismerni sem Sámuel két könyvéből, sem a Krónikák, sem a Királyok könyvéből. Aki az igazi Dávidra kíváncsi, annak a zsoltárokat kell elolvasnia. A Szentírás egyéb részeiben Dávid csupán mint hős, férj, király és apa jelenik meg. Ez mind Dávid, kétségtelen. Ám Dávid nem ennyi. Egy lélek rianásait a művészet képes csupán megosztani velünk a maga nemeuklideszi szökelléseivel. Ezen interjú olvasói is valósabb véleményt alkothatnának rólam, ha e beszélgetés alá, mondjuk, kitennénk egy eddig még sehol nem publikált versem.

Jöhet.

Komolyan?

Miért ne. De még kicsit az édesapjáról. Négyéves volt, amikor elveszítette őt is.

Jaj. Remélem azért beszélünk majd vidámabb dolgokról is. Apu autószerelő volt. Civilben sakkőrült. Már gyerekként fölállított egy sakktáblát a balatonlellei strandon. Fölírta egy kartonpapírra lóbetűkkel, hogy HA MATTOLSZ, KAPSZ EGY SZÁZAST. EGY PARTI: 20 FT. Nagyon szépen keresett ezen. Zsinórban győzte le a melák felnőtteket. Az ő élete sem volt habostorta. Terhesen skarlátot kapott vele az anyja, így apu nyúlszájjal és félszemmel jött világra. A háború miatt egy szekéren menekült ide a család Szerbiából. Mikor véget értek a harcok, hiába tiltakozott Füst Milántól Kéthly Annán át Zsolt Béláig mindenki, Bácskában is beindult a svábok kitelepítése. Itt ragadt tehát a két Röhrig fivér, Fülöp és a bátyja, Frigyes.

Emlékszik az édesapjára?

Apura? Viccelnek? Számomra ő jelentett mindent. Sajnos csak hétvégenként voltunk együtt. A csecsemőgondozóból én egyenesen a ma is működő, Breznó utcai nevelőotthonba kerültem. Péntek délután jött értem apu, és hétfő reggel kéz a kézben mentünk vissza. Rengeteget fusizott. Feküdt az autó alatt a hullámpapíron, én meg ki-be fűztem a bakancsát. Ha eleredt az eső, bemásztam én is mellé. Ezt szerettem, mert onnan jól lehetett látni, melyik kocsi alatt gubbaszt macska. Az eső elől ők is odamenekültek. Mikor apu elkészült, kipróbáltuk a megjavított autót. Egy közeli cukrászdához vezettünk. Lúdlábat kért ő is, én is. Izgultunk, hogy legyen a szeletben rumos meggy. Ha az övében volt, mindig nekem adta. Bennem is úgy maradt meg, és a fényképekről is úgy látom, apu életvidám emberke volt. A játszmalapjait később elvittem Bilek nagymesterhez. Mint kiderült, az átlagnál tán jobban, de mélyen a versenyszint alatt játszott. Vidéki bajnokságokon nyert csupán néhány érmet. Hát nem gyönyörű? A sakk maradt egész életében a legfőbb szenvedély, anélkül, hogy abban valaha is vitte volna valamire. Aztán negyvenévesen, egy műtét során túlaltatták. Amikor először megint egyedül maradhattam vele, ráragasztottam az összes ABBA-matricámat a sírra. Akkor persze még nem tudtam, hogy az aba pont apát jelent héberül.

Tizenkét éves korában fogadták örökbe. A megelőző nyolc évről, az intézetis időszakból mi maradt meg?

Mindenünk megvolt. Nekem pláne, hiszen engem apu brigádja patronált. Ez karácsonykor már-már kínos mértékű ajándékdömpinggel járt. Idejövet gondoltam épp arra, mily lehangoló, hogy mondjuk itt, Gilvánfán, egy átlagos baranyai apró faluban a szovjet alatt jobb körülmények uralkodtak, mint ma. Ez botrány. A fóti Gyermekváros a rendszer kiemelt projektjének számított. Ami Rákosinak a Népstadion, az volt Kádárnak a Gyermekváros. Mindkettőre munkaversenyt hirdettek, és mindkettő újrahasznosítható eleme volt az állami sikerpropagandának. Kirakat, ahová protokollból mindig el is hozták a baráti országok küldöttségeit. Gyakran várt minket vasárnap egy szelet KGST-csoki az ebédlőasztalon. Fótot én kibírtam. Ennek egyik, s nem épp elhanyagolható oka, hogy az első néhány hetet leszámítva végig az ablak mellett volt az ágyam. Ez nagy kiváltság, és sok mindenért kárpótolt. Éjszaka nézhettem a lombokat.

Húsz éve a Narancsnak azt nyilatkozta, ír majd egy regényt a kezdetekről.

El is készült hatszáz oldal.

Önmagának írta?

Nem. Kedves szerzőm, Miguel de Unamuno a prózaírók között megkülönböztet tojásrakókat és elevenszülőket. A tojásrakók cetliznek, nyersfogalmazványokat, verziókat írnak, s ebből a nagy fészekalja tojásból költik ki lassan, módszeresen a végső szöveget. Az elevenszülő magában érleli a tervet, s csak akkor ül le írni, ha már egész pontosan tudja, mit akar. Ilyen volt például Dosztojevszkij. Néhány hónap alatt megírt egy regényt. Szinte gyorsírással. Láttam a kéziratait. A lágyjeleket sokszor ki sem téve, óriási tempóban, áthúzások nélkül dolgozott. Az írók zöme tojásrakó. Nem transzban dolgozik. Ha éhes, észreveszi. Én az elevenszülők közé tartozom. Nyilvánvaló hátrányai ellenére ennek is megvannak a maga előnyei. Néha ülök csak le a géphez, akkor viszont megszűnik a világ. A fent említett kézirat is így született.

Mikor publikálja?

Nem hajt a tatár. Kivárom a horatiusi kilenc évet. Pont a napokban szólt egyébként egy haverom, hogy Zamárdin, a nyaralójuk közelében talált egy elhagyatott, gazzal benőtt nevelőotthont, menjünk, nézzük meg. Lidérces volt látni a törött, csaptelep nélküli, alacsony mosdósorokat, a Kádár-címer fehér foltját a hajdani díszterem koszos falán. Még a házirendet is megtaláltam a romok közt. Igazi időutazás volt. Mintha tulajdon lelkem Trójáját ástam volna ki. S ami a legkülönösebb, néha szinte már hallottam is a gyerekeket. A Gyermekváros valóban város volt. Saját bolttal, kórházzal, postával, miegyébbel. Erdőnk, tavunk, még pávánk is volt a portásfülke körül. Játszótérből is vagy ötre emlékszem. Az egyiken állt egy villamoskocsi. Az volt a kedvencem. Állandóan ment a cirkusz, hogy ki üljön a vezetőfülkében. Hiába volt azonban meseszép az őspark, hiába voltak rendesek a nevelők is, apu halála után úgy éreztem, nekem befellegzett. Igyekeztem tehát nélkülem élni. Máshol, másokban tölteni az időt. Többnyire képzeletbeli figurákról van szó. Önök, érthető módon, most kizárólag erről a Röhrig nevű manusról tudnak kérdezni engem, ám értsék meg, ő nekem csak a főhadiszállásom, az anyahajóm volt, s leginkább épp az ő szívétől igyekeztem a lehető legmesszebb kerülni.

Hogyan?

Fantáziáltam. Nullahuszonnégyben. Ahogy maguk odamennek a függönyhöz, úgy slattyogtam én oda a szememhez. Belül éltem. Egy bitang vastag betonszarkofág mögött. Persze reagáltam arra, ami nap mint nap történt, ám a gyász miatt elemi érdekem fűződött ahhoz, hogy magamra kívülről, egyes szám harmadik személyben tekintsek. Megyek, megetetem ezt a bumburnyákot, gondoltam vacsorára indulva. Teljesen úgysem tudok megszabadulni tőle. Még amikor zuhanyoztam, azt is egyes szám harmadik személyben tettem: megyek, megmosom ennek az embernek a testét. Ezt a lehasadást egyébként olykor még ma is gyakorlom. Kihajolok az énből. Úgy járok, mint a zsidócska a mesémben, aki elhagyta a bütykéről a piros cérnát. Én azonban e cérnát Fóton szánt szándékkal téptem le magamról.

Hogyan lehet egyes harmadikban zuhanyozni?

Túlélési stratégia. Nincs ebben semmi új. Ego nihil timeo quia nihil sum. Semmitől sem félek, mivelhogy semmi vagyok. Sok nehéz pillanaton átsegített már ez. Amikor találkoztam Kertésszel, elmeséltem neki, hogy a Kaddist olvasva az az érzésem támadt, élete első totalitarizmus élménye neki is a zaciból ered, melybe a szülei suszterolták be a válásuk idejére. Magához ölelt. Magda, a felesége később szólt, hogy erről ne faggassam. „Földúlja Imrét.”

Miért csak olyan későn fogadták örökbe?

Fótról áthelyeztek a XI. kerületbe, hogy közelebb legyek az örökbefogadó családhoz. Hosszú éveken át húzódott az ügyintézés, félig már kint is éltem, de mivel anyám nem volt hajlandó rólam lemondani, teljesen mégsem tudtak elengedni. Fogalmam sincs, anyám miért nem írta alá a papírt. Bent ezt mindig nagyon negatívan állították be, mondván, hogy csak a családi pótlékra fáj a foga.

Látogatta önt?

Egyszer. De kidobták. Állítólag botrányosan viselkedett, amit nem hiszek. Nekem persze csak másnap szóltak minderről. Hadd hangsúlyozzak azonban valamit. Én a mázlisták közé tartoztam. Két okból is. Egyrészt, szemben a többséggel, én végig külső iskolába jártam, másrészt, nyáron két hetet mindig az apám szüleivel tölthettem a Balcsin. Ez, mondjuk, nem volt ritkaság, hisz, akit lehetett, a szünidőben hazaengedtek, volt, akit egy teljes hónapra is. Az én nagyszüleim engem két hétre vállaltak.

Miért csak annyira?

Idősek voltak. Plusz, a nagybátyám többször közölte velem, őt nem tudom becsapni, ő tudja, hogy nem az apámtól vagyok. Ebbéli meggyőződését, fölteszem, megosztotta a szüleivel is. Én hálás vagyok nekik ezért a tizennégy napért is. Hidegen, ám korrektül bántak velem. Nem volt repeta, ettől szenvedtem, mert nagyon jó volt a koszt. Zavart még, hogy bár tudtak magyarul, előttem is csak németül beszéltek. Fantasztikus volt viszont egy olyan házban élni, ahol a nappaliban ott lógott apu képe. Én is gyakran ránéztem, de ők is, ha már nagyon az agyukra mentem. Már felnőttként egyszer föl akartam hívni telefonon a nagybátyámat, hogy végezzük el a DNS-tesztet. Derüljön ki, apu fia vagyok-e tényleg. Aztán letettem róla. Nem ez számít. Az örökbefogadásom után ő sem nézett felém soha. Visszatérve a szerencséhez. Tudja kik a legszerencsétlenebbek? Azok a töpörtyűk, akik életük legelső éveiben sem részesülnek megkülönböztetett szeretetben. A hangsúly a jelzőn van, hisz a legtöbb gyerek azért csak kap valaminő szeretetet. Még az is, akit a dzsungel nevel. Mint Mauglit. Bár ő nem a legjobb példa, hisz Maugli a családjában cseperedett, s már járt és beszélt, amikor Sir Kán megölte a szüleit. A legkritikusabb szakaszban tehát neki megvolt a folyamatos érzelmi kötődése. Nem is szólva arról, hogy a tanácskozás szikláján őt egyből befogadta a falka. Maugli tehát hozzám hasonlatosan mázlistának mondható.

Önt is befogadták?

Fóton engem is befogadott a falka, de az még óvoda volt. Budán már szecskáztatták az újoncokat. Utánamentek a vécére. Az egész háló. Egyvalakit hagytak kint csak hesszelni. Aztán, hogy a beavatás épp miből állt és meddig tartott, az már a bárón, vagyis a szobafőnökön múlt. A mai lakásotthonokban nyilván jobb a helyzet, mint a makarenkói szisztémában volt, ahol azonos korú fiúk elkülönítve éltünk egy rakáson. De ma is vannak azért lepra helyek bőven. Az én időmben ilyen volt a Bokréta. Meg a Szilágyi. Hallottunk ezekről, sőt egy futóversenyen találkoztam is egy sráccal, aki bizony elmesélte, hogy őket rendszeresen verik. Hajra ütöttek, hogy ne maradjon nyoma. Meg is mutatta a fiú. S közelebbről megnézve tényleg csupa véraláfutás volt a fejbőre a srácnak. Ilyesmi nálunk sosem fordult elő. Tockost meg kokit mi is kaptunk, ám ennél tovább nem fajult a dolog. Ha valakit már nagyon nem lehetett leállítani, azt megmotozták, majd bevágták a dühöngőbe. Ez egy olyan helyiség volt, amelyben semmiképp sem tudott kárt tenni magában. Én szerettem, bár kissé állott volt a levegője. A falakat, mind a hatot, bőrrel bevont szivacs borította. Volt még benn egy tízkilós medicinlabda. „Ezt dobálgasd, ha olyan jó erőben vagy.” Egy óra múlva aztán rányitottak az emberre, lenyugodott-e. Aki túl sokat volt a dühöngőben, az előbb-utóbb a javítóban kötött ki. Én Aszódra, hála az Égnek, nem kerültem soha. Egy zárt otthonba utaltak be csak egyszer. Az a javcsi előtti fokozat. Kemény hely ám az is. A zuhanyzóban két perc után leáll a víz, a horganyzott ajtón pedig ott a kémlelő. Onnan már nem lehetett csakúgy dobbantani. Márpedig én szökős voltam.

Biciklitúrán is mindig csak a sor közepén tekerhettem, hogy szem előtt legyek. Ám nem kell ezt dramatizálni. A szökést felsőben már nem vették túl komolyan. Körözték ugyan az embert, ám csak olyan tessék-lássék módon. Mi pedig nem Monte Cristo grófjaként, magunkat zsákba varrva szöktünk. Egyszerűen csak kisétáltunk egy hátsó ajtón. Akkor még nem voltak mindenhol kamerák. Nyáron többnyire a Szigeten aludtunk, de volt, hogy a Szabadság híd pesti oldalán lévő kis házikók egyikébe vackoltunk be. Oda, ahol hajdan a hídvámot szedték. Az raj volt, hisz a csarnok kukái mindig tele voltak friss gyümölccsel. Télen nem nagyon léptünk le. Ha mégis, egy reggel induló nemzetközi gyorsban húztuk ki éjjel. Ételt loptunk, mást nem. Aztán jött egy új nevelő, Ica néni, akinek volt egy hatodik érzéke, amivel már előző este mindig kiszúrta rajtam, ha épp szökni akarok. „Látom, megint viszket a talpad, Gézu. Ne menj. Inkább megtalálom a módját, hogy kint legyél vasárnap.” És megtalálta. Ha nincs Ica néni… ebbe jobb nem belegondolni. Volt egy smaszink, fiatal fickó. S bár ő is lelencként nőtt fel, ez a fószer nagyon megkeserítette az életemet. Nem tudom, miért, egész egyszerűen rám szállt. Ébresztéskor lerántotta rólam a takarót, kezébe szorította az arcom, és vadul sziszegett, hogy nézzek a szemébe. Soha nem tettem meg neki ezt a szívességet. Évek teltek így el. Ő markolta az arcom, én meg csak bámultam lefelé a földre. Ica néni vett rá végül, hogy engedjek neki. „Holnap nézz a szemébe. Hadd örüljön.” Meg is tettem. A fickó vigyorgott és győzelme teljes tudatában olyan erővel lökte el az arcomat, hogy hátraestem. Én győztem pedig, hiszen attól kezdve békén hagyott. Az egy komoly pillanat volt. Akkor jöttem rá, hogy kicsit jobb a helyzet, mint gondoltam. Hogy léteznek trükkök, kezelési technikák. Hangsúlyozom, ezt Ica néninek köszönhetem. Én olyan dafke csávó vagyok, hogy magamtól ez nekem soha nem jutott volna eszembe. Én automatikusan, alapállásból ellenkeztem. Azt gondoltam, ha lenyeltetek is, megemészteni már nem hagyom magamat. Ez a mentalitás fárasztó és nincs benne semmi perspektíva. Apu után Ica néni volt a második nagy tanítóm. Ő azt sulykolta állandóan belém, hogy “A világ sose fog megváltozni, Gézu. Sose. Neked kell megváltoznod. Könnyebb fölvenni egy szandit, mint az egész földet szőnyeggel borítani be.” Vele természetesen egészen a haláláig kapcsolatban maradtam. Volt egy padunk a János-hegyen. Oda jártunk föl dumálni. Ő a háború előtt Clarissa néven Don Bosco nővér volt, Istent az otthonban mégsem hozta szóba soha. Csak amikor már fiatalember voltam, és telefonon megbeszéltünk egy találkát, derült ki a turpisság. A János-hegyi padon ugyanis egy apáca várt rám. A tipikus öltözékben. Annyi volt csupán a különbség, hogy Ica néni nem fekete-fehérben, hanem szürke-fehérben járt.

Mióta hiszi Istent?

Az eleitől fogva. Nekem a Teremtő létét illetően a legesleghalványabb kétségem sincsen. Ő a legközelebbi rokon. A szomszéd. Salamon azt mondja az Énekek énekében: „Itt áll a falaink mögött, s benéz az ablakon. A rácsokon betekint.” Rilke is úgy érzi az Áhítat könyvében, hogy: „Egy vékony fal van köztünk, semmi más. / Egyszer tán kitör a szádból egy hívás, / vagy az enyémből, váratlanul. / S e fal, némán, majd lehull.” Amúgy, látják ezt a sok sóvirágot a homlokomon? Rengeteget gondolkodtam azon én is, vajon a hitre való fogékonyság velünk született adottság-e. Hisz, ha nekem nem is jelent gondot Isten létét posztulálnom, a barátaim egy jó része számára ez már korántsem ilyen evidens. Úgy látom, Istent illetően mindenkinek van egy intuíciója. Senki nem fifty-fiftyről indul. Ez tény. Mégsem tudom elfogadni a weberi kibúvót, miszerint egyesek vallásilag unmuzikálisnak születnének. Ez az eleve elrendelés idegen a zsidó hagyománytól, amely a szó legmélyebb értelmében szabadságpárti. Az élet fája „a kert közepén” áll. Ezt nehéz másképp olvasni, mint hogy Isten mindenkitől pont ugyanannyira van. Az affinitás inkább abban játszik szerepet, ki hogyan juthat hitre, s nem abban, hogy hitre juthat-e. És különben is, nem hinni és hinni nem tudni az két teljesen más dolog. A 14. zsoltár így fogalmaz: „A tudatlan azt mondja a szívében: nincs Isten.” A szívében mondja ezt, hisz Kant után egy igaz ember fejében is megfoganhat már a gondolat, hogy nincs, tán mégsincs gazdája e világnak. Ám a szívünkben is ezt mondani? Az valóban minden rémség kezdete. A hit tehát elsősorban pszichológiai, s nem filozófiai premisszáinkon múlik. Érdektelen, van-e szerintünk Isten. A kérdés az, akarjuk-e, hogy legyen. Vagy mondom másképp. A Talmud Bava mecija traktátusában úgy tanuljuk, hogy az elvesztett tárgyakért jelentkezők körében a bét din, a zsidó vallási bíróság kétféle klienssel számol. Az egyik az a pasas, aki már messziről fölismeri, hogy a sok, mondjuk, bicikli közül, melyik az övé. Ezt az esetet tviát ájinnak nevezi a törvény. A másik az az ipse, aki messziről ugyan nem ismeri föl, melyik bicaj az övé, ám megnevez egy jelet, egy ráfestett monogramot vagy egy anyaghibát, amely a szóban forgó kerékpárt egyértelműen megkülönbözteti az összes többitől. E jel alapján a bíróság most már képes lesz megállapítani, vajon valóban övé-e a bringa. Ezt a módszert szimán muvháknak hívják. A mindenséggel is így állunk. Van, aki első blikkre fölismeri a Tulajt, s van, akinek számos jelre van szüksége ugyanehhez. Olyan ember azonban még nem volt, nincs és nem is lesz, aki a világot soha ne veszítené el. És, ha máskor nem, ilyenkor mindig eszünkbe jut Isten. A bajban. S paradox módon, Előle csak hozzá tudunk menekülni.

Az intézettől kanyarodtunk el.

Mit meséljek még? Nem voltam túl rossz gyerek. Csak amennyire kell. Nekifutásból nem döftem a nevelő hátába kihegyezett seprűnyelet. Állatokat sem kínoztam soha. De azért nekem is megvoltak a magam kis pótcselekvései. Volt, hogy én is beronyóztam rendesen. Így hívtuk ezt akkoriban. Ma már erre is biztosan más a szleng. Elmesélek egy ilyen feltarajlást az idétlenebbek közül. Olyan tíz-tizenegy lehettem. Moziba vittek minket. Az első sorban ültem. A Moszfilm valamely remekbe szabott agitprop filmjét vetítették. Feszült lehettem, vagy mit tudom én, mert elkezdtem a cipőmet magam fölé dobálni. Egyre magasabbra. Mikor elvették a csukám, lekaptam a pólóm, és azt dobálgattam tovább. Rángatták a tanárok a karom, ám kimenni sem voltam hajlandó. Szóval, néha így kitört az emberből valami. Végül, meglepetésemre, két rendőr kísért ki a moziból. Ám, mondom, voltak nálam sokkal vásottabbak is. És időnként ők is tetőztek, mint a Duna Gönyűnél, és akkor én mindig sokkal jobban berezeltem, mintha velem lett volna baj. Mert ezek a srácok nem vicceltek. Mindenféle gyógyszerekre ittak szipuzás előtt, s még jó, ha élve megúszták a dolgot. Ők sem így jöttek persze a világra. A szolis, azaz a szolgálatban lévő nevelő nagyon durván beszélt ezekkel a gyerekekkel, mindennek lehordta őket. Ha megpróbáltam időnként szólni az érdekükben, a válasz az volt, hogy „Vele így kell. Másból nem ért.” Agnon regénye, a Valaha régen jut eszembe erről. Kár, hogy őt idehaza kevesen ismerik. A kerettörténet a következő. Jichák, egy szobafestő, már át is öltözött, hogy hazatérjen a munkából, amikor észreveszi, hogy az egyik pemzlijét elfelejtette kimosni. Tréfából az ecset megtisztításának igen komisz módját választja: egy épp arra bóklászó kóbor kutya mindkét oldalára rápingálja öles betűkkel, hogy kelev mesugá, vagyis hogy VESZETT KUTYA. A többit sejtheti. A környék lakói látják a kutyus oldalára írt két szót, s ijedtükben rögtön kövekkel hajszolják el az ebet. Érthető, a Méá Sárimban vagyunk, Jeruzsálem legortodoxabb negyedében, ahol rengeteg a gyerek. A hatóságot is azonnal értesítik a veszélyről, így a civileken túl a zsandárok is üldözőbe veszik a kutyust. A blöki, mely persze egyáltalán nem volt veszett, mielőtt Jichák meggondolatlanul azzá nem nyilvánította, a könyv végére, láss csodát, tényleg megveszik. Őrült, nyáladzó fenevaddá lesz, aki természetesen pont Jicit, a szobafestőt sebzi halálra, aki a legszörnyűbb kínok közt, négykézláb ugatva múlik ki.

Végül csak összejött az ön örökbefogadása. Megérte annyit várni rá?

Rosszul éreztem magam náluk. Igazából a nevelőapámmal gyűlt meg a bajom. Miatta a mamám is sokat szenvedett, szegény. A lényeg azonban mégis az, hogy a magam ura lettem. Senkinek semmiféle beleszólása nem lehetett abba, amit csinálok. Egy darabig persze, mint egy szüzességét vesztett csitri, még folyton azt lestem, látszik-e rajtam a mágyó.

A micsoda?

MÁGYO. Magyar Állami Gyermekotthon. Ez az öt betű volt az ágyneműnkre pecsételve pirossal. Mondták gyerinek, intinek, volt mindenféle neve. Mi azonban csak mágyósnak hívtuk magunkat. Kiköltözni eufórikus élmény volt. Mintha alkohol lett volna a levegőben, úgy tántorogtam a szabadságtól. A hajamat rögtön hupikékre festettem, és cukros vízzel kakastaréjba állítottam. Négyféle edzésre jártam egyszerre, és a környék összes könyvtárába is azonnal beiratkoztam. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy mielőbb behozzam az újdonsült barátaim értelmiségi szocializációjukból adódó előnyét. Ők magukba lélegezték otthon Európát. Számomra azonban nem volt más út, mint az önművelés. Hamar fölismertem persze, hogy ez a hendikep voltaképp a javamra válik. Mert jó, kis spéttel rágtam át csak magam az irodalom-, és a filozófiatörténet meghatározó művein, ám pont ez a magányosan vívott küzdelem alakított ki bennem egy olyan éthoszt, amit a könnyen szerzett kultúrjavak nem tudnak megadni. Löfum cárá ágrá, mondja a Talmud. A jutalom az erőfeszítés mértékét követi. Ezt mindig elmondom azoknak, akik bürökben születtek. Hagyjátok abba a nyavalygást, és lássatok munkához. Ott volt a metrum, például. Én verset addig csak a fülem után írtam. A gimiben viszont lett egy kibírhatatlanul ügyes haverom, aki pillanatok alatt összedobott egy alexandrinusban írt szonettet, úgy, hogy még csak nem is számolgatta hozzá a verslábakat az ujjain. Nem vagyok hülye gyerek, én is megtanultam. Könyvből. Ahhoz túl büszke voltam, hogy segítséget kérjek.

Aztán belekeveredett a szamizdatozásba, a gimnáziumból is kirúgták miatta.

Pedig akkor már igencsak föllazult a diktatúra. A földrajzatlaszomban rejtve vittem magammal a Beszélőt és a Hírmondót a második emeleti férfivécébe. Ott cigiztünk a nagyszünetben. Nem fogtam vissza magam, úgy éreztem, nincs veszíteni valóm. Fiatal töritanárommal, Vasas Gézával, aki egyébként ma is ott tanít a volt Kaffkában, október közepén éjszaka Budapest utcáit jártuk és fölfújtuk az aluljárók falaira, hogy ÉLJEN 1956. A krach akkor ütött be, amikor az Attila úti ügyvédi irodába, ahol heti kétszer takarítottam hajnalban, egy nap a szokásosnál jóval korábban nyitott be a főnök. Észrevette, hogy még forró a fénymásoló. Meg kellett neki mutatnom, mit másoltam. S bár becsszavát adta az ügyvéd úr, hogy nem szól senkinek, mire nyolcra beértem, már beszélt is a gimnázium igazgatójával. A vizsgálat után a diri közölte, hogy „államellenes izgatásra alkalmas sajtótermék sokszorosításáért és terjesztéséért” a főváros összes gimnáziumának nappali tagozatáról eltanácsoltak. Tulajdonképp megkönnyebbültem. Így több időm jutott a zenekaromra. Mindezt csak azért mesélem, hogy érthetőbb legyen, miként kötöttem ki pünkt a lengyel szakon. Munkakerülésért, tiltott plakátragasztásért többször is üdültem egy-egy kedves hónapot a Bahamákon, így becézték akkor a baracskai végrehajtót, ám az őrök maguk sem értették, mi a franc értelme van még ennek 1985-ben. A rendszer eresztékei halkan nyikorogtak, ám a praxison ez még mit sem változtatott. Ilyen háttérrel, ráadásul KISZ-ajánlás nélkül a bölcsészkar semmilyen más szakára nem juthattam volna be. Ekkor villant át valakinek az agyán a régi Mozgó szerkesztőségében, ahová néhanap bebejártam a verseimmel, hogy a lengyel szakot tán érdemes volna megpróbálni. Tudnivaló, hogy rokonszenvtüntetések szervezése helyett szégyenletes módon akkoriban épp egy erős lengyelellenes hullámnak ült fel Magyarország. Dőltek a primitív, kárörvendő lengyel viccek az élelemhiányról, a jegyrendszerről, ám világos volt, ha a Ludas Matyi és a Hofi a lengyeleket cikizi, akkor ez csakis pártutasításra történhet. Irányított módon Kelet-Berlintől Szófiáig ugyanezeket a vicceket terjesztette az apparátus. Életem nagy áldása a lengyel orientáció. A pesti polonistákban csupa kiváló, tiszta emberre leltem: a már nagybeteg Kerényi Gráciára, Kovács Pistára, Spiróra. S minél többet olvastam a poznańi lázadásról ötvenhatban, illetve a Jaruzelski bevezette katonai szükségállapotról ’81-ben, annál kíváncsibb lettem a lengyel valóságra. Úgy-ahogy megtanultam hát lengyelül, felvételiztem, és sikerült. Alig akartam elhinni. Erdélyt leszámítva még külföldön sem jártam azelőtt soha. Varsó még a vártnál is sokkal többet adott. A társadalom letargikus időszakát élte, ám az egyetemeken a párizsi hatvannyolcat idéző klubélet folyt. Emlékszem, Csoóri teljesen ledöbbent az internálás után visszatért Wałęsa egyik átlagos gyűlésétől. Ötvenezer ember volt jelen, a fele szutykoskék kezeslábasban, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a lengyel ellenzéknek voltak például dalai. S nem egy, kettő vagy három. Ezeket a dalokat énekelte fejből a tömeg a beszédek között. Ez a kohézió lenyűgözött. Istenem, gondoltam, ha ezt mi is meg tudnánk csinálni! Valami hasonlót láttam később Izraelben is. Ott is összébb tartoznak az emberek, mint nálunk.A nyolcvanas évek közepén rég közhelyszámba ment a lengyeleknél, ami idehaza még értelmiségi körökben is megütközést keltett. Jelesül, hogy itt az ideje megszabadulni az egypártrendszertől. Hazajőve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kamatoztattam a tapasztalataimat. Két perc alatt rögtönöztünk egy kis ribilliót. A megfelelő előkészítés után föltéptük a Rektori Hivatal üvegajtaját, és benyitottunk a tízóraizó Kazimir Károlyhoz. Rögtön felpattant, érezte, baj van. A titkárnője ott ugrált mögöttem. Kicsit túljátszottam a szerepem, bevallom. Bunkóskodtam. Ma már nem így csinálnám, de akkor nem tudtam megállni. Fél fenékkel ráültem az íróasztala sarkára, és szándékolt nyugalommal, szótlanul nézdegéltem körül egy darabig a szobában. Hívtunk magának egy taxit. Ennyit mondtam csak. Este azért még kiplakátoztam szegényt. Zöldre festettem a fejét és aláírtam: ET GOES HOME. Az ET az elvtárs rövidítése volt az emberarcúban. Egy hónap múlva Babarczy Lászlót szavaztuk meg az intézmény élére.

Az emlegetett zenekar, a HuckⓇebelly, még a megalakulásában sem volt hétköznapi.

Papp Gyuri és én egy emeleten voltunk a Tündérhegyi Pszichorehabilitációs Intézetben. Ez még ’84-ben történt. Mindketten a katonaságot akartuk megúszni. Sikerült is. A legjobb kategóriába kerültünk, melyből még háború esetén sem hívhatnak be senkit. Gyuri később disszidált, de pár éve visszajött, és jó ideje ismét játszik a Tizedes meg a többiek. Meghallgattam őket tavaly, és még mindig földtörténeti erő lakik abban, amit csinálnak. Két lábdob, rövid, vad számok, semmi metál, és a szöveg sem ismétlődik folyton. Régen is ezt nyomta a Tizi. Amikor elindultam a HuckⓇebellyvel, szerettem volna kicsit iparibb hangzást: munkagépeket, betonkeverőt, ütvefúrót, szirénákat a színpadra. Aztán rájöttem, hogy ehhez pénz kell. A dalokban az elején még egyértelműen dominált a politikum, aztán egyre gazdagabb lett ez is. Végül a hét év alatt három teljesen más fölállásban játszottunk. A punk után jött a Bittner-féle lágy korszak, azt is nagyon szerettem. Ekkortájt már inkább a Neurotickal, a Balatonnal, az F. Zámbóval és az akkor épp följövőben lévő Kispállal koncerteztünk. A banda utolsó korszakának hangszerelése Nagy Atilla Kristófhoz köthető, akivel jól kiegészítettük egymást. Ez már a rendszerváltás környékén volt. Ekkor újra visszatért persze a politika, a Piperesztrojka és a Csináljunk egy túrát, egy proletárdiktatúrát című számunkat követelte leginkább a közönség.

A Fidesz alakulókongresszusán a HuckⓇebelly koncertje volt a záróesemény. A második kongresszus végén szintén önök játszottak. Orbán Viktor egy olyan molinó előtt beszélt a küldöttekhez, amelyen az ön szavai virítottak: NEM AKAROK EGY OLYAN ORSZÁGBAN ÉLNI, AHOL A TÖRVÉNY CSAK A KÓLÁT VÉDI. Ebből aztán választási szlogen lett. Hogyan keveredett a Fideszhez?

A ’86-os „lánchídi csata” után föllelkesültem. Ez már jelentősebb megmozdulás volt, kábé ezer ember, szemben a korábbi évek soványka, max száz-kétszáz fős gyakorlatával. A tömeget ügyesen fölterelték az előtte gondosan kiürített Lánchídra a beépített provokatőrök, ezt akkor persze még nem vettem észre, tizennyolc éves voltam, eszembe se jutott, hogy közénk spiclik is vegyülhetnek. Volt gumibot, kutya, a vízágyút azonban, bár ott volt, nem vetették be. Innentől kezdve úgy éreztem, talán csak mert úgy akartam érezni, hogy szigonytávon belül hasítjuk a habokat, a fedélzetet tehát egy pillanatra sem szabad elhagyni. Nem is hagytam. Orbánékkal valamikor ’87 táján találkoztam először a Bibó szakkoleszben Wacław Felczak professzor előadásán. Később a Jurtában, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alkalmain is sokat beszélgettünk. Ahogy létrejött a Fidesz, rögtön csatlakoztam, főképp azért, mert egy magára adó fiatal nem egy párt ifjúsági tagozatában akar ugrabugrálni, hanem saját, önálló pártot akar. Így kívánja ezt tőle 1848, és így kívánja ezt tőle 1956 szelleme is. A jogászkodáshoz nem értek, így inkább a tévében képviseltem a pártot, meg cikkeket írtam a Fidesz Hírekbe, amiből később a MaNcs kinőtt. Sokat szitáztam és szavaltam is. A ’88 október huszonharmadikai tüntin például én mondtam el a Szózatot. Erre azért emlékszem ilyen jól, mert az első strófa után rögtön elszállt a mikrofon. Ránéztem Vitézy Lacira, aki biccentett, hogy folytassam, így aztán üvöltve mondtam végig az egészet. Ekkortájt mentünk ki Bécsbe is a Focival, Fodor Gáborral és a Vagesszel, Vágvölgyi B. Andrással pénzt tarhálni a pártnak az ottani magyaroktól. A Népszabadság azonnal meg is támadott minket érte. Ó, daliás idők. Szóval, tettem a dolgom, aktív voltam, ám politikai ambíciókat nem dédelgetvén a választmányba sosem jelöltettem magam. Kilépésemkor a párt kulturális bizottságának voltam az elnöke.

Mikor lépett ki és miért?

Még rögtön ’90-ben. Nagy Imréék újratemetése után volt egy hosszú beszélgetésem Krassó Gyuri bácsival. Nagyon megfogott a radikalizmusa. Lehet, naiv vagyok, ám változatlanul úgy vélem, az övé volt a helyes stratégia. Egyedül ez a szent, rokkantnyugdíjas bohóc látott át a teniszütőn. A rendszerváltó ellenzék pedig, úgy ahogy volt, testületileg belegaloppozott az állampárt csapdájába. ’89-ben ugyanis abból kellett volna kiindulni, hogy az MSZMP illegitim, hiszen nem törvényesen, szabad választáson került hatalomra. Pont. E mögé a brutális és megkérdőjelezhetetlen tény mögé kellett volna az ellenzéknek egységesen fölsorakoznia. Ebből nem szabadott volna engedni, ha a fene fenét eszik is. Persze egy kicsit később került volna sor a változásokra, ám azok a változások legalább valódi változások lettek volna. Az ellenzék azonban hagyta, hogy benyálazza őt a régi nómenklatúra. Hiszen az MDF, az SZDSZ és a Fidesz éppúgy nem volt fölhatalmazva arra, hogy tárgyalásokat folytatgasson a nép feje fölött, mint az MSZMP. Őket sem bízta meg ezzel egyetlen szavazópolgár sem. Ha a rendszerváltást igazi, tőrőlmetszett demokraták csinálták volna, akkor a “semmit rólunk nélkülünk” elve alapján csak és kizárólag az új választás szabályairól, illetve annak technikai lebonyolításáról szabadott volna a kommunistákkal egyeztetni. Kolosszális hiba volt leülni velük a Nemzeti Kerekasztalhoz. Az ellenzék tapasztalatlan és ügynököktől hemzsegő pártocskái ezt alaposan benézték. Megszédültek a fölkínált történelmi szereptől, és Grószék tervének megfelelően – a megunhatatlan népi-urbánus törésvonal mentén – hamar egymás ellen is fordultak. A komcsik így nevető harmadikként már ’94-ben újra helyzetbe kerültek. A főszereplők utólagos önigazolásait ismerjük. Éles volt a szitu, hisz még bent voltak a ruszkik, meg ott volt ugyi még az a hatvanezer kigyúrt Rambo, értsd részeg munkásőr is, muszáj volt tehát a vérontást elkerülni, ez volt az adott helyzetben az egyetlen felelős magatartás. Ez kamu. Pro primo, a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút, s így önmagát is. Megszűnt mint világhatalom. Ha a Vörös Hadsereget nem vetették be Moszkvában, akkor nyilván nem fogják a gyarmatokon sem. Pro secundo, a munkásőrség, ez a stréber, számító bagázs soha nem mert volna még megnyikkani sem, nemhogy a szolgálati fegyverét használni, ha nincs mögötte a Szovjetunió, vagy legalább a magyar társadalom döntő többsége. Pro tercio, ha Krassó látta, nekünk is látnunk kellett volna, milyen okosan manővereznek Grószék. Már itt, a történet legelején beindult tehát a suskus a régi és az új garnitúra között. Ezt a jóvátehetetlen hibát csak fokozta az SZDSZ koalíciója a többséget szerzett cucilistákkal, illetve Orbán a maga demagóg, korrupt egypártrendszerével. Magyarország ismét olyan kényszerpályára került, melyről, ki tudja, mikor és hogyan tudunk majd csak lekanyarodni.

Szóval miért lépett ki?

Depresszióssá tett ez a fölismerés. És már Nagy Imréék újratemetésén is éreztem, hogy akárcsak ’45 után, úgy ’89 után is elmarad majd a szembenézés, a katarzis. Nem lesz itt se igazságszolgáltatás, sem elszámoltatás, sem ügynöktörvény. Már ott, a Hősök terén világossá vált számomra, hogy megint elszalasztottunk egy esélyt, egy olyan esélyt, amilyen csak nagyon-nagyon ritkán adódik. Ne feledje, én pont a rendszerváltás előtt töltöttem másfél évet Varsóban. A Wałęsa-Miodowicz vita után jöttem haza. Kint mit láttam? A lengyel ellenzék vezetője egy korántsem hibátlan, de vagány, hívő, nyolcgyerekes villanyszerelő volt, akit leplombált konténerben csempésztek be a saját nagygyűlésére, és volt, hogy nőnek öltözve, tűsarkúban és parókában keveredett át a rendőrkordonon a pódiumig. A Szolidaritás igazi munkásmozgalom volt, színes és kreatív tömegbázissal. Az erőszakmentességet nagyon komolyan vették, ellenben sztrájkoltak. Ez a roppant hatásos módszer, a sztrájk, teljesen hiányzott a hazai ellenzék arzenáljából. Nálunk lehangolóan száraz, elméleti figurákból állt a második nyilvánosság, akik pontosan tudták, meddig mehetnek el. Tudták, ha kilépnek a nekik fenntartott homokozóból és megjelennek a gyárakban is, egy órán belül lecsuknák őket. Ennyit pedig már egyikőjüknek sem ért meg az ügy. Kádár megnyugodhatott, hiszen a dolgozók nélkül ebből sosem lesz semmi. Nem vádaskodom, hiszen jelentős különbségek vannak a magyar és a lengyel társadalmi fejlődés között, rezignáltan konstatálom csupán a nyilvánvalót.

Nagy Imre újratemetésén miből érezte meg mindezt?

Azzal, ami ott történt, semmilyen szinten nem tudtam azonosulni. Rühellem az elitizmust, mely a hős Gimes Miklósnak, egy újságírónak külön koporsót ravataloz föl a színpadon, míg a több száz kivégzett kétkezi munkásfiút és -lányt belekényszeríti egybe. Ez kegyeletsértés és ostobaság egyszerre. A marxista politbürónak az a tipikus képmutatása, mely szavakban mindig hízeleg a prolinak, ám valójában irtózik a szagától. Az esemény számos mélypontja közül a legmélyebb az volt számomra, amikor Mécs Imre arra kérte a jelenlévő kétszázezer embert, hogy fogjuk meg egymás kezét és mondjuk utána, hogy… A politikai giccsnek ettől a non plus ultrájától a gálám kifordult. Az úttörőavatást juttatta eszembe. Félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy Mécs ezt őszintén gondolta. Biztos 2006-ban is őszintén gondolta, hogy az MSZP-listán a helye. Néhány szereplő őszintesége azonban mit sem változtat azon, hogy volt ebben a bárgyún kenetteljes produkcióban valami végtelenül hazug, valami, amiből számomra már ott és akkor ordított, hogy ez a rendezvény a maga kiszámított, profi effektjeivel voltaképp egy az elvtársak szája íze szerint való nesze semmi, fogd meg jól, mely végső soron az ő hatalomátmentésüket szolgálja. Orbán beszélt utoljára. Tudatosan vagy csak ösztönösen, de ő már az előkészületek során megorrinthatta, hogy Grószékat, az esemény valódi szervezőit, semmi más nem érdekli, csak az, hogy ne legyen rendbontás, hogy túl legyenek valahogy ezen a kényes epizódon, s az óriási tömeg a szertartás után szép csendben, a könnyeit morzsolgatva szétoszoljon anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna másik helyszín felé megindulni. S hogy véletlenül se tessünk forradalmat csinálni, élő közvetítésben üzenték meg minden érintettnek: az ellenzék számára semmiféle problémát nem jelent ország s világ előtt összeborulni a több száz magyar suhancot fölakasztó MSZMP-vel. Émelyítő. Orbán hozott csupán egy kis megrendülést a végére, ami ahhoz elég volt, hogy őt egyszer s mindenkorra megismerjék, ahhoz viszont kevés, hogy leleplezze, mi történik valójában. Még így is nagyon haragudtak rá ezért a beszédéért.

Ön politikai kérdésekben mostanáig nem hallatta a hangját. Miért nem?

Csaknem húsz éve külföldön élek. Rossz annak az akusztikája, ha valaki a tengerentúlról akarja megmondani a tutit. Másrészt én a jövőben a héber Biblia történeteit szeretném újszerűen kicsomagolni. Ezzel dolgoznék hazám fölvirágoztatásán. A kutatások pedig azt mutatják, hogy ideológiai elkötelezettségeinket túlnyomórészt közvetlenül a szüleinktől vesszük át. Akinek tehát a társadalmi beágyazottsága, mondjuk, jobbos, az a saját kulturális mintái szerint sztereotipizálja majd a baloldaliakat: pökhendinek, nemzet- és vallásellenesnek, satöbbi. Akinek viszont történetesen balos a sleppje, az meg a jobboldaliakat sztereotipizálja majd hasonlóan széles ecsetvonásokkal: rasszisták, szexisták, klerikálisok, et cetera. Közben persze csak emberek vagyunk, akikkel senki nem konzultált arról, melyik politikai klánba szeretnénk beleszületni.

A Fideszből való kilépés után Izraelbe költözött. Miért oda?

Izrael balzsam volt csalódott szívemnek. ’90-ben a Sdot Yam, ’91-ben pedig a Palmachim nevű kibucban dolgoztam. Utána beköltöztünk az első feleségemmel Jeruzsálembe. Itt döntöttem el végleg, hogy betérek. Évekig tanultam különböző jesivákban.

Ott talált rá önmagára?

Igen, ott.

A domjánedites, latinovitsos lódításokból hogyan gyógyult ki?

Nehezen. És csak sok visszaeséssel. Olvastam egy bölcs történetet Masarykról. Egyszer egy fuldoklót vett észre a Dunán. Túl idős ember volt ahhoz, hogy a hullámok közé vesse magát, így erélyesen csupán ráüvöltött a fuldoklóra, hogy az mindenekelőtt azonnal hagyja abba a csapkodást. A szerencsétlen azonban továbbra is összevissza verdesett a karjaival. Ekkor Masaryknak támadt egy zseniális ötlete. Odakiáltotta a fuldoklónak, hogy lelövi, ha nem hagyja abba ezt az értelmetlen őrjöngést. S hogy nyomatékot szerezzen szavainak, pisztolyával néhányszor oda is durrantott a pasas mellé a vízbe. Az erre rögvest beszüntette a csapkodást. Ekkor Masaryk gyorsan elmagyarázta neki, hogyan tempózzon a végtagjaival. Nos, valami ilyesmi történt velem is. Éreztem én, hogy ezeknek a kitalációknak csak rossz végük lehet. A csapkodást azonban én sem tudtam volna abbahagyni. Ekkor aztán megérkezett az én Masarykom. Rosenthal János volt a becsületes neve, én azonban csak Nagypacinak hívtam. Az örökbefogadó családhoz tartozott. A Rosenthaloknak a háború előtt Békésen volt szatócsboltjuk, a Kereszt utca 1. alatt. Mutatok egy fotót, itt van a telefonomon. Tessék. A bajuszos bácsi, Rosenthal László, mozdonyvezető volt. Az üzletet a felesége, Adler Nina vitte. Nagypaci világos zakóban feszít hátul. Ezen a fotón még nincs ott Imike, az öccse, akit tizenöt évesen gyilkoltak meg Auschwitzban. Látja, a fiúk milyen szépen ejtik a kezüket az apjuk vállára? A nácik elpusztították Nagypaci anyját, apját, testvéreit. Egyedül a középső bátyja élte túl. Ő Rózsa Gyula néven Kádár János sofőrje lett. Együtt is csukta le őket Rákosi. Öt napon és öt éjszakán át állatták vigyázzban az ávósok. Ha lerogyott, föllocsolták. Akkor engedték csak leülni, amikor már hallucinált, akkor is csupán azért, mert ha megtébolyodik, használhatatlanná válik a céljaikra. Gyula bácsit úgy megverték, hogy élete hátralévő részében a dobhártyáján is ki tudta fújni a füstöt. Hiába kínozták azonban, nem vallott Kádárra. Amikor meghalt, a vagyonát a Fóti Gyermekvárosra hagyta. Kádárt utánozta ebben is, aki a Lenin-békedíjjal járó összeget utalta át ugyanide. Sajnos Nagypaci hamar, túl hamar meghalt. Összesen három közös év jutott nekünk, de legalább e háromból az utolsó kettőben együtt laktunk. Még a telefonszámunkra is emlékszem: 319 031.

Nagyon vigyázott rám, mindig föl kellett hívnom. Nagypacitól tanultam meg az élet egyik legvacakabb törvényét: pont azok nem tudnak szeretni, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá. Epekedtem én is a szeretet után ezerrel, ám csak annyit tudtam róla, hogy mi nem az. Hajmeresztő tényleg, így utólag visszanézve, mi mindent meg nem tettem azért, hogy szeressenek. Lassan, nagyon lassan értettem csak meg, hogy a koldusnak mindig keveset adunk. Keveset, és azt sem örömmel. Nincs ez másképp a szeretet koldusaival sem. Emlékszem egy ilyen magam számára is meglepő esetre. Enyedi Ildikó egyszer mosolyogva azt mondta nekem, „Jé, te is balkezes vagy?” Nem vagyok balkezes, véletlenül volt csak a toll épp a bal kezemben. Mégis azonnal rávágtam, hogy „persze”. És attól kezdve bal kézzel írtam az óráján. Balkezesnek tettettem magam, hogy legyen bennünk valami közös! Fenemód röstelltem e füllentést, hisz akkor már azt hittem, ezen réges rég túl vagyok. A gyerekkori beidegződések azonban iszonyú erősek. Nagypaciról még annyit, hogy amikor betértem, az ő héber nevét vettem föl.

Vallásos volt?

Nem tartott szombatot, nem evett kósert, de hitt a parancsolatokban. Fölvetette például, hogy legyen bár micvóm. Én azonban erősen ingadoztam még akkortájt a zsidóság és a kereszténység között.

Mi billentette az előbbi felé?

Auschwitz. Tisztán emlékszem, mikor hallottam először ezt a szót. Nagypacihoz följártak csütörtök esténként ultizni a haverjai. A társaságból szinte mindenki megjárta a lágert. Én a cselédszobában aludtam. Egy alkalommal fölébresztettek ezek az egyre szenvedélyesebben vitázó hetven-nyolcvanéves bácsik. Hallgatózni kezdtem. Mint kiderült, azért ordítoztak, mert egyikőjük lemarházott egy híres rabbit, aki Auschwitzban a füle hallatára tiltotta meg a híveinek, hogy szombaton is megöljék egymás fején a tetvet. Innentől kezdve aztán nem volt megállás. Valósággal belebetegedtem a holokausztba.

Ön szerint Istennek van sara Auschwitzban?

A 28. zsoltár első sorában ezt olvassuk: „Örökkévaló! Hozzád kiáltok, kősziklám! Ne tedd süketté magad számomra, de főleg ne némulj el, hisz olybá leszek akkor, mint a sírba süllyedők.” Tagadhatatlan, az áldozatok számára Isten süketté tette magát Auschwitzban. Miért? Erre nincs válasz. Erre csak Joszéf Albo középkori filozófust lehet idézni: Ilu jádátiv, hájitiv. Ha ismerném Őt, én lennék Ő. Vagy, ahogy Kafka mondta, Isten csupán azt a hatalmat adta meg nekünk, hogy beszéljünk Hozzá. Azt nem, hogy Róla is tudjunk beszélni.

Isten úgy teremtette a világot, hogy Auschwitz megtörténhetett benne. Közös a felelősség, nem? Itt is egy fifty-fifty, nem?

Isten, ez kétségtelen, süketté tette magát az áldozatok imáira. El nem némult azonban. Ő szólt mindazokból, akik nem fajzottak el teljesen. Akik odafigyeltek még ott is, még akkor is a másikra. Ha megkérdezném maguktól, mit választanának, inkább süket legyen-e a szerelme, vagy néma – mit választanának? Tudom, rettenetes kérdés. Én egész biztos úgy döntenék, hogy inkább legyen süket. Fontosabb számomra ugyanis az, hogy én halljam őt, mint az, hogy ő halljon engem. Ha így áll ez halandó szeretteimmel, vajon mennyivel inkább így áll ez a Mennyei Atyával, akit, remélhetőleg, jobban szeretek minden halandónál. Isten süketté tette magát, ám nem némult el sem Auschwitzban, sem Ruandában, sem a Kolimán. Ő munkált Lorenzoban, aki a leveseivel megmentette Primo Levi életét, ő munkált a Kaddis bevagonírozott Tanár urában, aki nem vette el a dupla fejadagot, és ő munkált Kolbe atyában is, aki egy kétgyerekes apa helyett lépett ki a sorból, amikor tizedeltek. Ha Isten elnémult volna Auschwitzban, nem hinnék. Így azonban azt mondom, amit Dávid: „Örökkévaló! Hozzád kiáltok, kősziklám! Ne tedd süketté magad számomra, de főleg ne némulj el, hisz olybá leszek akkor, mint a sírba süllyedők.”

Egy holokausztfilm, a Saul fia hozta el önnek a világhírt.

Pedig herótom van a holokausztfilmektől. De a Saul nagyon feszes és tiszta szöveg volt.

Erről a herótról még az Oscar-jelölti időszakban is beszélt Amerikában. Az addigi első számú holokausztfilmet, a Schindler listáját ekézte. A rendező Spielberggel is megosztotta a fenntartásait?

Hosszú történet. Még ’93 májusában, akkor fejeztem be a filmművészetin a rendezőszakot, kimentem egy haverommal egy hétre Krakkóba. Krakkó kisváros, semmit nem lehet titokban tartani benne. Egyszer csak halljuk, hetek óta itt lakik egy közeli hotelben Steve Spielberg. Próbáltunk találkozni vele, de kiderült, egyetlen perce sincs ránk,  mert nappal a Schindlert forgatja, éjszaka pedig a Jurassic Parkot vágja. Nem vicc. Hihetetlen munkabírású a pali, de most nem erről van szó. Épp elkezdte forgatni a Schindlert, amikor a stúdiója váratlanul arra kötelezte, hogy heteken belül mutassák be a Jurassic Parkot. Kénytelen volt tehát Krakkóban összerakni a filmet. Ennél egzaktabban képtelenség elmondani, mi a gond a Schindler listájával. Túl sok benne a dinó.És ez a lágerek filmes megjelenéséről általában is elmondható. Mikor később találkoztam Spielberggel, elmesélte, Andrzej Wajda győzte meg őt Krakkóban arról, hogy fekete-fehér legyen a film. Azt viszont, mondtam neki, biztos nem Wajda javasolta, hogy a film színesen kezdődjön és végződjön. Ez a legrosszabb döntése a filmnek, hiszen ezzel Spielberg óhatatlanul is azt sugallja, hogy ami történt, csupán intermezzo, aminek vége, kész, elmúlt. Hiába ríkat meg, ettől a híg humanizmustól válik végül mégis olyan lapossá az egész.

Olvastuk, hogy a Saul forgatása után hiányzott önnek Auschwitz.

A forgatás alatt Nagypacira gondoltam végig. Meg a Sorstalanság végére, ahol Kertész a koncentrációs táborok boldogságáról ír. Hiszen e lágerek egyetlenegy szempontból valóban a boldogság helyszínei voltak. Egy idő után ott ugyanis tényleg nem számított más, csak az, aki vagy. Minden más levált az emberről. A végzettsége, a kapcsolatai, a pénze, az alakja, minden. Egyedül a jellem maradt. És ez csodálatos. Ebből nagyon nehéz lehetett újra visszacsökevényesedni az esetlegességek, a megérdemeletlenségek, a színlelés világába. Minő igazságtalanság például az, ha egy nő nem csinos! Ha kráteres az arca a pattanásoktól. Úgy lenne fair, ha nekünk is rotálna a küllemünk, akár a fáknak, melyek másképp festenek tavasszal, másképp nyáron, másképp ősszel és megint másképp télen.

Az ön élete igazán rotál. Árvaságból az Oscar-díjátadóig – azért ez ív. Tényleg kiröhögte a hollywoodi ceremóniát?

Vonyítottam, de nem a röhögéstől. Hagyjuk. Máj dihává hává, mondja a Talmud. Ami volt, volt.

Eltartotta magától a puccparádét, de csak lefotóztatta magát Stallonéval.

Ő nagy kedvenc még a legelső Rockyból. Rajta kívül még Ben Affleckkel készült egy kép. Ezt furcsa módon ő kérte, azzal, hogy ő is Géza. És tényleg Benjamin Géza Affleck a teljes neve.

Az alkotótársai még a pezsgőt itták, amikor ön már arról beszélt, hiába hívják, nem hajlandó bemenni a hollywoodi darálóba. Miért nem?

Nem annyira könnyű ám az ilyen, jól belőne. Visszaadtam egy-két olyan szerepet is, amit lehet, hogy nem kellett volna. A Lány a vonatonban én lehettem volna a pszichológus. Nem tudom, jó sikerült-e a film, nem járok moziba. Semmi a világon nem szólt se mellette, se ellene igazán. De valahogy langyosnak éreztem az anyagot. Nem érdekelt. Az ügynök unszolt, már-már fenyegetett. „Muszáj elvállalni, hogy elinduljon az amerikai karriered.” Ez ellenállást váltott ki belőlem, így végül nemet mondtam. Ma már jóval ritkábban keresnek, de azért most nyáron eljátszottam például egy független amerikai film főszerepét.

Lassan húsz éve, hogy Izraelből Amerikába, New Yorkba, Bronxban költözött. Mi vitte olyan messzire?

Egy válás. A gyermekeim után mentem. Muszáj volt, ha azt akartam, hogy valódi kapcsolatuk legyen az apjukkal. Ismét mindent a nulláról kellett kezdenem. Az első tíz évben egyetlen perc szabadidőm nem volt. Teljesen fölborult a vita activa és a vita contemplativa egyensúlya. Állandóan rohantam a következő dollár után. Csináltam mindent, amit csak el tud képzelni. Hajnalban halottmosdatás, aztán költöztetés, takarítás, éttermi mosogatás. Azokon a vasárnapokon, amikor nem voltak velem a gyerekek, egy autómosóban dolgoztam. Vagy pizzafutárkodtam. Aztán elvégeztem egy tanfolyamot és rohammentősnek álltam. Akkor már volt egy ideiglenes munkavállalásim. Végül a diplomám és a zöldkártya megszerzése után végre elkezdhettem tanítani, zsidó Biblia-oktató vagyok.

Mi a túrót keres Amerikában?

Emlékszik mit mond Miskin herceg A félkegyelműben? „Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Csak ezért. Ez minden. Aki erre rájön, azonnal boldog lesz. Már abban a pillanatban.” Én erre valahogy rájöttem. Boldog vagyok tehát, ennek azonban semmi köze a helyhez, ahol élek. Amerika ezzel együtt az emberi nem példátlan kísérlete, mely egyszerre hozza ki belőlünk a legrosszabbat és a legjobbat. Bibó írja, hogy az újkori nyugatot négy forradalom rázta meg alapvetően. Az első kettő, az angol és az amerikai, összességében sikerrel járt. A két újabbról, a jakobinusról és a bolsevikről, ezt már nehéz lenne elmondani. A polgárháborút sem az angolok, sem az amerikaiak nem tudták megspórolni, ám a zsarnokságot és az azt követő véres terrort viszont igen. E szembeszökő kontraszt oka, hogy míg az angol és az amerikai  forradalmak szellemi atyjai, Hobbes, Locke, Cromwell, illetve Franklin, Jefferson és Washington egyértelműen transzcendens alapokon álltak, addig a francia és az orosz verzió ideológusai, Rousseau és Marx, épp ellenkezőleg. Ők azon igyekeztek, hogy a transzcendenst kiszorítsák az európai diskurzus centrumából. Amúgy tanítok másutt is, a Mazsihisz szervezésében január elején egy héten át a Genezis könyvéből vett témákról adok elő Erdélyben: Kolozsvár, Torockó, Marosvásárhely, Magyarózd, Székelyudvarhely, Csíkszereda és Marosszentgyörgy lesznek az állomások. A belépés ingyenes. Ádám és Éva, Káin, Noé, a Bábel tornya, Ábrahám és Izsák, Ézsau és Jákob, s végül József története kerül a terítékre. És Pesten és vidéken is lesz majd előadás.

Miért csinálja?

Örömöm lelem benne.

Oscar-díjas film főszereplőjeként lehetne világibb öröme is bőven.

Utaztam a 81-es trolin, és a mellettem álló roma összekapott a komájával. Oda is sercentett neki, hogy: krétázzon körül tégedet a Doszpot Péter! Mire a cimbije: téged meg mosson meg a Göring Géza. Így! Na, ott és akkor hágott a csúcsára az én népszerűségem. Része lettem, még ha csak egy pár hétre is, a pesti folklórnak. Idén lettem ötven. Agnieszka Osiecka így kezdi az egyik versét: Obudziłam się dziś rano i zobaczyłam, że mam więcej przeszłości niż przyszłości. „Korán kelve ma láttam: több a múltam, mint a jövőm.” Nekem szerencsére még nincsenek ilyen reggeleim, de az ötvenen azért én is eltűnődtem már. Nietzsche az Ecce homoban mindenáron be akarja bizonyítani, hogy élete alakulása saját akaratának eredménye volt. Én ilyesmire nem vállalkoznék. Hallott Olofsson Placid atyáról? Bencés szerzetes volt. Csodálatos ember. Ifjúkoromban följártam hozzá beszélgetni. Idén halt meg, kerek százéves korában. Placid atyát ’46-ban Pannonhalmáról vitte el az ÁVH. Miután nem sikerült vele aláíratni az elé tett hamis vallomást, átadták őt a szovjet katonai bíróságnak. Tíz évet húzott le a Gulágon. Egyszer megjegyezte, hogy a világ minden kincséért se töltene ott még egy másodpercet. Majd fölemelte a mutatóujját, s így folytatta: a világ minden kincséért sem válnék meg azonban 1 másodpercétől sem az ottani éveknek. Hitt tehát abban, hogy nemcsak oka, de célja is van mindannak, ami velünk történik. Én is pontosan ugyanígy hiszem.

Hazaköltözik valaha?

Haza, mert szúr a honvágy. Ajvékolok, jammerolok, aztán visszaülök a semmim ágára vacogni. Ha megsegít a Fentvaló, előbb-utóbb azért hazatelepülünk, ám jelenleg ez sajnos még nem időszerű. A kicsik jönnének, az asszonykám is boldogan, ám a nagy lányom húsz, a nagy fiam pedig még csak tizenhét éves. Hiába születtek Pesten, tinédzserkorban az országváltás nem túl vonzó perspektíva. Nincs más megoldás, várnom kell még néhány évet.

Itthon mihez kezdene?

Piros cérnát kötnék az emberek lábujjára.

Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől

„Terike is iszogatott, én is iszogattam.”

„Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

Megnézem most »