Lady Gaga fogja a fagyott szívünket, és beteszi olvasztásra

Lehet ekézni Hollywoodot, a túlméretezett, mindent bekebelező zenekiadást, és úgy általában a szórakoztatóipart, mit lehet, kell is, bőven van vaj azon hibátlanra plasztikázott fülek mögött. Ám amikor egy-egy igazán igazi őstehetséget is kitermel és közkinccsé tesz ez a szörnyeteg, akkor azért mégis csak hálásak lehetünk. Persze nem az ideig-óráig jelen lévő, addig triplán harsány percemberkékről van itt szó, abból van millió, szándékosan nem írok neveket. De olyan ösztönös tehetségekből, mint, mondjuk, Bruno Mars, Beyoncé vagy, ha már itt tartunk, Lady Gaga, ezen a szinten nincsen sok. Feltehetőleg több van, mint amennyit megismerünk, de ezen kár többet lamentálni, mint a cikkünk tárgyát képező Csillag születikben az idősebb generáció teszi: elég nekünk ez a pár állócsillag. Mely státuszt Lady Gaga ezzel a filmmel is egy fokkal fixebbre betonozta.

A sztorit ismerjük, hisz remake-ről van szó, nem is az elsőről: az 1937-es eredetiben Janet Gaynor és Fredric March, az 1954-es változatban Judy Garland és James Mason, az 1976-os rockmusical verzióban pedig Barbra Streisand és Kris Kristofferson szerettek egymásba, itt ezt a párost Lady Gaga és Bradley Cooper alkotják. Utóbbi, mint a kiöregedő-félben lévő rocksztár Jackson Maine, egy koncert után további piát vadászva kóvályog be az első szembejövő bárba. Ami történetesen egy melegbár, ahol drag királynők csinálják a műsort. Az egyetlen kivétel a Lady Gaga által játszott Ally, aki ugyan nem férfi és nem drag queen, cserébe viszont úgy énekel, hogy a falak is beleremegnek, pedig itt még nem a saját dalait, csak francia sanzonokat ad elő. Jacksont mindenesetre lenyűgözi, megismerkednek, görbe este kezdődik, további bárokkal, némi bunyóval és ápolással, és mindkét fél által szokatlan őszinteséggel: Jackson mesél a gyerekkoráról, Ally meg arról, hogy vannak ugyan saját dalai, de azokkal sosem merne színpadra állni, meg hát el is utasították mindenütt, nem volt elég szép popsztárnak.

Tipikusan itt jött volna egy feledhetetlen szeretkezés, de a film kihagyja ezt az olcsó trükköt, és mindenki szépen hazamegy, ám Jackson már másnap hallat magáról: Allyhez küldi sofőrjét, hogy vigye el a lányt az ország túlsó végébe, ahol épp fellép majd. A lány tiltakozik, hisz Jackson mégis csak egy súlyos alkoholista – ám seggfej főnöke sokadik beszólására hirtelen döntésből felmond, és igenis elmegy arra a koncertre. Milyen jól teszi: a backstage-ben csápol, amikor a színpadon Jackson elkezdi eljátszani Ally dalát, amit előző éjjel improvizált, és színpadra hívja a lányt, aki minden rettegését félretéve végül odaáll a mikrofon mögé, és persze leszaggatja az aréna tetejét a hangjával. Allyvel tele lesz a YouTube, a páros pedig végül is összejön, így már párként és zenekari partnerként turnézzák végig az országot, ami után nem csoda, hogy Ally ajánlatot kap egy kiadótól. Ám ahogy az ő csillaga emelkedik, Jacksonon úgy lesz egyre inkább úrrá az alkoholizmus, ráadásul gyerekkori fülbetegsége is vissza-visszatér.

Az egyfelől jelen lévő tündérmese-szálat a semmiből érkező, magasra törő őstehetségről tehát árnyalja az emberi létezésbe kódolt tragikum Jackson személyében, ugyanakkor megint csak kihagyva egy olcsóság-ziccert, a film nem tette keserűen féltékennyé a karaktert. Még legsötétebb pillanataiban is fix a kiindulópont, az Ally iránt érzett szerelme és az a kissé naiv hit, hogy a lány tehetsége majd átragyogja a szórakoztatóipar legvaskosabb mocskait is. Sötét pillanatokból pedig van bőven. A film első fele gyakorlatilag lejátssza a hasonló feltörekvő sztár-történetek kottáját, ám míg azok a történetek ott értek véget, hogy a csillag megszületett, addig ez a film csaknem ezen a ponton kezdődik. De legalábbis új irányt kap: onnantól a tehetség más vetületeiről is muszáj beszélni, mint a hajlíthatóság versus önazonosság kérdése, az emberi kvalitások és művészi őszinteség megőrzésének fontossága a csillagpor vakításában is, a civil mindennapok működtetése egy művészházasságban, ahol minden bajtársiasság mellett is fel-felüti a fejér a rivalizálás, és így tovább.

Bradley Cooper mindezekről akar beszélni, és még ezen kívül is sok egyébről, nehéz gyerekkorról, testvérháborúról, addikcióról és kiégésről, és a film fő gyengeségének éppen azt lehet felróni, hogy mindezt nem bírta a bizonyos szarka farka. Hamis szerencsére nem lesz egy percig sem, ám nem képes minden témájáról relevánsan és inherensen beszélni, így néha azt érezzük, egy-egy témát csak úgy l’art pour l’art erőltetett bele a filmbe, annyira biztosra akart menni, hogy ne legyen semmitmondó a filmje, hogy végül túl sokat akart mondani. Hangsúlyozom még egyszer, el nem rontja vele a végeredményt, de gyengíti: szigorúbb fókusszal még ennél is erősebb filmet tudott volna készíteni. Ugyanehhez kapcsolódik a másik felróható apróság: mivel annyi mindent akart belezsúfolni, a vágásnál sem tanúsított önfegyelmet, így a film úgy negyedórával hosszabb lett a kelleténél, és nyilván nem a filmidő mennyisége ront az élményen, hanem hogy emiatt néhol a történet leült. Aztán szerencsére visszatalál magához, és a film fele-kétharmada körüli vontatottságból feléledve újra a csúcson zár.

Cooper tehát sikeresen vette a rendezői kihívásokat, láthatóan ihletetten dolgozott, épp ez a szerelemprojekt-jelleg okozta az említett döccenőket. Azt már csak gonoszkodásból jegyzem meg, hogy Coopernek erősen maga felé hajlott a keze a karakter megalkotásakor: ez a fickó minden hibájával, esendőségével együtt csaknem egy szent, egy áldott jó ember, csak hát az ital, ugye. Ám még ez is jól áll a sztorinak, és üzenetként is működik: lám, a legjobb emberből is mit csinál a szesz. Színészként Cooper brillíroz, meg merem kockáztatni, hogy sosem volt még ennyire jó, minden kásás motyogása, minden félszeg bölcsessége ül, és feltételezhetően még sokkal-sokkal jobban ül eredeti hanggal, mint a szinkronban.

Lady Gaga meg egyenesen makulátlan. Működik kabarébohócként ugyanúgy, mint saját erejétől is megrémülten szárnyalva, küszködve és ragyogva, a csúcson és összetörve. És itt csak a prózai részekről beszélek: amikor énekel, akkor megáll az idő, meg sokszor a levegő is, már a nézőtéren, persze – fun fact: Lady Gaga ragaszkodott az élő énekléshez, és rávette Coopert is, hogy a jeleneteket hasznos hanggal, élő énekléssel vegyék fel, nem stúdiófelvételre playbackelve. Persze Stefani Germanotta tehetségét eddig sem tagadta senki, akinek füle van, sőt, színészként sem ez az első díjesélyes alakítása, de az a természetesség, amivel Ally alakját megformálta, olyan érzékeny és ihletett, hogy szinte biztosan kinéz neki egy Oscar-jelölés, és remélhetőleg még néhány, hasonlóan érdekes szerep.

A dalok erejéről hadd ne áradozzak még egy sort, a trailerhez is használt fő sláger, a Shallow ki nem fog kopni a tehetségkutatókról egy ideig, no meg a fülünkből sem, de a többi dal is megáll önállóan is, nemcsak a film részeként, és a zenéken túl is nagyon rendben van a hangzás: ha koncert van, az olyan is, az otthoni akusztikus pöntyögés nemkülönben. Ez az erős hangulatfestés a látványban is megjelenik, sok a közeli, kézikamerás kép, közel megyünk a hőseinkhez csúcson is, pokolban is. Van mindkettőből bőven, de ezen a hullámvasúton szívesen ülünk: a szarkazmust második nyelvként, az iróniát fegyverként és az intellektust védekezésként használó generációban nem árt néha érezni is valamit.

Csillag születik (A Star Is Born) – amerikai zenés filmdráma, 135 perc – értékelés: 8/10