Az ugyan csak a forgalmazás alakulásából fakadó véletlen, hogy nálunk egy naptári éven belül két Micimackó-témájú film is mozikba került – a Viszlát, Christopher Robin hazájában tavaly szeptemberben debütált, hozzánk ez év januárjában érkezett, míg a Barátom, Róbert Gida a legtöbb piacon nagyjából mostanában nyit – ám az összehasonlítást így sem könnyű elkerülni. Azzal együtt sem, hogy előbbi inkább egy Milne személye körül forgó családi dráma, míg ez a mostani egy előszereplősített, CGI-osított Micimackó-folytatás/reboot-hibrid. És mégis, a Viszlát, Christopher Robinban Disney-jelenlét és beszélő plüssállatok nélkül is nagyságrendekkel több van a csacsi öreg medve szellemiségéből, mint a most érkezett Disney-projektben. Pedig, becsületére legyen mondva, mindent megpróbált.
Bár hivatalosan a történet onnan indul, hogy az egykori Róbert Gida felnőtt lett, mégpedig jó szomorú felnőtt, de azért a film a bevezetőben alaposan körbebástyázza előtörténettel a karaktert,. Micimackó, Malacka és a többiek legjobb barátjával akkor találkozunk először, amikor épp elköszön a plüssjószágoktól, hogy bentlakásos iskolába menjen, ahol aztán szépen kigyilkolnak belőle minden fantáziát. Azért felnő szépen, és még egy kedves lányt is talál, ám az asszonykát pocakosan otthagyni kényszerül, hogy elmenjen a háborúba, így aztán kislányát is akkor látja először, amikor a harcok végén hazatér. Ám túl közel ezután sem kerül se a gyerekéhez, se a feleségéhez, igazi kényszeres munkaméniás, egy utazókoffereket gyártó cégnél felel a hatékonyságért. És amikor ez a hatékonyság nem úgy alakul, ahogy a vezetőség szeretné, egy hétvégét kap rá, hogy kitaláljon valamit – épp azt a hétvégét, amit a családjával tervezett tölteni vidéken, gyerekkora helyszínein. Hősünk tehát otthon marad, ahol aztán meglepetésére meglátogatja gyerekkori barátja, Micimackó, a beszélő, mozgó plüssmaci, akinek segítségre van szüksége, a Százholdas Pagony lakói ugyanis egy reggelre virradva eltűntek.
Róbert Gida – akinek felnőtt nevére nem derült fény – utazik és visszautazik, aztán képbe kerül a kislánya is, aki szintén expedikcióra (nem elgépelés) indul, a század közepi Anglián úgy nyargalásznak át hőseink, mintha akkor is járt volna már mágnesvonat. És a forgatókönyv is éppen így, nyakló nélkül nyargalászik A-ból B-be, B-ből A-ba, C-be, D-be, azt is elég követni, de nem is ettől fáradunk el, hanem attól, hogy a forgatókönyv folyamatosan farkast kiált: azt hisszük, az a fontos, hogy előkerüljenek Mici haverjai, majd kiderül, hogy mégsem az fontos, hanem másvalami, majd mégsem az, hanem egy harmadik dolog. Így aztán butácskán átadni próbált mondandóval.
Mindehhez nagyon furcsa, melankolikus hangulati mixet kapunk, amit hiába próbálnak némi kalanddal, és az állatkák kedves-bugyuta humorával megspékelni, az alapélmény mégis a szomorúság marad. Meglepve vettem tudomásul, hogy a szenvedő, boldogtalan, kiégett felnőttekkel, traumatizált gyerekkel operáló Barátom, Róbert Gidát gyerekfilmnek pozícionálták: abszolút támogatom, hogy a gyerekeket nem kell megóvni az élet minden szomorúságától, de azért még épphogy a filmet végigülni képes ötéveseknek előrevetíteni a felnőtt élet ilyen sötét, szomorú jövőképét elég meglepő húzás a Disney-től.
Ezzel együtt a melankolikus hangulatot mint művészi eszközt még el is fogadom, ha ilyenre akarták, hát jó, az viszont már kevésbé védhető, hogy milyen szürreális karakterábrázolások és valóságtól teljességgel elrugaszkodott dialógusok kerültek a filmbe. És nem a fantáziavilágra gondolok: a legbizarrabb mondatokat maga a főhős, a felelős felnőttként jelen lévő Róbert Gida mondja ki, hol visszaböfögve főnöke karikaturisztikusan pénzemberes mondatait kemény munkáról és hatékonyságról, hol ki tudja, honnan vett, gépies-közhelyes szólamokat szajkózva arról, hogy hogyan kell sikeres gyereket nevelni. Az egész figura egy üres váz, egy rossz vicc, de tényleg, kinek jut eszébe teljes komolysággal az ipari forradalomról olvasni a gyereknek megnyugtató esti mese gyanánt? Így aztán nem csoda, hogy Ewan McGregor is méltatlanul gyenge haknialakítást nyújt. A mellékszereplők helyzete sem jobb, sem a feleségnek (Hayley Atwell), sem a kislánynak (Bronte Carmichael) nincs leheletnyi köze sem egy valós karakterhez, a kislány egyenesen rémes, bár ebben a szinkronnak is lehet némi része.
A történet tehát ezer sebből vérzik, a karakterek nevetségesek, a dialógusok nemkülönben, ám Az most is működik, ha nem is hibátlanul, de azért többnyire, a bukdácsoláson pedig átsegíti a humor, ami, persze, most is főként az állatkák sutaságaiból és tonnányi szójátékból áll össze. Micimackó 3D-s, CGI-verziója egészen hitelesen idézi meg a klasszikus rajzfilmes figurát, szövegei magyarban is többé-kevésbé hívek a milne-i elmés humorhoz, és a többi figura is hozza az elvárhatót, még ha működésük mikéntje rejtély is, meg ellene is megy a hagyománynak: miért látja-hallja mozgásukat-beszédüket mindenki? Az egész lényege a fantáziavilág volt, nem? Ha azonban ezek a kérdések hidegen hagyják a felnőtt nézőt, a gyerek pedig nem kap depirohamot ennyi szomorúságtól, akkor akár még élvezhető moziélmény is lehet a dologból. De azért én még mindig inkább elővenném a rajzfilmes változatot. Vagy, még inkább, a könyveredetit. Már persze, ha a Micimackó megismertetése a cél – ez a film ugyanis Micimackót legfeljebb nyomokban tartalmaz.
Barátom, Róbert Gida (Christopher Robin) – amerikai családi film, 104 perc – értékelés: 6/10
