Kultúra

Micimackó generációkat tett boldoggá – és saját gazdáját nagyon, nagyon boldogtalanná

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 01. 14. 18:00

A Viszlát, Christopher Robintól nem vártam semmit, aztán felkavart és meghatott, miközben még okos is volt. Soha rosszabb meglepetést.
Korábban a témában:

Micimackó furcsa jószág. Naivitása már-már butácska, észjárása minden logikát nélkülöz, együgyű hiedelmeivel, szedett-vedett cimboráival egészen komikus társaságot alkot, nagy megállapításainak se füle, se farka, érthetetlen hát, hogy pontosan miért is szeretjük annyian. Vagyis… tényleg érthetetlen? Nem lehet, hogy a kimért, a komoly és a logikus nem feltétlenül boldogító tulajdonságok, hogy épp emiatt olyan fásultak, szürkék és menthetetlenül örömtelenek az átlagos felnőttek? Hogy önmagunk véresen komolyan vételétől zárunk be, növesztünk kérget és válunk siralmasan unalmassá? Hogy a munkánk olyan fontos és komoly, hogy meg se fordul a fejekben, hogy akár még jól is érezhetnénk magunkat közben? És hogy egy romlatlan, kedves, csacsi öreg medve bukdácsolása kinyithat az embereken valami ajtót-ablakot, hogy netán még valami fény is bejusson? Micimackó éppen ezt tette az első világháború horrorjába beletört világgal – de vajon mi történt közben a mese hátországában? Erről szól ez a szomorú-szép mese.

Alan Alexander Milne nem viselte jól a háborút. Persze nem sokan viselik jól, de az első világháború nagyüzemi pusztításának látványa az érzékeny írót még a szokásosnál is jobban megviselte. Így Milne, amint tehette, leszerelt, és bágyadt poszttraumában próbált újra értelmet találni az életben. Nagy nehézségek árán kiküzdött magából egy-egy kedélyes színdarabot, de összességében sem az írásban, sem az életben nemigen lelte örömét. Felesége, akiben örökösen harcol a valóban szerető társ és a rátarti úrinő, óriási áldozatot hoz: szül neki egy gyereket, egy kisfiút, ami eleve csapás, hisz a fiúk felnőnek és háborúba mennek – azért a nőket sem hagyta trauma nélkül a kor. Ám, mivel csupán hangulatjavító intézkedés, a gyerek nem különösebben érdekli, így Christopher Robint, akit mi Róbert Gidaként ismerünk, és akit valójában soha senki nem szólít ezen a néven, dadus neveli – egy a sokezer magányos, így munkára fogható hajadon közül, aki nem is igen reménykedhet házasságban, annyira megtizedelte a férfiállományt a háború.

Fotó: ADS Service

A kisfiú azonban apjának is inkább csak zavaró tényező, és a vidékre költözés sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, Milne nem tud írni, csak lézeng, neje magára is hagyja egy időre, elutazik, hátha azzal munkára készteti férjét. Igen ám, de a dadust is elszólítják a kötelezettségei, így apa és fia kettesben maradnak. Nagyon nehezen, nagyon lassan, de közeledni kezdenek egymáshoz, a kisfiú fantáziavilága pedig megihleti apját, lassan ötlet, majd könyv lesz belőle, és a világháború utáni dermedtség után az emberek annyira éhezik a mesevilág boldog idilljét, hogy a könyvet veszik, mint a cukrot. A világhír azonban nem olyan jó szórakozás egy kisgyereknek.

A film némiképp szokatlan dramaturgiát követ, hangulati íve nem egyetlen konfliktus felívelését, kicsúcsosodását és megoldását követi, hanem több kis szálon vezet fel több kisebbet, és a főhős kijelölése sem olyan egyértelmű. Hiszen egyszerre ott van egy törött lélek lassú és tökéletlen gyógyulása, egy világhírű mesehős megszületése, egy kisgyerek személyiségének formálódása, felnövésének története, sőt, még érzékeny korrajzot is kapunk mindehhez. Bevallom, a „háborúban traumatizált író a cukiságban talál feloldozást magának és a világnak”-felütésű filmtől nem sok jót reméltem, a hasonló történeteket rendre olcsó lózungokkal teli képeslap-mozivá silányítják, ám váratlanul okos, érzékeny és mély film lett a végeredmény, ami úgy családi film, hogy a család egyik tagját sem nézi hülyének, és mindannyiuknak van valami mondanivalója. A rendező Simon Curtis nagyon könnyen csúszhatott volna bele az olcsó szentimentalizmusba, vagy úgy általában a hatásvadászatba, de szerencsére nem tette, épp ezért lett a végeredmény is ennyire meglepően sokrétű.

Fotó: ADS Service

Az alakítások hozzák, amit hozni illik, Milne szerepében Domnhall Gleeson arca még mindig olyan izgalmas önmagában is, hogy ha semmi különöset nem csinál, akkor is működik a vásznon. Margot Robbie egyre egyértelműbben ráfeküdt arra, hogy a szívdöglesztő cicababa karakterén – melybe a hírnevét megalapozó A Wall Street farkasával került – túllépve bebizonyítsa valódi színészi képességeit, itt is remekel a lelki társ-szerető anya-rongyrázós felszínes liba szerepei között ingadozó feleség alakjában. A Christopher Robint alakító Will Tilston nem különösebben mutat mást, mint hogy aranyos, de ehhez a szerephez épp elég az, hogy nem megy át ripacsba, amit gyerekszínésznél sosem látni előre, neki pedig ez az első érdemi filmszerepe, ami önmagában figyelemreméltó. Mindazonáltal az alakítások értékének legalább egyharmadát az adja, hogy mennyire fergeteges élmény a tipikus brit szófordulatokat és akcentust hallgatni valamennyi szereplő szájából. A látvány stílszerűen meseszép, idilli fények és tájak mindenütt, persze, lovagolhatnánk azon, hogy Angliában öt év alatt nem süt ennyit a nap, mint ebben a filmben, de ennyi talán belefér a mesemondásba.

Ennek a mesének, mint a jó meséknek általában, egész sornyi tanulsága van. Nem lőném le az összest, persze, de az egyik, gyakorlatilag társadalmi szerepvállalással felérő üzenetről mégis álljon itt pár szó. Milne akkor lett egy rövid időre boldog, vagy egyáltalán élő ember, amikor „lement” gyerekbe, odaguggolt a fia mellé, és belemerészkedett a gyerek játékos, kalandos fantáziavilágába – és akkor lépett tévútra végleg, amikor újra nekiállt felnőttet játszani. Millióan írnak, beszélnek, tanítanak a „belső gyermekről”, persze, de azért nagy költségvetésű, széles közönségnek szóló mozifilmet ennek a tanításnak áldozni, az azért figyelemreméltó. Ezzel együtt az igazi értéke a filmnek bármilyen tanulság vagy üzenet mellett mégis az, hogy nem állítja be egyedüli igazságként egyik állítását sem. A már csak hab a tortán, hogy emellett nem elégszik meg a hatásvadászattal, nem áll meg a hibát elkövető ember ráébredésénél, szomorú zene, könnyáradat, függöny, katarzis, olcsó tanulság – nem, ennél tovább megy, beszél, ha csak villanásnyit is, a szembenézésről, a feloldásról, és a hibáknak azon következményeiről, amelyek minden változtatás, irányváltás és jó szándék ellenére is be fognak következni.

Viszlát, Christopher Robin (Goodbye Christopher Robin), 2017, 107 perc, 7/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.