Kultúra

Véres kezű gyilkosok, mégis rajong értük a nép

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 06. 29. 11:29

Alföldi Róbert olyat csinált a musical műfajával, amit itthon ritkán látunk: tartalmat, drámát és mélységet adott neki, miközben a show is megmaradt.
Korábban a témában:

Valami el van rontva itthon musicalügyben. A magyartalan passzív forma szándékos: nem tudom, ki, mikor és mit rontott el pontosan, de az látható, hogy jó ideje kevés kivételtől eltekintve nem nagyon lehet komolyan venni a magyar musicaleket, melyek olyannyira megelégednek színészi mélység és mondanivaló helyett a vásári showelemekkel, hogy maguk a musicalszakos ifjú színészek sem feltétlenül akarnak részt venni a dologban. Olcsó húzás a „régen minden jobb volt”-nosztalgia, mégis, amíg fel tudunk idézni olyan klasszikusokat, mint A dzsungel könyve, A padlás vagy a Valahol Európában, addig pláne érthetetlen mindaz, amit ma zenés színház címszó alatt el akarnak adni nekünk.

Az egyik irány a külföldi musicalklasszikusokból létre hívott szörnyszülöttek, amelyeket többnyire a fájdalmasan kínos szövegmagyarítások csinálnak ki, no meg az a szomorú hagyomány, hogy a színészek játék helyett beérik azzal, hogy önnön hangjukba szerelmesen leáriázzák a csillagokat is a Madách és társai remekbe szabott falfestéseiről. A másik irány, ha lehet, még fájdalmasabb: ez az arénaszínházi keretekben működő, néhány előadásos monstrum pénznyelő daraboké, melyek többnyire tonnányi közpénz elégetésével, a magyar történelem valamely fontos korszakának hivatott emléket állítani – ennek az iránynak a furcsa vadhajtásai az olyan magánprojektek, mint például a magyar néplélek egy nagyon speciális ágát meglovagló Jimmy-musical. Ezekben azzal igyekeznek művészi súlyt adni a produkciónak, hogy az eleve megalomán színpadra feltesznek vagy hat tánccsoportot és kórust, esetleg egész seregnyi lovat, a szerepeket pedig énekes celebritások kapják, akik közül néhányan képzett színészek ugyan, de a többség inkább valamely tehetségkutatóval futott be úgy-ahogy. Ám sajnos attól, hogy egy színpadon sokan vannak, még nem lesz automatikusan jó az, ami azon a színpadon történik, pláne, hogy ezekben a darabokban többnyire erősen pátoszos, de egyébként teljesen közepes dalok közé lazán felskiccelt eseményvázlat jelenti a forgatókönyvet, így a lebilincselő történet sem vonja el a figyelmet az alakításokról.

Csarnóy Zsuzsa mint Morton mama. Fotó: Lakatos Péter/Átrium

Vannak persze briliáns zenés darabok kőszínházban is, alternatív társulatokban is, de klasszikus értelemben vett musical-ügyben a vázolt nihil uralkodik – ebbe a térbe érkezik meg Alföldi Róbert rendezése, a Chicago, Fred Ebb, Bob Fosse és John Kander musicalklasszikusa, pontosabban annak az a nagyon más verziója, ahogy ezt a történetet Alföldi látja. Míg az eredeti erősen pikírt, cinikus és inkább a felszínen mozgó, komikus kor- és/vagy kórkép a jazzkorszak változó értékrendjéről, hírességként kezelt bűnözőiről, a hírnév kergetéséről és a korrupció mindent eluraló szövetéről, addig Alföldi szemszögében – amellett, hogy ez mind ugyanúgy ott van – mindemellett megjelennek további rétegek, néhány olyan is, amiről azt sem tudtuk, hogy ott van.

Mert hát első látásra egyszerű kis történetecske ez: főhősünk, Roxie Hart unalmas férje oldaláról inkább a színház és a revük világába vágyik, dolgozik is a színházban persze, de csak mint szürke kis senki a tánckarban, ő viszont másra sem vágyik, mint saját számra, és a vele járó hírnévre, pénzre és csillogásra. Példaképének, Velma Kellynek ez mind meg is adatott – ám csak addig, amíg férje és húga meggyilkolásáért le nem csukták. A két nő sorsa akkor találkozik össze, amikor Roxie is megízleli a gyilkolást: miután a színház egyik szervezője behülyíti azzal, hogy némi szexért intéz neki szólószámot, majd rövid úton kiderül, hogy valójában eszében sincs ezt elintézni, Roxie férje fegyverével egyszerűen csak lepuffantja. Férje, Amos eleinte úgy tűnik, magára vállalja Roxie tettét, ám amikor megtudja, hogy ki az áldozat, összeáll neki a kép, és úgy dönt, nem tartja a hátát az asszonykáért, aki még csak hűséges se volt hozzá. Így Roxie börtönbe kerül, egy sor más női gyilkos mellé, ám míg máshol ez lenne a történet vége, itt épp ez a kezdet. Mint kiderül, a gyilkosság nem olyan nagy bűn a társadalom szemében, legalábbis ha egy jó ügyvéd ügyesen elhiteti a sajtóval, és így az emberekkel, hogy hősünk gyilkolt ugyan, de megbánta, és eleve, csak magát védte, és úgy általában olyan tiszta a lelke, mint a ma született kisbárányé.

Parti Nóra a Chicago Velma Kellyjeként. Fotó: Mészáros Csaba/Átrium

Az eredeti musical és a belőle készült film remekmű a műfajban, ezt seregnyi rekord és díj bizonyítja. Ám mindkettő megmarad a biztonságos és szórakoztató felszínnél, ahogy azt általában a zsáner teszi. Alföldi viszont nem: ásni kezd, és nocsak, mélységet és tartalmat talál ott, ahol első ránézésre csak neccharisnyák, tollboák és erotikus táncmozdulatok láthatók. Mindezt erőlködés nélkül, a kizökkentés és a humor eszközével éri el, főként Hámori Ildikó tolmácsolásában, aki a konferansziét alakítja. Alapvetően ez egy pár mondatos, inkább csak a revüműsorok stílusjegyeit idéző figura, ám itt a rendező csavart egyet a koncepción, és a konferansziét a legkevésbé alkalmas konferansziévá tette, aki pergő nyelvű, cool ceremóniamesterkedés helyett, mint egy nyugdíjazott, túl lelkes irodalomtanár, túl lassan, túl sokat beszél, elkalandozik, és fantasztikusan esetlen. Ám nyitó monológjával, ami aztán vissza-visszatér a darab során, valami váratlant csinál: elgondolkodik, és elgondolkodtat, még ha kikacsintós humorral is, amit mond ugyanis, az erőltetett és kínos, de mégis van benne valami, csak nem szokásunk mögé nézni az ilyen csacska kis történetkéknek.

Ez a mögé nézés aztán végig megmarad, ahogy az is, hogy Alföldi időről időre ott és úgy csavar egyet az ismert történeten, a hangsúlyokon, ahogy nem várnánk, teljesen új megvilágításba helyezve az eseményeket – és egyből a torkunkon is csavarva egyet. Mindeközben a legjobb mégis az, hogy a rendezés nem fosztja meg a darabot a lényegétől, nem csinál a Chicagóból elemelt, okoskodó köldöknézést: megmarad a minőségből nem engedő show, a tánckar remek, a zene profi, az ének is megugorja, amit meg kell – azaz senki nem énekli le a csillagokat, de nincs hamisság sem, van viszont színészi hitelesség. Sőt, még a szövegfordításoktól sem kaptam lábrázást, pedig az angol eredeti nekem nagyjából véremmé vált, annyit hallgattam. Van azért gond, itt-ott bicsaklik a jelentés, a ritmus, elmarad egy-egy klassz poén, de hát a dalfordítás ilyen, bármilyen jól sikerül, azért a Legyen hó sosem lesz olyan erős, mint a Let It Go.

Fotó: Lakatos Péter/Átrium

Remekül összeálltak a csillagok tehát mind a szövegkönyvben, mind a zenékben, az alakítások pedig hasonlóan erősek. Hernádi Juditra úgy passzol Morton mama szerepe, mintha ráöntötték volna, és a már említett Hámori Ildikónak is jutalomjáték a szerep, de a prímet mégis a főszereplő páros viszi, kiegészülve még Mihályfi Balázzsal, aki akkorát játszik – és énekel! – a kishíján a gatyájába piszkító papucsférj szerepében, hogy az egészen váratlanul ért. Parti Nóra teljesen más, emberibb, esendőbb Velma Kelly, mint amit, mondjuk, a filmben láttunk Catherine Zeta-Jonestól, de a flegma dívasága bőven megvan így is, Roxie Hart szerepében Sodró Eliza pedig egyenesen fergeteges. Eleve az a fajta színésznő, akiről nem lehet levenni a szemünket, ha egy szó nélkül áll és néz is, az is elmeséli a történetet, itt pedig ordító szépség és törékenység helyett inkább valami őrült vadság árad belőle, ami szintén csavar egyet a tipikus Roxie Hart karakteren, itt nincs suta-buta, csini naiva, ez a nő bárkit, bármit elsodor a céljaiért.

És miközben a show, a zene, a tánc, a szórakoztatás – mindaz, amiért az átlagember musicalre vesz jegyet –, nem sérül, sőt, Alföldi finom vállrándítással beleáll a már úgyis neki kijelölt „politikai aktivista”-szerepkörbe is, és ha nem is szóval, de azért egyértelműen megfogalmazza a politikai – de nem aktuálpolitikai! – üzenetét is.

Így lesz távoli, súlytalan tinglitangliból a mi, mai valóságunk is.

Persze, a Chicago története eleve nem egy légből kapott fikció, hőseit és a benne bemutatott helyzeteket nagyon is a valóságból vette, így az sem olyan nagy csoda, hogy kísértetiesen emlékeztet egy sor nagyon is mai figurára és helyzetre. Ezzel együtt mégis nagyon betalál, amikor egy szó nélkül, néhány taktusnyi zenéből még a legkevésbé figyelő néző számára is nyilvánvalóvá válik, hogy – milyen meglepő – a jazzkorszak korrupt, bűnözőceleb-lázban égő Amerikájának nagyon is sok köze van ahhoz, ahogy nekünk most, itt a Kárpát-medencében élnünk, s halnunk kell.

A Chicago az Átriumban látható június 23-tól.

Kiemelt kép: Szilvás Zoltán/Átrium

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

HOLLYWOOD, CA - NOVEMBER 12: Filmmaker Rory Kennedy speaks during the Academy of Motion Picture Arts and Sciences' 8th annual Governors Awards at The Ray Dolby Ballroom at Hollywood & Highland Center on November 12, 2016 in Hollywood, California.   Frederick M. Brown/Getty Images/AFP
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.