Kultúra

Lehet, hogy tízből hét ember rohadéknak nevez, de legalább tudják, ki a Gálvölgyi

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 05. 26. 08:00

50 éve van a pályán, de a mai napig minden este be van szarva, mielőtt kilépne a nézők elé. Nem szereti magát ünnepeltetni, ezért a 70. születésnapját is inkább a színpadon tölti, egy önálló esttel idézve fel az elmúlt évtizedeket. Szuperképessége, hogy magasról tesz azokra a dolgokra, amik nem érdeklik. A politikára sem feszül már rá, bár nevetni csak akkor tudna rajta, ha egy svájci villában élne. De vajon milyen gondolat nyomasztja? Milyen a viszonya a tükrökhöz? És kinek a videóit teszi fel, amikor nagyon maga alatt van? Interjú Gálvölgyi Jánossal.

Csak vezetékes számot kaptam önhöz. Van azért okostelefonja is?

Egy ideje van. Sosem voltam ellene, csak azt nem szeretem, mikor körbenézek, és azt látom, hogy mindenki a telefonját nyomogatja. Ahelyett, hogy egymásra figyelnénk.

Ön nem szokta?

Nem.

Ha jól láttam, az interneten sem túl aktív.

Jól látta. Nem vagyok emailen, sem Facebookon. Egy időben emiatt úgy éreztem, elmaradtam, de valójában nem maradok le semmiről. Ami fontos, az úgyis eljut hozzám. Amúgy meg van egy ilyen rendkívüli tulajdonságom, hogy ami nem érdekel, azzal nem foglalkozom. Hiába volt például a drága apósom Rodolfo, a mai napig nem jegyeztem meg a magyar kártya lapjait. Egyszerűen sosem érdekelt a kártya. Ha ultiról van szó, udvariasan odébb megyek.

A Facebooknak viszont olyan rendkívüli tulajdonsága van, hogy jelzi, kinek mikor van szülinapja. Önnek is lesz egy, ráadásul elég kerek. Még mindig nem hiszi el, hogy eltelt 70 év?

Teljesen valószínűtlennek tűnik, mert sokkal fiatalabbnak érzem magam. Ha elképzelem magam a körúton sétálgatva, egy 40-es, legfeljebb 50-es palit látok. Kezdő koromban volt egy kollégám, akit nagyon szerettem, de akkor rettentő idősnek tűnt számomra. 63 éves volt, én meg azt mondtam neki: Ne haragudj, de olyan öreg vagy, nem félsz, hogy holnap meghalsz? Persze elküldött a francba. Most meg tessék, itt ülök, és hol van már a 63…

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Nyomasztja?

Az a gondolat nyomaszt néha, hogy innen már nem nagyon vezet út előre. 20-30 éves korunkban ott a tudat, hogy van még 30-40 évünk a pályán. Ezért esik nehezemre az ünneplés. Ha évről-évre fiatalodnék, arra persze nagyot innék, ennék, de azt minek ünnepeljem, hogy öregszem?

Mégis fellép a születésnapján, hogy színpadra állítsa saját életét A Gálvölgyi címen. Ez nem ünneplés?

Részben épp azért alakult így, mert nem akarom, hogy ünnepeljenek. Gondoltam, ezt megelőzendő csinálok egy önálló estet, amibe persze őrültség volt belevágni. A szülinapi zsúrok és bankettek viszont távol állnak tőlem, a premier-bulikon sem szoktam ott maradni. Nem bírom, mikor vadidegenek rúzsa folyik le az arcomon, és nyálas csókokkal illetnek olyanok, akiket akkor látok először, mikor hangosan gratulálnak maguk sem tudják mihez. Persze közben nagy öröm, hogy akadnak még, akik szeretnek és állítólag kíváncsiak rám.

Az ismertető azt ígéri, hogy az est a pályája kettőségeit idézi fel. A sikerek mellett voltak emlékezetes bukások is?

Hogy a csudába ne lettek volna? Sokan hiszik azt, hogy én látványos repülőrajtot vettem a pályám elején, és azóta is fönt keringek valahol a levegőben. Hát nem így van. A bukás mindig ott leselkedik, akár tegnap este is megtörténhetett volna, ha épp színpadra lépek. Mondjuk a közönség nem reagál a poénokra, vagy a taps még meg is van, csak én érzem úgy, hogy nem sikerült. A magammal szemben támasztott elvárásaim a legkeményebbek.

A kettőt időnként egy hajszál választja el egymástól. Tavaly, a fasizálódás lélektanát bemutató A hullaégető premierje után mondta: a döbbent csendben először azt hitte, kész, megbukott a darab, aztán egyszer csak jött a tapsvihar.

Ha előre tudnám, miből lesz siker, akkor nem itt ülnék, hanem a hollywoodi kastélyomban vagy a broadway-i irodámban fogadnám, hogy eláruljam a receptet. De az ember sosem tudhatja ezt, bár 50 év színpadi tapasztalat után már sejt belőle valamicskét. A hullaégetőről tudtam, hogy súlyos darab, de azzal nem számoltam, hogy összességében milyen döbbenetet vált ki az emberekből. Ez nem olyan, hogy eléneklem a Jaj, cicámat, aztán megtapsolnak, és lemegy a függöny.

Önnek kimozdulást jelentett a komfortzónájából?

Igen, mert az elmúlt években sokszor éreztem, hogy védekeznem kell, mikor azt mondják: „maga olyan komikus”. Azt hiszem, most már nem nagyképűség, ha kimondom, hogy a vígjátékhoz van némi érzékem. Közben viszont az ember szeretne új vizeken járni, és kipróbálni valami egész mást. A hullaégető nekem pontosan ilyen volt. Régi álmom teljesült, mert 40 éven át gondolkodtam, hogy milyen jó lenne megcsinálni ezt a darabot.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Miért akadt be ennyire?

Izgatott maga a szerep, de ha agyonvernek sem tudtam volna megmondani, miről szól valójában. Csak most, a darabot újraolvasva döbbentem rá, milyen fontos és aktuális mondatokkal van tele: „A vezér megszüntette a köztársaságot, nem ülhetünk a babérjainkon”. Bemutatja azt a kényelmetlen folyamatot, hogy lehet egyszerű, tisztességes, normális embereket belevinni abba, hogy felfoghatatlan borzalmakat kövessenek el.

A pályája kezdetén tudatosan elutasította a komikus skatulyát, a Ki mit tud?-os siker után. Miért?

Azt mondtam, paródiát soha többé, a humornak a közelébe sem megyek. Az egész szakmáról más elképzeléseim voltak. Azt hittem, a színészet arról szól, hogy ülünk itt a körúton, elegánsan nyilatkozom, aztán megjelenik a fényképem az újságban, és elájulnak tőlem az emberek. Fogalmam sem volt, hogy ebben mennyi gyötrelem, délelőtti próba, szövegtanulás, szorongás és pokoli este van. A Ki mit tud? után belekóstolhattam a hírnévbe, akkoriban felismertek az utcán, népszerűbb voltam, mint Győzike vagy Fekete Pákó.

És ez nem imponált?

Dehogynem, egy húszéves gyereknek ez hatalmas élmény. Viszont a képernyőn szerzett népszerűség pár év alatt elkopott, és akkor hirtelen hoppon maradtam: ez sem volt, és az sem, hogy megkaptam volna a Hamletet.

De ha élvezte a népszerűséget, miért nem akarta folytatni a paródiát? És aztán miért lett újra parodista?

Én színházban akartam komoly karriert csinálni. Hatalmas pénzeket kereshettem volna, ha a Ki mit tud? után megmaradok 5-10 évig haknizó parodistának. Viszont az is biztos, hogy ma már sehol nem lennék. Talán ezt is éreztem a színészetről alkotott romantikus képzeteimen túl. Aztán egyszer jött a televízióban egy lehetőség, és megint felfedeztek, mint parodistát. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy nem is én csináltam meg magam, hanem megcsinálódtam.

Karinthy az egyik kedvenc írója, így adja magát a kérdés: Mit tanácsolna a fiatalkori önmagának, ha most összefutna vele?

Ő biztos rám csodálkozna, mert az a fiatalember, akivel én találkoznék, nem gondolta volna, hogy ez kitarthat ennyi ideig, ráadásul így. Ilyen távlatokat álmodni sem tudtam volna magamnak.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

De én azt kérdeztem, ön mit mondana neki. Mit kéne például másképp csinálnia?

Semmit. Azt úgyse lehet tudni, hogy alakulnak a dolgok. A jóisten szeretett engem, hiszen nagyobb bajok nélkül jutottam el idáig. Arthur Millernek van egy kevéssé ismert darabja, Az ember, akinek mindenben szerencséje volt. Egy olyan figuráról szól, akinek egyfajta modern Midász királyként minden összejött az életben, de ettől annyira szenved, hogy végül felköti magát. Nekem persze eszem ágában sincs ilyesmit tenni, de mindig van bennem némi gyanakvás, ha úgy érzem, túl jól alakulnak a dolgok.

A bukásról már beszéltünk, de mi számít sikernek? Annak tud örülni például, mikor elszavalja a Bulibárót, és egymillióan nézik meg a Youtube-on?

Nem is követem ezeket. Különös, hogy mindegy, hány darabot játszottam el, sokat közülük több mint 300-szor, azt sem tudják, hogy az ember este egyáltalán fellép a színházban. Viszont ha elmegyek a tévébe, és megeszek két szöcskét, erről beszél a fél ország. Félreértés ne essék, nem nézem le ezt a műfajt, mert tudom, hogy ez a népszerű, így sokan vállalják. Én viszont szeretnék kimaradni belőle, amennyire csak tudok.

De zavarja, hogy legtöbbeknek a Bulibáró vagy a Heti hetes jut eszébe, nem a színház?

Miért zavarna? Hatalmas dolog, hogy egyáltalán bármi az eszükbe jut rólam. Akár az is, hogy dögöljek meg. Ha itt megkérdezne tíz embert, lehet, hogy hét rohadéknak nevezne, de legalább tudják, ki a Gálvölgyi. Ezzel szemben, ha valamelyik pincében alakítanám Lear királyt halott nőnek maszkírozva, vagy komoly drámai szerepeket játszottam volna vidéken, a kutya nem tudná, ki vagyok. Persze azt sem kívánnák, hogy dögöljek meg, és bizonyára maga sem ülne most itt velem.

Gyakran találkozott gyűlölködéssel?

Ezt az országot nem simán kettévágták, inkább kettéfűrészelték, sőt, kettétrancsírozták. Ezután nincs mit meglepődni azon, hogy az embert berakják valamelyik politikai oldalra, és aszerint könyvelik el.

Ez nyilván a Heti Hetesnek köszönhető.

Vagy a Klubrádiónak, ahol teljesen politikamentesen vezetek egy kulturális műsort. De már nem izgat. Ahogy a vicc szól, az öregségnek három fő ismérve van. Az egyik, hogy romlik az ember memóriája, a másik kettőt meg elfelejtettem. Ez rám is igaz, csak én nem elfelejtek dolgokat, hanem magasról teszek rájuk. Megváltoztatni úgysem tudom őket, akkor meg mit kapálózzak? Bármit mondok, úgyis megkapom, hogy rohadt, büdös, zsidó kommunista vagyok.

Említette egyszer, milyen büszkeséggel töltötte el, amikor „hazaárulóként” Kertész Imrével egy listára került.

Naná, ennél előkelőbb társaságot nehéz lenne elképzelni! Ahogy Székhelyi Jóska mondta: megesik, hogy felzsidózzák az embert. Nagyon büszke vagyok erre az eredményemre, igazi elismerésként tartom számon.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A humoristák gyakran panaszkodnak mostanában, hogy a politika elveszi a munkájukat, mert a valóság abszurdabb, mint bármi, amit ők képesek lennének kitalálni. Ön tud még nevetni a közéleten?

Budapest gyönyörű város. Ha beülnék a kocsimba, és hazautaznék innen Svájcba, akkor bizonyára halálra röhögném magam. Így viszont nem tudok nevetni rajta. Pedig tényleg olyan abszurd, ami zajlik körülöttünk, hogy Beckett vagy Ionesco összetette volna a két kezét, ha ilyet írhatott volna. Lehet dühöngeni, de el kell viselnünk az előadást, mert az emberek többsége erre váltott jegyet, ezt szereti. Ha nem szeretnék, akkor nyilván nem ez lenne. Innentől kezdve inkább arra koncentrálok, hogy süt a nap, ébredés után hál’ istennek tudtam pisilni, és még kávé és kalács is volt reggelire.

Az élet egyszerű dolgai számítanak igazán?

Ezek nem is olyan egyszerű dolgok. Tegyük fel, hogy elkezd fájni a foga. Higgye el, hogy attól a pillanattól kezdve eszébe sem jutna a politika. Erre a nagy bölcsességre nemrég tettem szert, mert két éve lett egy kis egészségügyi kalandom – pedig 68 évig egész jól megúsztam ilyesmi nélkül. A kórház teraszán ülve nem az járt a fejemben, hogy mi folyik az országban. Pedig épp akkoriban állt a bál, hogy rendezzünk-e olimpiát Budapesten, egy olyan városban, ahol még közvécét is alig találni. Most eszembe jut ennek az abszurditása, de akkor magammal voltam elfoglalva.

Az előbb instruálta a kollégámat, milyen szögből fotózza önt. Milyen a viszonya a tükrökhöz?

Ez egy olyan szakma, hogy az embernek minden este bele kell néznie a tükörbe. Olyan értelemben viszont nincs bennem hiúság, hogy órákig nézegetném magam a tükör előtt állva. Alapvetően nagyon szemérmes pali vagyok. Ha most megkérne, hogy mondjak el itt egy verset, inkább lenyelném magam keresztbe. De ha arra kérne fel, hogy a Népstadionban szavaljak, és meg is fizet, akkor bármit megcsinálok, akár a gatyámat is letolom.

A szemérmesség egyben azt jelenti, hogy lámpaláza is van még?

Persze, minden este be vagyok szarva előadás előtt. Azt hittem, hogy 10-15 év után ez elmúlik, de rájöttem, hogy nem. Ebben persze benne van a növekvő ismertség is. Mikor az ember még a háttérben játssza a harmadik alabárdost, nem szokták kiszúrni, hogy hű, de rossz volt, lerántotta az egész előadást. Ha viszont ki van írva a plakátra, hogy Gálvölgyi, és akár három ember miattam vált jegyet, akkor mégiscsak magasabb az elvárás.

Miért nem kedveli a stand up comedyt?

Látja, így indulnak a félreértések. Egyszer felhívtak egy minősíthetetlen bulvárlaptól, hogy beszéljek a stand upról. Elmondtam, hogy az én fogalmaim szerint már a régiek is ezt csinálták. Mert mi más lett volna az, amikor Darvas Szilárd vagy Kellér Dezső kiállt konferansziéként, és lökte a poénokat? Más kérdés, hogy ezt akkor még nem így hívtuk. De szerintem ez a műfaj is csak akkor jó, ha szól valamiről. Nehezen viselem, mikor nincs benne tartalom. Erre megjelent a főcím, hogy “Gálvölgyi gyűlöli a standuposokat”.

Akkor tud nevetni mondjuk egy Bödőcs-paródián?

Hogy a csudába ne? Rajongok a fickóért, épp a könyvével vett le végleg a lábamról. Mert megesik, hogy valaki jó a színpadon, de hogy így írjon paródiát, ahhoz olvasni is rettentő alaposan kell. Amúgy a műfajban Dolák-Saly Róbert a nagy szerelmem, akinek mindig sírva röhögök a poénjain. Most van egy tévénk, amin tudom nézni a YouTube-ot is. Lefekvés előtt, vagy ha nagyon magam alatt vagyok, csak fölteszek egy Dolák-Saly-videót, és máris jobban érzem magam.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Említette, hogy nem nagyon vezet út előre. Foglalkoztatja a visszavonulás gondolata?

Nem igazán, a színészetben inkább azt kell elfogadni, hogy idővel változnak a szerepkörök. Annyi szerencsém van, hogy én sosem voltam hősszerelmes típus, így ki sem öregedhettem belőle. Persze a színész mindig kiszolgáltatott. Hiába vagyok én harcra kész, ha a mindenkori igazgatóm már nem lát bennem lehetőséget, vagy a rendezők nem osztanak rám semmit.

Harmadik tényezőként még mindig ott a közönség…

A közönség két nap, sőt, sokat mondtam, inkább fél órán belül elfelejti az embert. Ezt megtapasztaltam, mikor régi nagy kollégáimnak kibrusztoltam huszonkét emléktáblát itt a belvárosban. Négy-öt ember jött el a táblaavatóra, ők is idősek voltak. Csak mi hisszük, hogy másoknak is létfontosságú, amit csinálunk, és emlékezetünk fennmarad az idők végezetéig. Ezek nagyon mulandó dolgok, az embereket mindig a jelen idő érdekli. Szoktam ámulni a tehetségkutató műsorokon, hogy bármerre kapcsolok, minden csatornán keresnek egy táncdalénekest. Csak azt nem tudom, ha egyszer végre megtalálják, minek keresik tovább őket. Mire megtanulnám az egyiknek a nevét, egy másik csatornán már győzött a következő.

Ebben a verkliben fél lábbal ön is benne áll, nem?

A mi verklink azért szerencsére egy fokkal lassabban jár. Tegnap elmentem színházba megnézni pár fiatal kollégámat, és hatalmas élmény volt. Teljesen lázba tudok jönni egy-egy jó előadástól, ilyenkor mindenkire ráparancsolok, hogy rohanjon azonnal a színházba. Ha eszembe jut, hogy az elmúlt 50 évben talán én is okoztam pár embernek valami kis örömet, már nem csináltam hiába. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, különösen végszónak, de akkor is így van.

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.