Bár Magyarország ma hivatalosan demokrácia, mégis érdekes, hogy a nyíltan elnyomó Kádár-rezsim idején készült filmek merészebben beszéltek aktuális társadalmi problémákról vagy nyomott közhangulatról, mint a Vajna-korszak piacgazdaságban készült filmjei . Összehasonlítani persze nincs értelme a két korszakot, már csak azért sem, mert míg a szocialista Magyarországon – kisebb kitérőket leszámítva – azért fokozatosan puhult a diktatúra, addig az Orbán-rendszer pont az ellenkező irányba megy, és ki tudja még, hol lesz a végállomás. És persze igaz az is, hogy a Kádár-korszak minden puhasága ellenére valódi önkényuralmi rendszerként működött, ahol a könyvkiadástól kezdve a könnyűzenéig minden szigorúan szabályozva volt, korlátozták a külföldre utazást, és a hatalom keményen lesújtott mindenkire, aki kétségbe vonta a szocialista társadalmi berendezkedésünket. A mostani hatalom ennél jóval körmönfontabb eszközökkel operál, a film területe mégis jelentősen különbözik. Ennek persze több oka is lehet: a film szerepe egész más volt a pár évtizeddel ezelőtt, máshogy működött a támogatási rendszer, és nem utolsósorban sokkal több játékfilm készült azokban az időkben, mint most, amibe már csak a nagy számok törvénye alapján is befért pár kritikusabb film.
Ha megnézzük a hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjeit (sőt, már a hatvanas évek végét is ideszámíthatjuk), számos filmből átjön a nyomott, levegőtlen és depresszív hangulat, gyakran társadalomkritikus mondanivalóval, sőt burkolt (vagy a vége felé egyre nyíltabb) rendszerkritikával is. Persze, volt ezek közül a filmek közül nem egy, amely sokáig dobozban maradt, vagy éppen sikerült úgy agyonhallgatni, hogy alig nézze meg valaki, de így is nehéz mai fejjel megérteni, hogyan engedhette némelyiket át a cenzúra. Ezzel szemben a Vajna-korszak eddig elkészült játékfilmjei közül nagyon kevés olyan van, amely konkrétan a NER visszásságait mutatná be: egyedül a Kojot az, amelyben a vidék nagyhatalmú oligarchája tűnik fel negatív figuraként, és mint tudjuk, ez lett az a film, melyet máig tisztázatlan okokból szabályosan kinyírt a filmet gyártó cég. Volt még a Zéró, melyből kicenzúrázták Orbán Viktort, de az eleve nem a nagy tömegeknek készült, és még meg lehet említeni Az állampolgárt, mely azonban szintén hangsúlyozottan nem a mai menekültválságra akart reagálni, hanem általánosságban mutatta meg, mennyire nehéz itt külföldiként boldogulni a bürokráciával szemben. És még megemlíthetnénk a menekültes témájú Jupiter holdját, de az is vállaltan elrugaszkodott a realitásoktól. De ennyi, a Vajna-korszak összes nagy filmsikere vagy más korban játszódik, vagy olyan zsánerfilm, amely nem a 2010-es évek Magyarországát akarja megmutatni, esetleg az csak háttérként szolgál a sztorihoz. Míg mondjuk Romániában ebben az évtizedben számos belemenős, társadalomkritikus film készült – előbb a Ceausescu-rendszerről, aztán egyre gyakrabban a mába helyezve -, ez a megközelítés nálunk szinte teljesen kikopott. Jellemző, hogy ma egy tévésorozat, az állami támogatásoktól teljesen független HBO gyártásában működő Aranyélet az, amelyből tényleg a mai magyar valóságra ismerhetnek rá a nézők.
Hangsúlyozzuk azért, hogy a Vajna irányította Filmalapot bemutató cikkünk forrásai tagadták, hogy direkt politikai nyomás alatt dolgoznának az alkotók, inkább csak olyan sok összetevős rendszer alakult ki, amelyben egy nagyon rázós témákat feszegető filmnek egyszerűen nem lenne esélye, ezért nem is áll mögéjük komoly producer sem. Az egész más finanszírozásban működő szocialista filmgyártásban fontos mérföldő, hogy a magyar film a hatvanas évek második felére már eljutott oda, hogy egyre több rendező kapott többé-kevésbé szabad kezet – persze ha bizonyos szabályokat betartottak: „A magyar film felnőtté válásának egyik alapvető sajátossága abban rejlik, hogy rendezőink most már tartózkodnak a szocialistának nevezett rendszer kritikátlan dicsőítésétől, sőt – az ’érted haragszom’ mindig hangoztatott jelszava mögé bújva – ellentmondásokra, hibákra, következetlenségekre, bűnökre hívják fel a figyelmet” – írta Veress József a Magyarország a XX. században című könyvben. A szocialista táborban a magyar rendezők fordultak szembe először a személyi kultusz éveivel (ennek a legismertebb példája A tanú, mely azért közvetve hitet tett a Rákosi-kornál sokkal élhetőbb Kádár-rendszer mellett), de aztán az épp hatalmon lévő Kádár-rendszert sem kímélték, noha Veress már idézett írása szerint ez gyakorlatilag kompromisszum volt a rendszerrel, hiszen a tabutémákat (1956 megítélését és az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatokat) tiszteletben tartották, sőt Kádár János személyét sem támadták. Így alakult ki az a bizonyos, a korabeli könnyűzenéből is ismert, „sorok közötti olvasást” igénylő stílus, amely aztán számos filmre jellemző: direktben egyik se mondja ki, hogy húzzanak a kommunisták a fenébe, mégis az jöhet le belőle a nézőnek, hogy ebben az országban hatalmaskodó, ostoba, kisszerű és/vagy korrupt gazemberek pöffeszkednek hatalmi pozícióban, maximum odáig nem jutnak el a filmek, hogy a legfőbb vezetőink se különbek. Nem tudjuk, mit hoz a magyar filmgyártás következő pár éve, de most nézzük a Kádár-korszak öt legjobb olyan filmjét, melyek a fennálló rendszer visszásságait örökítették meg: ne keressék köztük például az eggyel korábbi rendszerről szóló filmeket, mint A tanú, és külön cikk témája lehetne a nehéz sorsokat bemutató szociodráma-vonal is (Köszönöm, megvagyunk, Ajándék ez a nap, Őszi almanach stb.)
Gyertek el a névnapomra (1983)
Fábri Zoltán utolsó filmjében egy vidéki város szocialista elitje próbál eltussolni egy gyilkosságot, a legkeményebb eszközöket bevetve, a legerősebb jelenetekben pedig láthatjuk mulatozni a helyi kádereket, vállalatigazgatókat, külkereseket és egyéb korabeli kiskirályokat – isszák az itthon nem kapható konyakokat, sütik a pult alól kapható húsokat, és dicsekednek az autóikkal. És közben így próbálják megindokolni egymás és saját maguk előtt a fényűzést: „Én nem szégyellem bevallani, hogy vastagon szeretem ezt az életet, és többet markolok ki abból a bizonyos közös fazékból, amelyből mindannyian élünk. Na és? Tízszer, százszor többet is rakok bele!”
Az, hogy a film egyáltalán elkészülhetett, vélhetően Fábri (és a forgatókönyv alapjául szolgáló drámát jegyző Karinthy Ferenc) tekintélyének köszönhető, azonban a hatalom tett róla, hogy a film híre kevesekhez jusson el, és hamar le is került a mozik műsoráról. Pedig a kissé didaktikus felhangokat leszámítva remek film, és a mai néző számos párhuzamot találhat a mai, ugyancsak a törvények fölött álló kiskirályokkal („Saját tulajdonuknak tekintik a közvagyont! Herdálnak, prédálnak! Valóságos oligarchák!”). Nem mellesleg pedig olyan színészek brillíroznak a filmben, mint Kállai Ferenc, Inke László, Benkő Gyula és Mádi Szabó Gábor, sőt láthatjuk még a fiatal Mácsai Pált is.
Hazai pálya (1968)
Az új gazdasági mechanizmus idején készült filmvígjátékban egy fiktív kisváros, Kiskunbékás példáján láthatjuk, hogyan (nem) működik a létező szocializmus: milyen megfontolásokból létesülhet egy teljesen felesleges gyár, miféle korrupt és buta senkik a városi és megyei pártvezetők, és mennyire röhejes a gyakorlatban a tervgazdálkodás és az iparosítás. A Hazai pályát tudtommal nem tiltották be, de egész biztosan nem is támogatták annyira, hogy akkora közönsége legyen, amekkorát megérdemelt volna.
A vígjátékokban egyébként is erős Palásthy György (Égigérő fű) Bencsik Imre forgatókönyvét vitte filmre, és ez is tele van halhatatlan dialógusokkal („- Mit tegyünk? – Semmit, abból még nem volt baj!”) és bivalyerős színészi teljesítményekkel. A tanácselnököt alakító Pécsi Sándor, a focicsapat edzőjét játszó Latinovits Zoltán, vagy a tanácselnök sofőrjét és egyben a kádári kisembert játszó Csákányi László játéka pedig minden figyelmes nézőt meggyőzhetett róla, hogy hiába helyezték a film idejét tíz évvel korábbra, ez bizony nagyon is arról a korról szólt, amiben akkor éltek. Amikor pedig az egyik pártfunkcionárius arról beszél, hogy a régi dolgokhoz jók voltak a régi szabályok, de át kell hágni őket, mert az új dolgokhoz új szabályokra volna szükség, és a szabálytalanságok miatti feljelentésre állami kitüntetéssel fognak válaszolni, akkor ijesztően ismerős lehet a mai nézőknek is.
Veri az ördög a feleségét (1977)
András Ferenc filmjére jellemző sztori, hogy hajszál híján nem engedték bemutatni a stúdióvezetők, végül a pártüdülőben levetítették Kádár Jánosnak és még pár egyéb vezetőnek, akik remekül szórakoztak a filmen, amely ezután zöld utat is kapott. Pedig egyébként a gyomorbajos Vetró elvtárs, vagyis az a szereplő, aki miatt az elvtársak először elsápadtak a filmgyárban, nem is állítja be olyan rossz színben a rendszert, hiszen egy puritán, elveihez hű pártfunkcionárius, aki meglátogatja az egyik beosztottja családját a Balaton-parti falujukban. A Kajtár család pedig megpróbál a kedvére járni a miniszternek, jókora lakomát csapnak a kedvéért – pedig nem kellett volna, hiszen mint mondtuk, gyomorbajos.
A savanyú miniszter persze nem túl szimpatikus, de az igazi főszerep a Kajtár családnak jut: Pásztor Erzsi és Pécsi Ildikó egymást múlják felül, és az egész film rémisztően hitelesen mutatja be a rendszer által folyamatos ügyeskedésre kényszerített, a hatalomnak kiszolgáltatott kisemberek világát. Sokakban nosztalgiát is ébreszthet a horgolt terítő és a minden korabeli házból ismert látványvilág, miközben apró gesztusokból érezhetjük azért a kritikát, és a magyar vidék valóságát. A film forgatókönyvének jót tett, hogy Bereményi Géza és Kertész Ákos is dolgoztak rajta, így az egyik legrealisztikusabb magyar film, ami valaha készült, mindamellett szórakoztató is.
BÚÉK (1978)
„Legyen szíves egy bablevest kinyújtani ezen a résen nekem” – esdekel a bezárt vendéglő előtt hajnalban Bálint András. Így kezdődik a BÚÉK, a Kádár-rendszer egyik legnyomasztóbb magyar filmje az erős mezőnyben, amely éppen attól olyan keserű, hogy semmilyen tragédia nem történik benne, hőseink mégis menthetetlenül és végérvényesen boldogtalanok. Egyetlen napot látunk hőseink életéből, illetve főleg a szilveszteri buli estéjét, ahol persze nem marad más vigasz, mint hitvány zenére irgalmatlanul berúgni, miközben a barátunk feleségét fogdossuk, esetleg össze is hozunk vele egy szomorú dugást a művelődési ház félreeső irodahelyiségében. A BÚÉK középkorú szereplői már rég megkötötték a maguk kis alkuit a rendszerrel, amelytől a legtöbb, amit remélhetnek, hogy békében hagyja őket dolgozni. Változásra semmi esély nincs, a hetvenes évek közepén járunk, mikor úgy tűnt, a Kádár-rendszer örökké fog tartani. Bujtor István a végén ezért el is gondolkodik, hogy esetleg kivesse magát az ablakon, de inkább gyáva hozzá.
Egy darabig még lehetne idézgetni a film legfájdalmasabb mondatait: „87 ezer forintot raksz bele egy ilyen társbérleti vacak szobába? Minek? Minek?”, vagy azt, hogy „a táncnál jobban csak a kis feleségem nagy pofáját utálom.” De minden idézet egyre jobban lehangol, úgyhogy abbahagyom. A rendező, Szörény Rezső egyébként 1993-ban halt meg infarktusban, nem sokkal azután, hogy elvesztette filmgyári állását. A kis magyar rendező kis magyar haláláról érdemes elolvasni Ember Judit jegyzetét. (Kránicz Bence)
Megáll az idő (1982)
Erről a filmről már tényleg mindent elmondtak, ami nem véletlen, hiszen az egyik legkedveltebb magyar filmről van szó, melynek ráadásul az egyik kulcsmondatát („Jó, hát akkor itt fogunk élni”) most rengetegen elevenítik fel újra a múlt vasárnapi választási eredményekre reagálva. Aki látta a filmet, emlékezhet rá, hogy a Kövesnét alakító Kakassy Ágnes a film így kezdi meg az új életét, melyben a forradalom bukása után külföldre menekülő férje már nem lesz a társa.
Gothár Péter filmjéről sokszor és sokan elmondták, hogy legalább annyira szólt a nyolcvanas évek elejének lázadó fiatalságáról és fullasztó légköréről, mint a hatvanas évekről, amikor valójában játszódik. A film egyik legnagyobb erénye, hogy bemutatja az illúzióival leszámolt idősebb generációt, amely kompromisszumokat köt a rendszerrel, hogy az cserébe élni hagyja őket. Függetlenül attól, hogy mennyire igazak a Megáll az időben bemutatott valóság és a mi jelenünk közötti hasonlóságok, valahol nagyon szomorú, hogy ennyi mindenkinek jut most eszébe ez a film – másfelől pedig ennél nagyobb elismerés egy filmnek a közönség részéről nem nagyon kellhet.
