Mi mindent lehet lenyomni az emberek torkán? Érző lények, férfiak, nők, gyerekek torkán? Leginkább bármit, ha elég ideje és elég kategorikusan sulykolják, ha van rendszer, ami biztosítja az erőt, ami a szabályok lefektetését, bővítését, betartását garantálni tudja. Legyenek azok a szabályok bármennyire távol a józanésztől, ha szent könyv indokolja, amit pedig, ugye, olyanra írnak, hogy az alkotók világszemléletét tükrözze, illetve a fentiek mentén sikerül a fejekbe verni a tartalmát, működni fog bármilyen berendezkedés. Jennie Melamed Lányok csöndje című regényében például egy olyan berendezkedés, ahol a várandós nők együtt – és őszintén – zokognak minden egyes alkalommal, amikor kislány születik a közösségben.
Hát persze, hogy sírnak: ki akarná a lányának az a sorsot, ami a szigeten vár rá? Nem mintha a férfiak élete csak játék és mese lenne: hivatásuk öröklődő és kizárólagos, az ember sajátja, a tudásátadás tilos, életük előre lekottázott, ilyen formán sivár és céltalan, és hacsak nem valami ritka szakma űzői, alig negyvenévesen meg kell halniuk. Ezzel együtt az ő életük rózsaszín vattapamacs a nőkéhez képest. A szigeten egy lány ugyanis, ha nincs szerencséje, korán kezd vérezni, ha nincs szerencséje, pár nappal az első vérzése után már állami szervezésű orgiákon kell üzekednie egész álló nyáron, ha kell, bedrogozva, öntudatlanul, hogy nyár végére férjhez mehessen. Amint ez megtörtént, a sziget lánya minél hamarabb megszüli két gyerekét – se többet, se kevesebbet –, és ha egyik szülésébe sem hal bele, mondjuk, egy sérült magzat vagy más, jóval rejtélyesebb okok miatt, akkor is, amint kirepülnek a gyerekek, hamarosan rituális öngyilkosságot kövessen el, mert hiszen többé nem hasznos tagja a társadalomnak. Persze ez csak a nővé válás után jön – ezen a szigeten nem is sürgetik olyan lelkesen a felnőtté válást a kislányok, mint ahogy mi tettük annak idején.
Pedig kislánynak lenni sem éppen leányálom: míg nappal iskolába járnak, játszanak, pletykálnak, anyjuk körül sürgölődnek, egyáltalán, csinálják, amit a gyerekek szoktak, az éjszakák kevésbé gyermekiek, apjuk ugyanis, ha úgy tartja kedve, bármelyik éjjel rájuk mászhat, és bármilyen szexuális vágyát kiélheti rajtuk. Nem erőszak ez, legalábbis abban az értelemben, hogy ezek a kislányok nem tiltakoznak, nem tehetik: az atyák és lányaik közti viszony szent, állítja a sziget lakóinak szent könyve, az Írásunk, amit „praktikus” szempontok formálták olyanra, amilyen, még ha ez a praktikum alaposan az emberség rovására is megy. Kegyetlen, de van benne rendszer: a felnőtt nők nem szülhetnek kettőnél többet, mert a sziget népességét szigorú keretek között kell tartani, fogamzásgátlás viszont nincsen, így aztán a még terméketlen, ilyen formán a népességszámra nem veszélyes kislányok testét használják az apák feszültséglevezetésre, intimitásra, mindarra, amire az ilyen kiforgatott szexualitást használni lehet. A kislányok meg, bár legszívesebben mind sikítva menekülne, megtanulták, hogy ez a rend, ahogy az apák is szívesebben hisznek az Írásunknak, mint a saját lelkiismeretüknek, már akinek még maradt olyanja.
A kislányok – és minden gyerek – lelki békéjének fenntartására a rendszerbe iktattak egy monstre szelepet is: hogy ne őrüljenek bele a sziget életébe, minden évben kapnak egy hosszú kimenőt belőle. A nyár, az egész nyár a gyerekeké, amint beköszönt az esős nyári évszak, a gyerekek szabadok, és ezt senki nem akadályozhatja meg: ilyenkor a teljes évszakot nomád, barbár őrületben töltik a szabadban, csapatostul őrjöngve, verekedve, tombolva, tetőtől talpig vastag sárréteggel borítva, hogy a szúnyogok ellen védekezzenek. A szabadban élnek, játszanak, alszanak, a felnőtteknek pedig kötelességük ételt biztosítani a portyázó gyerekeknek, akik akkor sem mennek haza az ősz beköszönte előtt, ha a megfázásba kishíján belehalnak.
Az Írásunk állít és szabályoz még persze sok egyebet, ám, mint minden hasonló törvény esetében, úgy tűnik, a kellőképpen kiváltságosok megtehetik, hogy jótékonyan felülbírálják a szöveg parancsait, ha a rendszer fenntartása megkívánja. Így például az egészen fontosnak tűnő „ne ölj” parancsának megszegése az, ami végül is valamiféle változás irányába lendíti a sziget fogaskerekeit. Ehhez persze, mint minden disztópiában, kell egy forradalmár: itt azonban nem Az éhezők viadala vagy a Beavatott tiniromantikával meghintett, amerikai optimizmusba burkolt forradalom következik, és forradalmárunk sem egy kerek idomú, pozsgás, életerős ifjú hölgy, akit a majdani esetleges filmadaptációban finoman (szex)tárgyiasítani lehet. Itt az ellenállás jóval zsigeribb helyről indul: egy kislány testéből, amit, mint gazdája pontosan tudja, egyszerűen nem szabad hagyni női testté serdülni: azért válik forradalmárrá, mert erősebb a tudata, mint a teste.
Jennie Melamed bestsellerét sokan A szolgálólány meséjéhez hasonlítják, ami egyrészt erősen hízelgő, hisz Melamed, bármennyire is jó érzékkel ír, Margaret Atwood irodalmiságától nagyon távol áll – és ezzel nincs is semmi gond, ő elsősorban tudós – másrészt, ha lehet, a Melamed leírta világ még az Atwoodénál is sötétebb.
A szerző egyébként pszichiátriai szakápoló és kutató, szexuálisan bántalmazott, traumatizált gyerekekkel dolgozik, ami különösen zavarba ejtő ízt ad a regényének: ez a nő tudja, miről beszél, látott-hallott már ezt-azt. Ez a valóságba ágyazottság kényelmetlenül hihetővé teszi a leírtakat: a vallási maszlaggal álcázott nőgyűlölet és a patriarchátus kitekert, túltolt formája ez, persze, de félreértés ne essék, az efféle világokról egyáltalán nem mindenkinek az jut eszébe, hogy ilyen borzalmat kitalálni is szörnyű. Épp ellenkezőleg: amint a regényben is, úgy a mi világunkban is jócskán lennének önként vállalkozók, akik egy ilyen berendezkedésre váltanának a #metoo lassan kifejlődő felelősségre vonhatóságából, ahol horribile dictu nem lehet csak úgy fiatal lányok arcába tolni random hímtagokat. A posztapokaliptikus miliő nyirkos és nyomasztó, ám azzal, hogy a sziget egy rövidke csónakútra van az Óföldtől, a szerző finoman jelzi, hogy mindaz, amit a szigeten létrehoztak, egyáltalán nincsen olyan távol attól a realitástól, amiben élünk.
Azzal együtt, hogy Melamed regénye egészen megrendítő, ezt főként a lefestett világképpel éri el: a könyv dramaturgiája sajnálatosan az igazi katarzis ellen hat, még ha ez alighanem tudatos döntés is volt a szerző részéről. Melamed ugyanis, bár van központi történet, aminek ívét szépen be is járjuk, mégsem erre a fő szálra fókuszál elsősorban: őt a lányok érdeklik, az ő lelkiviláguk, gondolataik, így a regény is inkább szól a lányok milliónyi színéről – ez az ötven árnyalat, nem a mamipornó – és ez a kaleidoszkópszerű nézőpont szétbontja az olvasó figyelmét. Beledöbbenni is inkább ebbe fogunk a végén: itt nem egy borzalmas világ egyetlen meséjét ismerjük meg, ahol azért valahogy minden jóra fordul, inkább azzal a súlyos felismeréssel tesszük le végül a könyvet, hogy mennyi és mennyiféle traumát tud teremteni az elég hangosan szajkózott buta, bigott perverzió.
Jennie Melamed: Lányok csöndje (Gather The Daughters), Athenaeum Kiadó, 2018
Kiemelt kép: Thinkstock
