LEONARD COHEN: A GYÁSZOS VÉGZET ELŐNYEI
Steve Turner, 1988. április, Q (Anglia)
„Amire a leginkább emlékszem ebből az interjúból, az az, hogy Cohen sokkal viccesebb volt 1974-es önmagánál – meséli Steve Turner. – Az is megmaradt, hogy a végén egyből a Heathrow reptérre indult autójával és annak sofőrjével, és kért, hogy csatlakozzam hozzá, mivel az akkori lakásom pont útba esett neki.”
Turner és Cohen számtalan területre elkalandozott társalgásuk folyamán. „Amiről beszélgettünk, annak egy részét nem hagyhattam benne a cikk végleges verziójában – emlékszik vissza Turner. – Az elején az imádságról beszéltünk, aztán a judaizmusról. »Követek bizonyos zsidó szokásokat, de semmiképpen sem jellemezném magam engedelmes zsidóként«, árulta el Cohen. Arra a kérdésre, hogy imádkozik-e, azt felelte: »Úgy gondolom, minden ember imádkozik a szíve mélyén.« »De maga is?«, kérdeztem vissza. »Ó, folyton imák fakadnak a szívemből. Hát persze.«
Röviden beszélgettünk a Hallelujah-ról is, amely igazi dicshimnusz – emlékszik vissza Turner. – Cohen ezt mondta: »Szerintem nem számít, hogy az egyszerű vagy a szakrális halleluját mondja-e ki az ember. Nem számít. Ez csak annyit jelent, hogy áment mondunk arra, ami van.«
Végül a beszélgetésünk eljutott dalainak általános nyelvezetéhez – mondja Turner. – Kíváncsi voltam, vajon használt-e valaha szóképeket pusztán jó hangzásuk, és nem pedig az általuk megtestesített gondolat miatt. »Mi a helyzet a Dance Me to the End of Love-ban megjelenő égő hegedűvel?«, kérdeztem. Cohen azt felelte:
Ezután a Suzanne »lent az algában a hősök« soráról kérdeztem. »A legváratlanabb helyzetekben, a legszerényebben megnyilvánuló hősiességet értem ezalatt«, mondta Cohen. A kérdésre, miszerint használt-e valaha szavakat pusztán a hatásuk miatt, azt felelte: »Úgy gondolom, hogyha a szavak egy csoportja ilyen módon rezonál, akkor az azt jelenti, hogy van bennük valamiféle igazság. Amit az ember a legjobban szeret kedvenc íróiban, az az, hogy képesek olyan módon összeilleszteni dolgokat, ahogyan előttük senki más, és a képeknek és gondolatoknak ez az új kombinációja az, ami megérint minket. Számtalan kép, amit igazán szeretünk, nem éli túl az ilyesfajta sebészmunkát.«”
Érdekes. De közel sem annyira, mint az itt következő interjú. – J. B.
Énekhangja alig dallamosabb beszédhangjának mély morajánál. Melankolikus megjelenése vonzza a magányosok, depressziósok és elhagyatottak kitüntetett figyelmét, és egyszer azt állította, hogy habár mindössze három akkordot használ, valójában ötöt ismer.
Leonard Cohen – akinek bemutatkozó albuma 1967-ben jelent meg – mégis nagyjából tízmillió lemezt adott el világszerte, és továbbra is hatást gyakorol olyan kortárs dalszerzőkre, mint Morrissey, Suzanne Vega, Ian McCulloch és Nick Cave.
– Gondolom, van valami a helyzetemben, amivel azonosulni tudnak – mondja az énekes. – Amolyan kívülálló vagyok. Nem szándékosan vettem fel ezt a pozíciót, egyszer csak benne találtam magam valahogy. Ezek az emberek talán látnak egyfajta valószerűséget a munkámban. Suzanne Vega megemlített engem néhány interjújában, Nick Cave feldolgozta az Avalanche-t, és mikor legutóbb, 1985-ben Angliában turnéztam, Ian McCulloch eljött több koncertemre, és utána beszélgettünk a turnébuszban. Érzek bizonyos kapcsolatot a saját munkám és az ő munkájuk között.
1967-ben a Songs of Leonard Cohen című lemez, melyen olyan klasszikus Cohen-dalok szerepeltek, mint a Suzanne, a So Long, Marianne, a Hey, That’s No Way to Say Goodbye és a Sisters of Mercy, különlegességnek számított. Miközben mindenki elmerült a pszichedelikus zenében, Cohen úgy bámult szépia-szomorúan fekete keretes lemezborítójáról, mint Franz Kafka egy rosszabb napján. Senki nem adott neki egy szál virágot vagy fújt neki szappanbuborékot?
Míg mindenki a Sgt. Pepper-féle fáziscsúsztatott, visszafelé felvett, mesebeli, elektronikus őrületre volt rákattanva, a kanadai dalszerző nem rukkolt elő többel, mint egy akusztikus gitárral no meg néhány, nőkről íródott versikével. a csalódott szerelmesek elkeseredettségén töprengett, és olyan emlékezetes sorokat talált ki, mint: „I lean from my windowsill in this hotel I chose / One hand on my suicide, one hand on the rose” (Fent a hotelszobában elhajolok az ablakpárkánytól / egyik kezemben rózsával gondolkodom az öngyilkosságról; Stories of the Street, a Songs of Leonard Cohen című lemezről).
Hamar a diákszállók klubhelyiségeinek állandó aláfestő zenéjévé vált, tökéletesen illett a késő esti borozások gyertyafényes hangulatához. Majdnem egy generációval idősebb volt hallgatóinak többségénél, és nagy élettapasztalatról árulkodó hangja, vallásos színezetű szerelmes szövegei a romantika, a csábítás, a rejtély és a bölcsesség elegyét hordozták magukban.
Élettörténete is ezt a benyomást erősítette. Bohém módra ingázott montreali otthona, a New York-i Chelsea Hotel és a Hydra szigetén található háza között. Neve romantikusan összefonódott az olyan kortárs énekesnőkével, mint Judy Collins, Joni Mitchell és Janis Joplin.
Sok dalszerzővel szemben, aki arra vágyott, hogy nagy író lehessen, ezáltal víva ki azt a tiszteletet, amit rocksztárként nem kapott meg,
Megjelentetett öt verseskötetet és két regényt. Abban a korban, mikor Lennont és McCartneyt Schuberthez, Dylant pedig Homéroszhoz hasonlították, ez igencsak nagy dolognak számított. A The New York Times 1968-ban azt írta róla, nem kell sok ahhoz, hogy generációjának „fő szószólója” legyen, és „korunk fiúgyermekeként” méltatták.
Ma, ötvenhárom évesen, inkább férfi, mint gyermek. és ideje egy részét Párizsban tölti, hogy láthassa tizenéves gyermekeit, akik oda járnak iskolába.
Komoly ember, de nem komolykodó. Megengedheti magának, hogy nevessen a róla kialakult öngyilkos hajlamú Lothario képén vagy a korlátozott hangterjedelmén.
– Az embernek limitált a hangja – ismeri el. – Limitáltak az elképzelései és a képességei is.
– Mi az a hang, aminek a keretei közé korlátozódik?
– Az, amit maga is hall.
– Tudna másképpen énekelni?
– Nem. Pontosan ezt mondom.
Hogy alátámassza mondandóját, elénekli az I Wanna Hold Your Hand kórusbetétjét,
– Mit érez azzal kapcsolatban, hogy főként nőkről írt dalok szerzőjeként ismerik, amelyeket egy kivégzésre váró elítélt lelkesedésével ad elő?
– Ezzel az állítással nem vitatkoznék, még ha szerintem nem egészen helytálló is – feleli. – Nem gondolom, hogy egyedi dolog lenne nőkről írni. A legtöbb férfi ír dalokat nőknek. Nehéz pontosan meghatároznom, hogy mit csinálok. Egyszerűen van egyfajta vágyam az éneklésre. Ezzel együtt, azt hiszem, hogy imitt-amott a nevetés is felcsendül a munkámban. Véleményem szerint Vannak pillanatok, amikor a krízis túlságosan intenzívvé válik ahhoz, hogy feloldhassam az íráson keresztül. Ilyenkor segít a meditáció és a testi munka.
Párizsban készítette el kilencedik, I’m Your Man című albumát, amely az első a három évvel előtte megjelent Various Positions óta.
– Úgy tűnik, hogy számomra sok időbe telik befejezni valamit. Két lemez között általában egy könyvön dolgozom – mondja.
Manapság rendezettebb életet él Montreal régi részében. Könyveket ír szövegszerkesztőjén, zeneszobájában dolgozik a dalokon, barátaival, köztük Irving Layton kanadai költővel tölti idejét, és alkalmanként Los Angelesbe repül. Négy éve nem járt görögországi házában.
– Egyedül élek egy kis utcában, ahol együtt nőttünk fel a barátaimmal. Egyikük szobrász, másikuk fényképész, a harmadik pedig kollégiumi szobatársam volt. Most már nem igazán szeretek utazni. Annyit turnéztam, hogy igazi öröm hosszabb ideig egy helyben maradni. Az új albummal viszont turnézni fogok, mert belátom, hogy ez is hozzátartozik a lemezkészítéshez. Körülbelül ötven koncertet adok Európában, harmincat az Államokban és Kanadában, aztán még nagyjából húszat Ausztráliában és Japánban.
Amellett, hogy napi négy–tizennégy órát meditál, kertészként, takarítóként, falfestőként, építőmunkásként és ácsként is dolgozik. Tavaly összesen négy hónapot töltött ott.
– Formában tartja az elmét – mondja. – Megnyugtat és közelebb hoz önmagamhoz. Ott egyből kevesebbet dohányzom, és elkezdek helyesen táplálkozni. Gondolom, elmehetnék egy egészségközpontba is, de ott nem lenne lehetőségem szögeket beverni és szikladarabokat cipelni.
Annak ellenére, hogy a világ 1985 februárja óta nem hallott Cohen felől, Jennifer Warnes tavalyi, Famous Blue Raincoat című, Cohen-feldolgozásokat tartalmazó albuma ismét felhívta a figyelmet a munkásságára. Két dal – a First We Take Manhattan és az Ain’t No Cure for Love – az I’m Your Manen is felbukkan.
– Az új lemezemen dolgoztam, és Jennifer, aki régi barátom és zenei partnerem, azt mondta, hogy szeretne készíteni egy albumot a dalaimból. Már hosszú ideje mondogatta, és én mindig csak egy baráti gesztusnak gondoltam a részéről. Sosem hittem volna, hogy tényleg megcsinálja. Miközben a felvételekre készült, hallotta a First We Take Manhattant, és szerette volna megcsinálni. Ekkor írtam az Ain’t No Cure for Love című dalt is, így azt is odaadtam neki.
Ahhoz képest, hogy megragadt egy bizonyos hangnál és víziónál, Cohen igencsak jól teljesít. Az olyan albumokon, mint például a New Skin for the Old Ceremony (1974) és a Phil Spectorral közösen készített Death of a Ladies’ Man (1977), újfajta zenei komplexitást hallhattunk tőle, amellett hogy megtartotta az addigra már védjegyévé vált komor érzelemvilágot is. Az I’m Your Man elegendő ismerős cohenizmust (a vágyakozás és a közelgő bukás meséi) vonultat fel ahhoz, hogy kielégítse a híveket, és eléggé kísérletező ahhoz, hogy biztosítsa a kritikusokat: még nem láttak mindent.
– Azt hiszem, egy énekesben azt szeretjük, ha valóban a saját hangján énekel. Ha nem veri át az embert. Ezért úszhatják meg a hozzám hasonlók, hogy lemezeket adnak ki. Bizonyos esetekben úgy érzem, hogy a hangom teljesen megfelel a dalhoz, ilyen például a Tower of Song az új lemezről.
– Ez a furcsa dolog, amit dalnak nevezünk, igencsak megnyugtató. Emlékszem, hogy
Azt felelte: „Közületek senki sem tud énekelni. Ha énekeseket akarok hallani, a Metropolitan Operába megyek.” Sokunk nem tudja, hogy hogyan kell bizonyos szabványoknak megfelelően énekelni, de létezik egy hagyománya annak a zenének, amit azért hallgatunk, mert az énekes a tőle telhető legnagyobb pontossággal és eredetiséggel elmesél egy történetet. Ezért van létjogosultságuk az olyan énekeseknek, mint én.
Furcsa belegondolni, hogy a korai dalait benépesítő nők, akiknek nevei még mindig felidézik a szabadszívű fiatalságot, ma már középkorú családanyák. Marianne, akivel megosztotta életét Hydra szigetén, és akinek fényképe szerepel a Songs from a Room lemezborítójának hátulján, ma ötvenéves, Oslóban élő férjes asszony. Suzanne, aki egykor Montreal partjainál élt, ma a negyvenes éveinek közepét tapossa, és Cohen még mindig szokott találkozni vele olyankor, amikor visszatér Kanadába.
– Nem tudom pontosan, mit csinál most Suzanne, és sosem kérdeztem, hogy mit is jelent neki az a dal. Az emberek adnak egy vázlatot a dalokhoz. Egy magot, amiből aztán kinő egy dal, ami végül lehet, hogy nem is kifejezetten róluk fog szólni, habár valamilyen módon ott lesznek benne. Volt egyszer egy Suzanne nevű lány, aki tényleg meghívott magához a folyó partjára, és valóban naranccsal és teával kínált.
– Úgy gondolom, hogy az ember nem szívesen mond le a nőkben rejlő gyönyörűségről.
A hetvenes évek nagy részében egy francia nővel élt, aki két gyermeket szült neki. Mikor a kapcsolat véget ért – nagyjából a Death of a Ladies’ Man megjelenésével egy időben –, az Cohen elmondása szerint teljesen olyan volt, mint egy válás. Közeli viszonyban maradt fiával és lányával, akiknek zenéjére vonatkozó kritikáját is nagyra értékeli. Állítása szerint nem tudja, miért nem állt sosem oltár elé. Meglepő módon nem utasítja el kategorikusan a házasságot.
– Nem, egyáltalán nem. Azt hiszem, a házasság az egész vállalkozás alappillére.
Mégis megmaradt hírhedt agglegénynek.
– Hát igen. Én már csak ilyen vagyok!
Mikor utaltam rá, hogy dalait a beleszerelmesedés és a kiszerelmesedés kalandjának igézete hatja át, és hogy valószínűleg nem az állandóság az, amit keres, Cohen önelégült mosollyal az arcán azt válaszolta:
– Változott valamennyit az elmúlt huszonegy évben?
– Régen egy állandóan mozgásban lévő fiatalember voltam, most egy állandóan mozgásban lévő középkorú férfi vagyok. Az ember változik, ha akarja, ha nem, de nehezen tudnám meghatározni, milyen módon.
Ötvenhárom évesen még mindig olyan nőcsábász benyomását kelti, aki folyton szerelembe esik a nők hatására benne sarjadó költőiséggel. Azt mondom neki, hogy leginkább egy párizsi kávézó teraszán tudnám elképzelni, ahogy ujjai közt török cigarettával és minden valószínűség szerint irodalmi történeteket mesélve bámul egy olyan, hosszú hajzuhataggal rendelkező hölgy szemébe, aki maga a megtestesült európai romantika.
– Előfordul – ismeri be mosolyogva. – De ahhoz, hogy működjön a dolog, az embernek meg kell írnia több tucat könyvet és jó pár dalt.
– Szeret nőcsábász lenni?
– Lehet, hogy dalainak atmoszférája szomorkásabb, mint amiről szólnak?
– Lehetséges. Egyesek vigasztalónak találják őket. Mások lehangolódnak tőlük. Aztán olyanok is akadnak, akik unják a dalaimat. Úgy gondolom, ezek mind jogos érzetek.
– Jogos lenne, ha valaki azt állítaná a dalairól, hogy unalmasak?
– Van, hogy valami nem jön be. Wagner is untathat, ha nem felel meg az ízlésemnek. Ezek csak dalok, és az a feladatuk, ami a daloknak általában. Hogy átsegítsenek egy pillanaton. Hogy szóljon valami mosogatás közben. Hogy megadják a hangulatot, mikor az ember megérinti egy nő kezét. Hogy kitöltsék a teret, ha az túl üressé válna.
– Érezte-e már valaha, hogy „itt állok ötvenhárom évesen, és még mindig szoknyák után szaladgálok, és a lányokról írom a dalaimat”?
– Hát igen, ez van. És remélem, sose lesz másképp.
Jeff Burger: Leonard Cohen – Cohenről, Magáról
Park Kiadó, 2016
Kiemelt kép: Getty Images/Michael Putland
