Kunstnak hívják és a művészettel foglalkozik. Gyanús, hogy ennyire passzol a neve a kutatási területéhez…
Pedig nem én választottam, apámtól örököltem. Ő Szlovéniának arról a részéről származik, ahol németül is beszélnek, ez a második világháború körüli betelepítések eredménye. Ebben a dialektusban a Kunst nem is annyira művészetet, inkább kézművességet jelent. Kunstlernek hívjuk azt, aki jó cipőt vagy gerendát tud készíteni. Persze amikor Németországba megyek, sokan rácsodálkoznak a nevemre, és jókat szoktak mosolyogni rajta.
Budapesten arról tartott előadást, hogy miként segíthet a művészet a gazdasági, társadalmi válságok idején. Ilyenkor nem bölcs politikusokra és jó közgazdászokra van nagyobb szükség?
Közkeletű ez a gondolat, hogy nehéz időkben nem segítenek a festmények és a versek, pedig a művészetnek nagyon is megvan a szerepe a politikai válságok átvészelésében. Ilyenkor ugyanis megnő az önkifejezés iránti igény az életünkben.
Ezért sem jó, ha a művészet mindig csak a szórakoztatásról szól: fontos funkciója, hogy segítsen megérteni a helyzetet, amelybe kerültünk.
Most válságot élünk Európában?
Szerintem igen. Európa bizonyos részein elég nagy nyomás helyeződik a művészekre, hogy éljenek meg a piacról, és vonják meg tőlük a köztámogatásokat.
Ön mit gondol erről? Kell támogatni közpénzből a művészetet?
Maximálisan, mivel a kultúra közérték. Mélységesen ellenzem az egyre gyakoribb kriminalizációt, amely azt sugallja, hogy a művészek csak élősködnek a társadalmon. Ezek a viták mindig beindulnak, mikor a gazdaság megtorpan, és a kultúra szerepe megkérdőjeleződik – nem először látjuk már ezt az elmúlt évszázad során.
És azt vajon lehet-e garantálni, hogy a hatalmon lévő politikai erő ne ideológiai alapon osztogassa a támogatásokat? Magyarországon ez a probléma gyakran felmerül, például a Magyar Művészeti Akadémiával kapcsolatban.
Ez valóban nehéz kérdés. De fontos tudatosítanunk, hogy nem egy, hanem sok nyilvánosság van. Ellenzem a hegemón felfogást, miszerint egyetlen közakarat létezik, és az természetesen mindig a többség akaratával esik egybe. Az államnak nem az lenne a dolga, hogy egy ideológia mentén csatornázza be a pénzeket, hanem hogy kialakítsa a független szakmai szervezetek és testületek hálózatát, amelyek képesek lefedni a társadalom sokszínűségét. A valóságban persze ez egyáltalán nem ilyen egyszerű, mint ahogy most beszélünk róla.
De a lényeg épp az, hogy erről állandóan beszélni és vitázni kell, a kiindulópont pedig nem lehet más, mint a kérdés: mi is a közérdek?
A közérdek ugyanis sosem egy-, hanem nagyon is sokszínű, hiszen rengeteg igényből áll össze. Némelyik talán hangosabb és látványosabb, mint a többiek, de nem szabad hagyni, hogy ez megtévesszen minket. Ez is feladata a művészeknek, hogy felerősítsék a kevésbé hallható hangokat, és felmutassák a társadalmi sokszínűséget az állami ideológia mögött.
Tud pozitív példákat említeni?
Persze, Belgium vagy épp Hollandia, ahol ugyan pár éve újragondolták a rendszert, és megnyirbálták a kultúrára szánt pénzeket, de ezzel együtt lefolytattak egy társadalmi vitát arról, hogy mi az érték a kultúrában. Akár még Szlovéniát is említhetném, ahol szintén vannak problémák, de alapvetően elfogadják a művészeket a közélet alakítóiként, nem egy előre kijelölt esztétikai felfogás szolgai végrehajtójaként tekintenek rájuk.
És mit kezdjen az állam a politikai művészettel, amely páros lábbal száll bele a fennálló hatalomba? Ezt is kötelessége támogatni?
Egy ideális világban igen, mert nem a saját politikai hasznát, hanem a közérdeket kell szem előtt tartania. Persze ez sokszor nem így történik a valóságban: Szlovéniában is volt olyan művészcsoport, amelyik erősen kritizálta a kormányt, és látszott, hogy szorulnak ki a támogatottak köréből.
Ezért egyetlen véleményt sem szabad kirekeszteni politikai alapon. Különben abba az irányban indulunk el, mint Oroszország, ahol egy híres, az állami cenzúrát gyakran kritizáló színházigazgatót közpénzek lenyúlásával vádolták meg, és hosszú börtönbüntetésnek néz elébe. Egyre több országban dereng fel ez a modell, amely a kritikus hangok kriminalizációjára épít. Fontos, hogy ez ellen minden eszközzel fellépjünk.
Nemcsak a hatalomról van szó, a közvélemény is elég lesújtó tud lenni. A hangya és a tücsök meséje például már a gyerekeknek is azt tanítja, hogy az áll művésznek, aki lusta, és nem akar rendesen dolgozni. Ez a vélemény aztán a magyar kommentszekciókban is gyakran visszaköszön.
Ez a gondolat mindenhol jelen van, egy szlovén weboldalon ugyanilyen kommenteket találna. Rengeteg a gyűlölet és a félelem, a társadalom egyre intoleránsabbá válik. De szerintem ez is csak egy tünete az embereken eluralkodó létbizonytalanságnak. Pár évtizeddel ezelőtt még egyfajta utópiában éltünk: hittünk benne, hogy kiteljesedik a demokrácia, és ezzel együtt az emberek egyre több kortárs művészetet is fogyasztanak majd. Ma mégis gyakran démonizálják a művészeket, de ez csak része egy általánosabb mintának: ugyanilyen előítéletek sújtják a munkanélkülieket és egyéb marginalizált társadalmi csoportokat is. Ez a sok frusztráció és harag csak következménye egy mélyen gyökerező értékválságnak. Mert a végső kérdés mindig az, hogy mi számít értéknek a társadalom szemében?
És mi számít annak? Ha jól láttam, egy teljes könyvet szentelt a témának.
A könyvemben azt elemeztem, hogy az átalakuló kapitalizmusban a művészet ugyanolyan kihívásoknak néz elébe, mint mondjuk egy gyári munkás. A többi foglalkozáshoz hasonlóan: a munkafolyamatok felgyorsulnak, egyre nagyobb szükség van az innovációra és a rugalmasságra, a munkaidő pedig teljesen összemosódik a szabadidővel. A művészről kialakult egy romantikus kép:
Ez a fetisizált imidzs nagy hatással volt egész városnegyedek dzsentrifikációjára, ezzel együtt pedig a modern turisztikára is. Paradox folyamatot látunk: a fogyasztói társadalom egyfelől ünnepli a művészeti életmódot, közben viszont a művészek egyre szegényebben élnek.
De a kortárs művészet gyakran tényleg elveszti a kapcsolatát a közönséggel, inkább egyfajta úri huncutsággá válik, amelyet az elit körberajonghat a kortárs galériákban.
Ez egy komoly probléma, és nyilván ez is része a művészet iránti ellenérzésnek. Az elmúlt két évtizedben nem volt hiány kísérleti mozgalmakban, de ezek egyre inkább bezárultak a saját buborékukba. Az emberek nem érezték megszólítva magukat. Az egyik megoldás az lehetne, hogy oké, akkor térjünk vissza a klasszikus szépségideálhoz, azt legalább értjük és amúgy is a hagyományunk részét képezi. Ez a nosztalgia azonban nem vezet sehova. Jobb lenne, ha a művészeti intézmények nyitnának, és sokkal nagyobb erőfeszítéseket tennének a széles közönség megszólítására. Én magam is tapasztalom dramaturgként, hogy ez nem könnyű feladat. A lényeg megint csak az lenne, hogy nyilvánosan vitázzunk ezekről a kérdésekről. Fontos, hogy ez a vita már az iskolákban is helyet kapjon, mert így válhatna természetessé egy újabb generáció számára.
Persze mondhatja valaki, hogy számára a Mona Lisánál véget ér a művészet, mert azt legalább érti.
De ha kicsit belemélyedünk, rájövünk, hogy a Mona Lisát sem könnyű megérteni. Egy fetisizált festmény, amit mindenki azért tisztel annyira, mert felfoghatatlanul sok pénzbe kerül.
Azt kell csinálni, mint Duchamp, aki polgárpukkasztásból bajszot festett a Mona Lisának…
Ezek nagyon fontos gesztusok, mert megmutatják, hogy a legnagyobb remekművek értéke sem önmagában való, hanem mi, a közönség és a társadalom ruházzuk rájuk.
Először van Budapesten?
Nem, a 90-es években viszonylag sok időt töltöttem itt, mert itteni művészeti csoportokkal aktívan együtt dolgoztunk. Ez a kapcsolat később elveszett, szóval most nagyon örülök, hogy visszatérhettem.
És sokat változott a város?
Rengeteget, nagyon izgalmas, energikus város lett. A Müsziben tartott workshopon is szuper embereket ismertem meg, akik égtek a tettvágytól, és persze az aggasztó társadalmi, politikai folyamatokról is beszámoltak. A fő különbség, hogy húsz évvel ezelőtt még kevesebb művészeti intézmény volt, csak egy-két csatornán keresztül lehetett becsatlakozni az itteni kulturális életbe. A Soros-alapítvány támogatott pár művészeti csoportot Budapesten és Ljubljanában is, azon keresztül jött létre a kapcsolat. Most viszont sokkal nagyobb az urbánus pezsgés.
Ha már említette Sorost. Gondolom, hallott róla, hogy jelenleg éppen közellenség a magyar kormány szemében?
Igen, aggódva követtem az eseményeket, és sokat olvastam a CEU melletti tüntetésekről. Ez megint a beszélgetésünk elejéhez vezet vissza, miszerint többféle közvélemény létezik.
